Concedimus nulli (nisi Deo) - Nem hódolunk senki előtt (hacsak Isten előtt nem)

2014. január 10. 10:55 - Ledán M. István

Magyarországon kívül nincs élet – egy szállóige színeváltozásai

EuropaDomborzat.jpg

„Magyarországon kevés a művelt ember; egész Európában olyan egyedülállóan kevés, hogy maga a népjellem látszik alkalmatlannak a magasabbrendű szellemi tevékenységre. Legfeljebb latinul tanulnak meg, még az eke szarvát tartó paraszt is.

Az eke szarvát tartó magyar paraszt, aki érti a csíziót és latinul dünnyögi, ugyanakkor a műveletlenség, illetve a műveltségre alkalmatlan népjellem – hogyan fér meg ez a kettő egymás mellett? A fenti mondatot Philippus Andreas Oldenburger írta le a XVII. században, miközben – mert hja, messze van még az isteni Heine! – egyáltalán nem érezte szűknek német zekéjét.

 

 

Oldenburger nyilván úgy értette a műveletlenséget, hogy Magyarországon nincs tudományos élet és hiányzik az anyanyelvű kultúra, ami meg nyomokban van, az a hazai németek érdeme. A korban így látja egyébként a külföld Magyarországot, azaz egész pontosan így látják az országban megforduló külföldi, jobbára német értelmiségiek, a maguk sajátos értelmiségi (és persze nemcsak) szempontjából. Ez egy meglehetősen sötét kép, amit többé-kevésbé elfogadnak a külföldet megjárt magyar értelmiségiek is. Mégis, ezek a szélesebb látókörű, hazájukat kissé a külhoni szemével is látni tudó értelmiségiek kapják fel, a XVII. század második, illetve a XVIII. század első felében, az ismert szállóigét: extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita, Magyarországon kívül nincs élet, ha mégis van élet, az nem olyan.

Szállóigénket Magyarországon elsőként a soproni Rosner Mátyás írja le egy disszertációban, 1660-ban, majd (csak az ismertebbeket említve) Bél Mátyás, aki magát lingua slavus, natione hungarus, eruditione germanusnak (tót szlovák nyelvű, magyar nemzetű, német műveltségű) tartotta, és tanítványa Tomka Szászky János.

Bél ezt írja:

Hungaria, totius Europae Regnorum, pulcherrimum est. Nam, et situs amoenitate,et foecunditate, oppido excellit. Proinde, nec solo, nec coelo, ulli Regno secundum est. Unde, et Hungarorum illud proverbium, coepisse dicas: Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita. (Compendium)

Magyarország a legszebb Európa összes országai közül. Mivelhogy ezeket fekvésének szépségében, termékenységben is igencsak megelőzi. Ezért sem égen, sem földön, semmiféle ország mögött nem marad el. Ez hát az alapja a magyarok eme közmondásának: Magyarországon kívül nincs élet, ha mégis van élet, az nem olyan.

Hasonlóan fogalmaz a tanítvány, Tomka Szászky is:

Nihil natura Hungaris negavit, quod, seu ad vitam, cum opportunitate degendam, seu ad rerum admiranda, pertinet. Qua de caussa, recte, qui dixit, dixisse videtur: Extra Hungariam non est vita, et si est, non est ita.( Introductio in orbis hodierni geographiam)

A természet semmit nem tagadott meg a magyaroktól, sem abból, ami a kényelmes élethez kell, sem a természet csodáiból. Ezért jól mondta, aki mondta: Magyarországon kívül nincs élet, és ha van, nem olyan.

Nos, Magyarországon először, jobbára nem magyar anyanyelvű értelmiségiek írták le a szállóigét, olyan „hungarusok”, akiket szűklátókörűséggel egyáltalán nem lehet vádolni, akik tudták, hogy miként viszonylik Magyarország a Nyugathoz, és a maguk műfajában igyekeztek is behozni a lemaradást. És ezzel ezennel meg is dől a – többek közt a Magyar értelmező szótár által is képviselt – nézet, miszerint a szállóige a „szűk látókörű magyar nacionalista felfogás jelmondata”lenne. A korban legalábbis, amikor először kezdik leírni és ezzel népszerűsíteni, sem nem szűk látókörű, sem nem magyar, és pláne nem nacionalista. Sőt azt kell mondanunk: sokkal inkább a nyelvi korlátokon túllépő (Bél Veszprémben vállalt nevelői állást, főként azért, hogy tökéletesítse hézagos magyar nyelvtudását), német és szlovák anyanyelvűek patriotizmusa fejeződik ki az adagiumban.

Különös, hogy Bél Mátyás magyar közmondásként (Hungarorum illud proverbium) idézi a szállóigét, ám ennek (magyar) írott forrásban semmilyen nyoma nincs a XVII. század második feléig, amikor a Heidelberget megjárt, német anyanyelvű Rosner először leírja. Elképzelhető lenne hát, hogy külföldről került Magyarországra? Mindenesetre első írásos nyomát egy elfeledett olasz humanista, Caelius Rhodiginus 1516-ban megjelent könyvében találjuk:

levesektortenelme_4.jpg

Mira porro nunc est gentis eius in victu lautitia, mirum et in condiendo ingenium. Summi, infimi, medioxumi coquendi artem sagaciter tenent. Usurpatur ab eis adagium: Extra Pannoniam non est vita, aut si sit, non tamen esse ita. Plerosque eorum ad literarum studia peracutos adverti, quum Patavii provincialibus profiterer. Affectant praecipue studia haec nostratia, audiendi porro avidissimi omnes, studendi non adeo.  Vestium in patria neglectus, in Italia non usquequaque incuriosi. (Antiquarum lectionum libri, XXI.)

 Továbbá a nép feltűnő fényűzéssel táplálkozik, a fűszerezésben is különösen leleményesek. Parasztok, iparosok, előkelők egyként találékonyak a sütés-főzés művészetben. Miként egyik közmondásuk is tartja: Magyarországon kívül nincs élet, ha mégis van, az nem olyan. Midőn Pádovában foglalkoztam velük, a legtöbben kiváló képességekkel fordultak az irodalmi tanulmányok felé. Különösen is vonzó számukra a mi honi tudományunk, mind mohón hallgatják, a szorgalmas tanulás viszont nem erényük. Otthon nem törődnek az öltözködéssel, ám Itáliában nem mindenkor hanyagok.

Tarnai Andor Egy szállóige történetéhez c. tanulmányában (melynek ez a poszt tkp. recenziója) azt állítja, hogy az usurpatur (élnek vele, használják), nem azt jelenti, hogy ez valóban egy használatban lévő magyar közmondásféle, hanem azt, hogy - Rhodiginus legalábbis így láthatta - a külföldön tanuló magyar diákok olyannyira megszállottjai a hazai konyhának, mintha Magyarországon kívül nem lenne élet, azaz kulináris művészet. Tarnai szerint – mivel a szállóige a korban ironikus, elmarasztaló értelmű – a magyarok aligha használhatták a „nemzeti büszkeség” kifejezésére. Érvként, Dietrich von Niem, német történetíró egy 1408-ban, Rupert német királyhoz intézett levelét hozza fel, melyben Niem szemére veti az uralkodónak, hogy hanyag és nemtörődöm, mint aki azt hiszi: extra Heidelbergam non est vita, Heidelbergen kívül nincs élet. Ezen a ponton azonban vitatkoznom kell Tarnaival, hiszen egyetlen forrásból még nem következtethetünk arra, hogy a szállóigét kizárólag ironikus értelemben használták, legfennebb arra, hogy esetenként lehetett ironikus értelme is. Miként az extra ecclesiam nulla salus, az egyházon kívül nincs üdvösség mondatot (melynek szállóigénk nyilvánvalóan egyfajta travesztiája) is többféleképpen érthetjük. Érthetjük nagyvonalú(bb)an úgy, hogy üdvözülhetnek azok is, akik nem tagjai a látható, szervezeti keretek közt megjelenő egyháznak, de érhetjük úgy is, hogy az üdvösség valamilyen felekezethez vagy tovább szűkítve a kört: valamilyen kegyességi csoporthoz való tartozás feltétele.

Nos, nem zárható ki, hogy a hazai kulináris örömöket nélkülöző magyar diákok valóban használták a szállóigét, még akkor is, ha valószínűleg társaik, az idegen konyha miatt fanyalgó magyarokat esetenként bosszanthatták is ezzel az adagiummal. Persze, lehet, hogy Tarnainak van igaza, talán még abban is, hogy a szállóige második fele (aut si sit, non tamen esse ita) egyenesen Rhodiginustól származik. Azt azonban szinte biztosra vehetjük, hogy humanistánk magyar diákjai nem egyszer lephették meg mesterüket valami magyar kulináris remekművel, s ezek a konyhai remeklések annyira levették a lábáról Rhodiginust, hogy az irónia – már ha egyáltalán van – gyakorlatilag észrevehetetlen az idézett szövegben. Bárhogy is legyen, a németeket illetően már nem fogta vissza magát Rhodiginus mester:

Ob nullam rem aliam opportunos, quam iracundiam. De Germanis illud amplius plane monstrificum, proximis annis in Gallia hominum in bibendo capacitatem fuisse omnibus miracula: quippe singulis mensis singuli quaternos quartarios vini exsiccarunt. (Antiquarum lectionum libri)

Csak ha indulatosságról van szó, mutatkoznak rátermettnek, másban nem azok. De ennél is furcsább amit a németekkel kapcsolatban, az utóbbi években Franciaországban tapasztaltam: mindenki csodálkozott azon, hogy mennyit képesek inni. Egy-egy étkezés során egy-egy ember négy fejadagnyi bort nyakal be.

Hát nem éppen hízelgő szavak! Ki tudja, talán ez is közrejátszott abban, hogy Beatus Rhenanus, Erasmus jóbarátja ezt a lesújtó véleményt fogalmazta meg Rhodiginus könyvéről: „ha egyáltalán van benne valami érték, az kizárólag a felhasznált auktorok érdeme”.

Rhodiginus után egyébként itt-ott, főként német szerzők műveiben, felbukkan még a szállóige, immár – miként Bél Mátyásnál is – a magyar föld bőségével kapcsolatosan. Elképzelhető, hogy valóban – ahogyan Tarnai állítja – külföldről hozták haza a magyar diákok, mint egy olyan szállóigét, mely Magyarországon időközben elfelejtődött, de az mindenképpen ténynek tekinthető, hogy az adagium a külföldön tanuló magyarok körében született, akár ők használták többnyire, a magyar konyha utáni nosztalgiából, akár mások használták időnként, ironikus értelemben a magyarok bosszantására. Ugyancsak ténynek tekinthető, hogy a XVII. század végén, illetve a XVIII. század elején jobbára nem magyar anyanyelvű, művelt értelmiségiek kezdték el használni, vagyis azok, akik anyanyelvüktől függetlenül natione hungarusnak (magyar nemzetűnek, nemzetiségükre nézve magyaroknak) tartották magukat. És végül tény, hogy a többé-kevésbé „szűk látókörű magyar nacionalista felfogás", a „külföldtől elzárkózó, öntelt és maradi nacionalista elfogultság” vagy egyszerűen csak a romantikus nacionalizmus quasi jelmondatává inkább csak a XIX. században válhatott.

allegori.jpg

Szirmay Antal 1804-ben úgy gondolta, hogy a szállóigét a külföldiek használják, és egy verses parafrázist írt róla:

 

O! főldi Kahanán! Europa Edene!

Természet tárháza! mindennek mindene!

Beléd zárattatni kivánatos fogság,

Mert határidon túl nints igaz boldogság.

 

 

A szállóige parafrázisának érzem a Szózat híres sorait is (a nemzeti romantika korában vagyunk, ugye):

 

A nagy világon e kívűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

 

Mindenesetre a Hitelben Széchenyi már ezt írhatta:

Azt mondani »extra Hungariam non est vita«, hijába való, s kacagást vagy szánakozást okozó beszéd.”  Igaz, hozzáteszi: „és mégis (…) van valami ki nem mondható, mi a nemesb embert ellenállhatatlan erővel csatolja hazájához, legyen az bár kopár mező, bár berkes lapány vagy hósivatag.

Nos, ha részben is, talán sikerült megszabadítanom szállóigénket a „külföldtől elzárkózó, öntelt és maradi nacionalista elfogultság” bélyegétől, ami nem jelenti azt, hogy adott esetben ne lenne/lehetne a kenetes, vaskos, otromba nacionalizmus vagy éppen a nacionalizmus kedélyes(ebb) fajtájának a quasi jelmondata. Mert, persze – minthogy az igazi patriotizmus mindig a lokálpatriotizmus – a Hungaria behelyettesíthető (a múltban is az volt) szűkebb pátriánkkal, Zsolnával vagy mással, az én esetemben nyilván Transsilvaniával, ezen belül is Belső-Erdéllyel. Annak, aki ezek után is fanyalogna, bármilyen oldalról tegye, azt mondom: huzamosabb külföldi tartózkodás után, kinek ne hiányzott volna a töltött káposzta, a füstölt szalonna, a májas vagy véres hurka? A büszke honfikebel, akárcsak a XVI. században, mi tagadás, ez utóbbiaktól is dagadni szokott!

 

Felhasznált és ajánlott irodalom: Tarnai Andor: Extra Hungariam non est vita…(Egy szállóige történetéhez)

 

Ha tetszett a bejegyzés lájkold/lájkolja oldalunkat is (ITT), és kövesd/kövesse bejegyzéseinket!

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://laudator.blog.hu/api/trackback/id/tr175750154

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

fritoz222 2014.01.10. 21:34:58

Érdekes cikk, ilyet is ritkán látok az Index főcímlapon.

Portentum 2014.01.11. 12:48:55

Príma poszt, mint ahogy azt már megszoktuk Stephanus Nugatortól. Pár észrevétel: az említett humanista Caelius Rhodiginus ismertebb neve Ludovico Ricchieri volt, neoplatonikus-ként tartották számon (vagyis annak a középkori itáliai utóvirágzásának követőjeként). Tudomásom szerint Tomka Szászky kötőjellel írta a nevét, így: Tomka-Szászky János.
Érdekességként, van egy Lipcsére vonatkozó hasonló mondás, mely Karl Julius Weber (1767-1832) német író Demokritos-ában jelent meg: Extra Lipsiam non est vita, si est vita, non est ita. Biztosra vehető, hogy egyszerű átplántálásról van szó.

Ledán M. István · http://laudator.blog.hu/ 2014.01.11. 14:06:15

köszönöm mindkét hozzászólást, önmagukban is,meg azért is, mert mostanában nem kényeztet komenteső :)

cataracta 2014.01.28. 11:37:47

@Stephanus Nugator:
Pedig mindig várom, olvasom, élvezem és köszönöm.

David Bowman 2014.05.27. 16:46:41

Hát, a XVII. századból nekem se jut eszembe senki magyar, akire büszkék lehetnénk.
Concedimus nulli (nisi Deo) - Nem hódolunk senki előtt (hacsak Isten előtt nem)