A 230 Ft-os költségvetési hiány

Arról, hogy a különböző kormányok reprezentációs, agit-propos filmjei mekkora hibákat tartalmaznak, nyugodtan lehetne külön kurzust indítani. Ki ne emlékezne a legendás kondenzcsíkokra, a traktorokra, karórákra, vagy a nagyjából egy közepes ovis csoport létszámát kitevő kalandozó őseinkre?! Ezekről a fatális hibákról akkoriban igen sok szó esett, én nem szaporítanám ezek sorát. Van azonban egy olyan hiba is, amelyről írást eleddig nem láttam, s amely felhánytorgatása mindemellett ide kívánkozik. 

 Az 1998-2002-es kormányzati periódusban –a korábbiakhoz képest– komoly energiát fektettek a propagandára. Két jelentős(?) film is készült, amelyek a nemzeti tudatot hivatottak volt erősíteni: a Sacra Corona, illetve a Hídember. E helyütt az utóbbiról ejtenék pár keresetlen szót. (Természetesen nem tudok elmenni a Sacra Corona címbéli hibáján: a klasszikus latinban a jelzett szó általában megelőzi a jelzőt, így corona sacra lenne a helyes alak. [Persze lehet, hogy toposzról van szó; ez esetben elnézést.] A filmről ezen túl semmi rosszat nem tudok írni; valószínűleg azért, mert még nem vitt rá a jólélek, hogy időt szakítsak rá az életemből.)

A Hídember számomra sok szempontból szimbolikus. A hírek szerint a film költségvetése meghaladta a 2,2 milliárd forintot, ez mai költségvetésen gyors számítások alapján kb. négy milliárd forintot jelent. (A műre fordított összeget,  a filmet magát s Eperjes játékát egyébként kellemesen parodizálja a Legkisebb film a legnagyobb magyarról című opus.)

 Szimbolikus, mert jól jellemzi azokat az éveket a reklámhadjárat, a televízióban unásig vetített beharangozó, a szereplőkkel készített riportfilmek, interjúk garmadája, a film körül keltett várakozás, azaz a jól megkomponált marketing. (Nem kanyarodok el arra a csábító ösvényre, mely a film értéke és reklámja, valamint a kormányzat munkája és propagandája közötti csábító összehasonlítás felé vezetne, mert e helyütt ennél jóval kisebb ám ezáltal összehasonlíthatatlanul kevésbé demagóg kérdéssel tisztünk foglalkozni.)

Széchenyinek és a reformkornak sokat köszönhet a magyar nyelv, hiszen pont ők voltak, akik 1844-ben hivatalos nyelvvé tették a magyart. (Mondjuk előtte pont a latin volt az uralkodó, tehát akár még sajnálkozhatnék is e tetten, de eszemben sincs. A magyar még mindig jobb, mint a német vagy az orosz…) Így akár azon is polemizálhatnánk, hogy a hazai latinságra legnagyobb csapást Széchenyiék tették, de nem erről van szó.

Amiért e blogbejegyzés megszületett voltaképpen egyetlen jelentéktelen mondatocska. Széchenyi a film egyik jelenetében üdvözlésképpen ennyit mond: servus humilissimus, azaz: legalázatosabb szolgája. Pontosabban csak majdnem. Ha nem is az első latin órán, de az első félévben eljutnak a kezdő latinosok a comparatio-hoz, a melléknévfokozáshoz. A humilis, -e fokozása első pillantásra ugyanolyannak tűnik, mint a többi két végű melléknévé. Aki azonban már írt e témakörből dolgozatot, zh-t, vagy egyéb felmérőt, az nagyon jól tudja, hogy bizony akad néhány kivétel. S mit tesz Isten, a humilis pont ezek között szerepel, felsőfoka még véletlenül sem humilissimus, hanem humillimus. Helyesen tehát legalázatosabb szolgája: servus humillimus, még inkább humillime servus.

Nem gondolnám, hogy a legalább négy-hat nyelven beszélő Széchenyi gróf ne lett volna tisztában ezzel a kivétellel, s helytelenül használta volna a kor egyik legáltalánosabb köszönését. Sokkal valószínűbb, hogy a készítők nem fektettek kellő energiát abba, hogy pontosak legyenek, felületesen írták meg a szöveget, s hanyagul kezelték a latin nyelvet.

Az is előfordulhat persze, hogy nem fért bele a szűkös költségvetésbe az, hogy egy köztudottan horribilis óradíjjal dolgozó latinistát felkérjenek, legyen szakértője ennek a mondatnak. Megértem én ezt is. De akkor legalább miért nem jöttek oda hozzám? Akkoriban egy sörért is kijavítottam volna ezt az otromba hibát.