Kedveseim! Fogadjátok szeretettel Stephanus Nugator olvasónk szárnypróbálgatását, amely egyébként szerintem nagyszerűen sikerült. Egy pontatlanul idézett szólásból indul ki, s nekem az jutott eszembe, hogy néha milyen hasznosak a hibák, mert ráirányítják a figyelmet az adott tudományág egy-egy elhanyagolt vagy kevésbé ismert részletére. (G.d.Magister)
Kezembe akadt Miskolczi Miklóstól a Színlelni boldog szeretőt c. írás. Miskolczi újságíró, forgatókönyvíró (Szomszédok, Nyolc évszak), közíró. Olyan máig ismert, olvasott művek szerzője mint a Hazudni boldog hitvest vagy az Elvtársaim ingben, glóriában. Említett könyve élvezhető, elgondolkodtató, az (egyébként szórványos és akkor még kötelező) Engels meg Lenin idézetek ellenére is. Attól, hogy néha odabiccent a rezsimnek, a hivatalos ideológiának, még nem lesz különösebben rossz az ember szája íze, végül is a szerző bevallottan kommunista entellektüel. (Volt. Akkor bevallottan.)
Ám pontosan a könyv felénél van egy mondat, ami teljesen lelombozott. A mondat így hangzik: ”már a latinok is tudták, hogy post coitus omnis animalis triste” ( 104 old.). A gyengébbek kedvéért van fordítás is: „közösülés után minden állat szomorú.” Ejha! „Hova igyekszünk, Miklóska?”- mondta volna szerzőnk középiskolai latintanára. Nem akarok hosszas latin nyelvleckébe bonyolódni , a mondat helyesen így volna: post coitum omne animal triste(est) vagy omne animal post coitum triste. [De még inkább: post coitum omnia animalia tristia sunt, mivel az omnis 2 melléknév többes számban jelenti azt, hogy minden, egyes számban jelentése: "egész". Legalábbis a klassz. latinban. A Szerk.] Az animalis önmagában amúgy nem volna szükségképpen helytelen, merthogy nőnemű főnévként jelent állatot is, a baj az vele, hogy a latinok ilyen értelemben nemigen használták. Legalábbis a Kr. u. V. század elején még az animal volt használatban. Ezt használja Szent Jeromos is a Vulgatában: et cum aperuisset librum, quattuor animalia et viginti quattuor seniores ceciderunt coram Agno (…) Jelenések 5, 8. (fordítás a Bibliában).
Szóval, az omnis animalis (hja, ha csak ennyi gond volna az idézettel!) nem helyénvaló, különösen nem, ha – mint Miskolczi állítja – a latinoktól származik a mondás. De vajon tőlük származik-e? Rodolphus Agricola, holland humanista Boethius-commentárjában ezt írja: (…)nam teste philosopho, omne animal a coitu triste est. Vagyis: a filozófus szerint ugyanis, a közösülés eredményeképpen , minden állat szomorú. A kérdés az, hogy kicsoda ez a filozófus? Nos, Agricola szövegéből kiderül, hogy Arisztotelész, vagy pontosabban Pszeudo-Arisztotelész. A Problémák című műben ez áll, angolból fordítottam:
közösülés után a legtöbb férfi szomorú, ellenben azok, akik a nedvekkel együtt sok káros anyagtól megszabadulnak, vidámabbak.
De Pszeudo–Arisztotelész csupán férfiakról beszél, nincs szó minden állatról. Nagyon úgy tűnik, hogy a mondás eredetét, post coitum omne animal triste formában, legalábbis majdnem szó szerint, biztonságosan csupán Agricoláig lehet visszavezetni, vagyis a XV. század végére. Egyébként, szokták Galenusnak, Marcus Aurelius orvos-barátjának is tulajdonítani, meg Augustinusnak, de mindenféle hivatkozás nélkül. Marad tehát Agricola a mondás szerzője, mindaddig, míg elmélyültebb nyomozás nem derít ki korábbi eredetet. És akkor most jöjjenek a variációk. Mert vannak. Például: post coitum omne animal triste est, sive gallus et mulier vagy triste est omne animal post coitum praeter mulierem gallumque, vagyis: "közösülés után minden állat szomorú, kivéve a kakast és az asszonyt." De találkozhatunk a post coitum anima tristis est egyszerűsített variánssal is. Fordítása: "közösülés után a lélek szomorú". Szintúgy variánsnak tartom Spinoza mondását: az érzéki gyönyör élményét a legnagyobb szomorúság követi. És végül, mondásunk az alapja az angol post coital tristesse ( közösülés utáni szomorúság) kifejezésnek.
Nos hát, lehet egyik vagy másik variánst preferálni, lehet pontatlanul idézni, átköltve akár. Egyet nem lehet: nyelvtani hibáktól hemzsegve idézni. Különben eldöntöttem: ha Miskolczi könyvében találnék még hibás latin idézetet, lerakom. Nem találtam, mármint hibásat, mert latin idézet akadt még néhány. Hogy a fenti miért sikerült ilyen pocsékra? Nos, a nyomdahibát, azt hiszem, helyből kizárhatjuk. Arra tippelek, hogy a szerző már csak magyarul emlékezett a mondásra, fogott egy magyar-latin szótárt és megpróbálta visszafordítani. Nagyobb baj, hogy sikerült is neki.
Mellesleg, a könyv a nyolcvanas években elég nagy port kavart, ergo: nem lennék túlságosan meglepve, ha úgy hallanám egyszer vissza a mondást, ahogy Miskolczi adta a latinok szájába. Utánanéztem: MM él és virul, következésképp kritikám nem éri post mortem. Vagy ahogy ő fogalmazna: post mors.
