A Laudatoron gyakori téma vagy inkább – mert kihagyhatatlan a szójáték – anathéma a helytelen, a pongyola latin nyelvhasználat. Én magam is azzal kezdtem ezen az oldalon a pályafutásomat, hogy kifiguráztam a valamikor népszerű (köz)írónak számító Miskolczi Miklós egyik balul sikerült mondatát, melyben egy latin mondást idéz, rosszul. Ma már kicsit szégyellem azt a posztot, indokolatlanul csípős, már-már impertinens a hangnem, meg aztán alighanem ágyúval lőttem verébre. Mindenesetre tény, hogy valamilyen latin idézet vagy ismert latin mondásból/kifejezésből fabrikált szójáték még mindig jól mutat egy szövegben vagy beszédben, miközben már régen nincs meg reflexszerűen, az értelmiségben sem, a klasszikus műveltség. Ezért aztán, nem ritkán, félre szoktak sikerülni az ilyen jellegű sziporkák. De ezúttal szó sincs ilyesmiről, egy kifejezetten jól sikerült szójátékot szúrtam ki a Brassói lapok című erdélyi hetilapból.
Nos, az említett lap egyik mostanában megjelenő számában a vezércikk a következő címet viseli: Sapientia sat. Az olvasó rögvest ráismer a címben a sapienti sat (a bölcsnek ennyi is elég) szállóigére, mely Plautus, római vígjátékírótól származik, és a Persa, azaz A perzsa című darabjából való.
A kevésbé ismert vígjáték dióhéjban arról szól, hogy egy Toxilus nevű rabszolga beleszeret egy hetérába, Lemniselenisbe, aki azonban egy kerítő tulajdona, Toxilus pedig szeretné szabadnak látni szerelmét. Csakhogy ez pénzkérdés, pénze pedig nincs, ezért kölcsönkér barátjától, Sagaristiótól. De a kölcsönt vissza is kell adni, ezért együtt kisütik, hogy színleg eladnak egy lányt a kerítőnek, (persze a lány és a papa is beavatott) a pénzt felvasalják, a lányról meg utólag kiderül, hogy nem eladható, vagyis a kerítő szív mint a torkos borz. A darabnak azért A perzsa a címe, mert Sagaritio perzsa ruhában kínálja eladásra a kamu-rabszolgalányt, és a lányt is perzsa fogolynak álcázzák.
Íme, a párbeszéd, melyben elhangzik a szállóigévé vált mondat:
Tox. Age, illuc abscede procul e conspectu, tace. Ubi cum lenone me videbis conloqui, tum turbam facito. Sag. Dictum sapienti sat est. Tox.Tunc, quando abiero… Sag. Quin taces? Scio quid velis. (Persa, IV.7.19)
Műfordításra nem vállalkozom, prózában mindez így hangzik:
Toxilus: Most eredj, rejtőzz el amoda , maradj észrevétlen, és légy csendben. Hanem mihelyt látod, hogy a kerítővel beszélek, akkor majd gondoskodj a zűrről és lármáról! Sagaristio: Utasításból ennyi elég is a bölcsnek. Toxilus: Aztán amikor eltűnök… Sagaristio: Minek ide több szó? Tudom, mi jár a fejedben.
A bölcs kevés szóból is ért, mondja voltaképpen Sagaritio, és ilyen értelemben, hasonló kontextusban szoktuk használni ma is ezt a mondást. De nézzük a BL cikkírójának szóbravúrját.
Sapientia sat, olvassuk a címben, vagyis a Sapientia, az Erdélyi Magyar Tudományegyetem elég. A cikk apropója az, hogy miközben a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (Mogye) román diákjai tüntettek a magyar tagozat létrehozása ellen, Bukarestben akreditálták, a jórészt magyarországi forrásokból pénzelt, Sapientia egyetemet. A cikk szerzője tehát egyrészt azt sugalmazza a címmel, hogy ezzel az eredménnyel, mármint, hogy akreditálták a Sapintiát, függetlenül a Mogye ügytől, elégedettek lehetünk, Sapientia sat, másrészt a cím utal arra is, hogy a sapientia bölcsességet jelent, aminek a cikkíró szerint abban is meg kellene nyilvánulnia, hogy ügyeinket nem helyi, hanem parlamentáris szinten orvosoljuk. No, ezzel a gondolattal lehet vitatkozni vagy egyet lehet érteni vele, de ettől függetlenül, ez a Sapientia sat szerencsés játék az ismert szállóigével. Nem erőltetett, nem izzadságszagú, érezhetően csak úgy beugrott a szerzőnek, és benne van mindaz, amit a két egyetem ügyéről el akart mondani. Ez azért nem kevés. Nugatori sat!
Update: azóta született egy kormányhatározat, mely a multikulti nevében előírja a magyar fakultás felállítását a Mogye-n. De ehhez az egyetem szenátusának is lesz még (az oktatási törvény értelmében kell is hogy legyen) egy-két szava.
