Most néztem meg az asszonnyal az "Egy lányról" (An Education) c. filmet, amelyben a latinnak is jutott némi - persze méltatlan - szerep. Hogy az is értse, aki még nem látta (spoilerveszély nulla): van egy londoni kamaszlány, akit szülei Oxfordba szánnak, angol irodalom szakra (ez ugye most egy szaknak értendő!). Jól is megy neki a tanulás a gimiben, kivéve persze a latint, mert az még egy olyan okos és stréber lánynak is kínzás, mint hősnőnk. Az egyik jelenetben a latintanárnő (Mrs. Wilson) zord arccal osztja ki a Vergilius-dolgozatokat, s ezt mondja:
MRS WILSON: Test results for the Virgil translation. We will start from the bottom...Patricia. Absent. Margaret. 48%. Jenny... 52%. That would just about scrape
a pass in the exam proper. Not good enough for Oxford candidates.
MRS WILSON: A Vergilius-fordításból írt dolgozat eredményei. Kezdjük a legaljától. Patrícia: hiányzott. Margaret: 48%. Jenny... 52%. Ezzel éppen csak megfelelnél a vizsgán. Nem elég jó az Oxford-felvételihez.
Az egyik érdekesség, hogy ezek szerint - legalábbis a 60-as években - még kellett latinból vizsgázni az oxfordi egyetemen angol irodalom szakra. Ez mára szinte bizonyos, hogy nincs így. Akkor, a 60-as években még lehetett annyi ereje a humán oktatásnak, hogy megkívánta az egyetemi angol irodalom felvételihez a latintudást, de azóta sokat változott a világ, s nagyon meg lennék lepve, ha most is követelmény lenne. A 60-as években még Magyarországon is sokkal több középiskolában oktatták a latint, hiszen még éldegélt az a tanárnemzedék, amely a humánoktatást a két vh. között kapta, s így ők fenntartották a latin renoméját. Ez mára persze tökéletesen eltűnt, a latin Magyarországon élethalálharcát vívja a gimnáziumokban, s a harc szomorú kimenetele aligha kétséges.
Másrészt a latin itt is és a film egyéb részeiben is a tökéletes feleslegesség, a szükséges rossz, a lelketlen magolás megtestesítője, az élet szürke oldala. Van még egy jelenet, egy születésnap, ahol a lány a szüleitől és a neki udvarló sráctól is ugyanazt a latin szótárat kapja meg: persze már az első példányt is savanyú arccal veszi át, hát még a másodikat! Ezzel áll erős kontrasztban Jenny harmincas pasija, aki az olasz és francia filmekből ismert 60-as évekbeli eleganciával és gazdagsággal veszi körül a lányt, de nem csupán bugyuta szórakozással: komolyzenei koncertre viszi, aztán Párizsba, aukciókra stb. Vegyük észre: a latin a filmben "a tudni nem érdemes dolgok tudománya" (Hatvany), szemben az élni, értelmesen művelődni, olvasni, szórakozni akaró, emancipált nő ideáljával. Ez aztán már sértés a latin nyelvűség számára!
Persze kár háborogni, mert a hagyományos latinoktatás felett már valóban eljárt az idő. A humanizmustól kezdve egészen a múlt század közepéig (azaz addig a korszakig, amelyben filmünk játszódik) a latintudás, illetve a klasszikus antikvitás ismerete a műveltség nélkülözhetetlen alapja volt, erre épült az egész oktatás, s ha ez a 18-19. században változott is, a latin és ógörög őrizte erős pozícióit a humánoktatásban. De aztán a 20. században egyre kevésbé volt meggyőző az az érv, hogy Horatius ódái vagy Livius fordítgatása szükségesek a műveltséghez. Hogy mi volt a fő erodáló tényező, azon lehet vitatkozni, de talán a reáltárgyak megerősödése, a rendkívül növekvő tudásanyag, a társadalmi elvárások... fene tudja.
A latinnak válaszolnia kell a kihívásra, praktikusabbnak, jobban eladhatónak kell lennie. Tegnap jutott eszembe, hogy a latint össze lehetne hangolni az egyéb tantárgyak, pl. irodalom, történelem, művészettörténet tanulásával. Mivel jó esetben e tárgyak együtt haladnak az időben előre (valójában szétcsúsznak), lehetne úgy, hogy amikor a magyarórán a középkori magyar irodalmat tanulják, törin a középkori történelmet, akkor a latinon olvassák mondjuk Anonymust, Kézait, vagy a Szent István-legendákat. Ha a lurkó rácsodálkozik, hogy a latin saját népe múltjának megértéséhez is alapvető, akkor talán jobban elfogadja. S persze jobb latinos tanárképzés kell, hogy a tanárok értsenek egy vers valódi értelmezéséhez, a történelemhez, a közép- és neolatinhoz, hogy a gyereket valóban érdekeltté tegyék, megszerettessék vele a nyelvet. S akkor talán nem fogadja majd savanyú képpel a diák a szülinapra kapott latin szótárat sem, mint ahogy Jenny tette.
A latinoktatás mára pudvás, múzeumba illő dolog lett, ronda szemüvegkeretes tanárnőkkel, vagy kinyúlt pulóveres, frusztrált tanárokkal. Olvastatják Vergiliust, de már nincs meg az a szellemi, kulturális hátország, ami szükségtelenné tenné nekik annak bebizonyítását, hogy miért is jó ez.
Persze kell Vergilius, de már nem elég. Ha a latin legalább a humángimnáziumokban (tehát ahol a humán tantárgyakat kiemelten kezelik) meg akar maradni, nyitni kell a közép- és neolatin felé, a "honi", a "házi" latinság felé, különben megáshatja saját sírját.