Concedimus nulli (nisi Deo) - Nem hódolunk senki előtt (hacsak Isten előtt nem)

2015. június 02. 13:05 - Ledán M. István

Vízvezeték és purgatórium

folio_113v_purgatory.jpgEgy III.századi, kivégzésére váró keresztény nő, a börtönében naplót vezetett (ezek szerint a római katonák nem ismerték a hipist), melyben különös látomásait is lejegyezte. Ezek a látomások pszichológiailag is érdekesek lehetnek, de mi most másra figyelünk: utal-e a szöveg – nyomokban akár – arra, hogy a III. században már számoltak valamiféle purgatórium létezésével? Olvassunk bele Perpetua látomásába:

Video Dinocraten exeuntem de loco tenebroso ubi et conplures erant, aestuantem valde et sitientem, sordido cultu et colore pallido; et vulnus in facie eius, quod cum moreretur habuit. Hic Dinocrates fuerat frater meus carnalis, annorum septem, qui per infirmitatem facie cancerata male obiit ita ut mors eius odio fuerit omnibus hominibus. Pro hoc ergo orationem feceram; et inter me et illum grande erat diastema ita ut uterque ad inuicem accedere non possemus. Erat deinde in illo loco ubi Dinocrates erat piscina plena aqua, altiorem marginem habens quam erat statura pueri; et extendebat se Dinocrates quasi bibiturus. Ego dolebam quod et piscina illa aquam habebat et tamen propter altitudinem marginis bibiturus non esset. Et experrecta sum, et cognoui fratrem meum laborare. Sed fidebam me profuturam labori eius. Et orabam pro eo omnibus diebus (…)

Video locum illum quem retro videram et Dinocraten mundo corpore bene vestitum refrigerantem; et ubi erat vulnus video cicatricem, et piscinam illam, quam retro videram, summisso margine usque ad umbilicum pueri. (…)Et accessit Dinocrates et de ea bibere coepit; (…) Et satiatus accessit de aqua ludere more infantium gaudens. Et experrecta sum. Tunc intellexi translatum eum esse de poena. (Passio Perpetuae, 7-8)

Láttam Dinokrátészt kijönni egy sötét helyről, ahol sokan voltak.  Nagyon izzadt és szomjas volt, öltözete piszkos, arcszíne sápadt. A seb, mint halálakor, ott volt az arcán. Dinokrátész az én hét éves fiútestvérem volt, aki az arcán lévő daganat miatt oly szörnyű szenvedések között halt meg, hogy az undort keltett minden emberben. Érte imádkoztam hát. Csakhogy közte és köztem nagy szakadék tátongott, így nem tudtunk közeledni egymáshoz. Volt aztán azon a helyen, ahol Dinokrátész tartózkodott egy vizzel tele medence, melynek magasabb volt a  szegélye, mint amilyen magas a gyermek volt. Dinokrátész nyújtózkodni kezdett, hogy ihasson, én pedig szomorú lettem, amiért noha van víz a medencében, a magas szegély miatt mégsem tud inni. Ekkor felébredtem, és megértettem, hogy szenved a testvérem, ám bíztam abban, hogy segítségére lehetek a szenvedésében. És nap mint nap imádkoztam érte.

Láttam azt a helyet, melyet korábban is láttam, és Dinokrátészt tiszta külsővel, csinosan öltözve, felüdülve. A seb helyén forradást láttam. Láttam a medencét is, amelyet korábban láttam, immár alacsonyabb szegéllyel, mely a gyermek köldökéig ért. Dinokrátész odament és ivott a medencéből. És miután szomját oltotta, a medencétől játszani indult, gyermekek módján szívből örvendezve. Ekkor felébredtem és megértettem, hogy nem szenved többé. (Perpetua szenvedése)

dante_domenico_di_michelino_duomo_florence.jpg

A látomásban szó szerint nincs szó se pokolról, se purgatóriumról, bár a hely, ahol Perpetua öccse tartozkódik feltűnően hasonlít a Lk.16, 19-31-ben leírt (A gazdag és Lázár) példázat hádészéhez. Mindkét leírás beszél szakadékról, szomjúságról, szenvedésről, a különbségek ugyanakkor szembetűnőek. Perpetua közbenjáró imádsága után a testvér ugyanazon a helyen marad, de ez a hely szemlátomást megváltozik: Dinokrátész sebe meggyógyul, külseje előnyösen megváltozik, ihat a medencéből, sőt önfeledten játszhat is. Nem egy purgatórium-szerű helyről van szó tehát (ahogyan azt későb elképzelték), hanem sokkal inkább egy hádész-szerű helyről, mely Perpetua közbenjáró imádságára amolyan élhetőbb pokollá változik.

Ugorjunk hát bő másfél évszázadot előre, és nézzük mit találunk Augustinusnál.

Non sim inter illos quibus dicturus es: Ite in ignem aeternum, qui paratus est diabolo et angelis eius. Neque in ira tua emendes me: ut in hac vita purges me, et talem me reddas, cui iam emendatorio igne non opus sit, propter illos qui salvi erunt, sic tamen quasi per ignem. (Enarratio in Psalmos, 37/3)

Ne legyek azok között, akiknek ezt mondod majd: távozzatok az örök tűzre, mely az ördögnek és angylainak készíttetett. És ne is haragodban igazíts helyre. Még ebben az életben úgy tisztíts meg, és olyanná formálj, mint akinek nincs már szüksége a javító tűzre, hasonlóan azokhoz, akik megmenekülnek ugyan, de mintegy tűzön át.

Ágoston, úgy tűnik, különbséget tett az örök (pokol) és a javító tűz között. Mi meg hirtelen arra gondolhatnánk, hogy helyben vagyunk, hiszen mi mást jelenthetne a javító tűz (ignis emendatorius), mint a purgatóriumot, ha a kifejezés maga nem is szerepel az egyházatyánál? Mi több, ha tovább olvassuk és alaposabban megnézzük a szöveget, kiderül, hogy Ágoston az 1Kor. 3, 12-15-re gondol, ahol Pál apostol mintegy  tűzön át megmenekülő üdvözültekről beszél. Hogyan? Vissza kell hát lépnünk csaknem négy évszázadot, és a purgatórium nyomait az Újszövetségben kell keresnünk? Olvassunk bele az első korinthusi levélbe:

Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát; az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja kipróbálni. Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat fog kapni; de ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át. (1Kor.3,12-15)

A fenti újszövetségi szövegrészletben nyilvánvalóan nem az ember örök sorsáról  van szó ( vagyis arról, hogy égnie kell vagy nem), hanem az elvégzett munka hasznos avagy haszontalan voltáról: az arany (ami érték) megmarad a tűzben, a fa vagy széna (értéktelen) megég. Pál itt kifejezetten a Krisztusban hívő emberről beszél, akinek munkája bizonyulhat értéktelennek, ettől azonban nem függ az üdvössége. A tűz (mintegy tűzön át)természtesen metafora, mely akár az értektelen munkát végző hívő ember szégyenét is jelentheti. Nem valami köztes tisztítóhelyről van tehát szó, egyébként Ágostonnál sem, hanem sokkal inkább arról a szégyenről, hogy az embernek mintegy a tű fokán kelljen átpréselődnie a mennyek országába. Mindezt egy másik ágostoni szöveghely – ahol nem főnévként ugyan, de megjelenik a purgatio (tisztitás) – még inkább megerősíti:

Sed qui forte agrum non coluerit et spinis eum opprimi permiserit in hac vita maledictionem terrae suae in omnibus operibus suis habet et post hanc vitam vel ignem purgationis vel poenam aeternam.  (De Genesi contra Manicheos, II, 20, 30)

Mert aki esteleg nem művelné a mezőt, és hagyná, hogy tővisek lepjék el, ez életben minden munkájában a föld átkát tapasztalja, ez élet után pedig vagy a tisztító tüzet vagy az örök büntetést.

De még ha feltételezzük is, hogy Ágoston (és később Nagy Szent Gergely) valamiféle javító szándékú (ideiglenes) büntetést értett az ignis emendatoris, ill. purgationis ( javító tűz, a tisztulás, tisztítás tüze) alatt, a purgatórium helyként való elképzelése – miként erre Jan N. Bremmer ókorkutató meggyőzően rámutatott – nagyjából egybeesik a purgatoriumnak, mint főnévnek a feltűnésével. Clairvaux-i Bernát és Guerric d’Igny kezdték el használni a kifejezést a XII. század közepén, nem feltétlenül az ágostoni ignis purgationis –ra gondolva.

A középkori kolostorok némelyikébe a vizet forrás(ok)ból vezették, a vízvezeték pedig nagyjából a következőképpen nézett ki:

A forrástól egy árkot ástak, melyet (feltehetően tisztítási okokból) kövekkel raktak ki. Ezen az árkon át jutott a víz egy aknába, melyet gula-nak (torok, nyelőcső) neveztek, mely ugyancsak kövekkel volt kirakva. A gulaból a víz egy csövön át egy kisebb medencébe, ún. piscinaba jutott, melyet terméskövel raktak ki, majd márvánnyal borítottak. A piscinaból több cső is elindulhatott, a kolostor, kertek, földek felé, ám most minket kifejezetten a purgatoriumnak nevezett cső érdekel, melyen át leengedhették a vizet, hogy időnkét kitisztíthassák a medencét.

Bremmer szerint ez a purgatoriumnak nevezett cső a tisztitótűz névadója, bár hozzá kell tennem, hogy Bernát és Guerric nyilván Ágoston vagy Nagy Szent Gergely szövegeire is gondolhattak. Bremmer azt is megkockáztatja, hogy a purgatórium, mint ideiglenes tisztítóhely képzete az albigensek szektájával való küzdelem során alakult ki a katolikus egyházban. Az albikenseknek volt ugyanis egy consolamentum (vigasz) nevű szentségük – az egyetlen egyébként – mely teljes bűnbocsánatot és tökéletes állapotot kínált a híveinek, s melyet az albigensek többnyire közvetlenül haláluk előtt vettek magukhoz. Ez azt jelentette, hogy az albigens hívőnek – szemben az ortodox hívekkel – egyáltalán nem kellett félnie a pokoltól, és ez nyilván nagyon vonzóvá tehette a szektát, ugyanakkor előnytelen helyzetbe hozta az Egyházat. Erre kínálta volna fel az Egyház a purgatóriumot, kifejezetten azon hívei számára, akiknek keresztény életvitele hagyott némi kívánnivalót maga után, azaz – mondhatni – a többség számára.

Protestáns teológusok főként azon az alapon szokták elutasítani a purgatórium gondolatát, hogy rögvest a halál pillanatában eldől az ember örök sorsa, vagyis nincs mód javulásra, fejlődésre. Ebben pedig implicite benne van az a gondolat is, hogy a halál nemcsak lezárja az életet, hanem be is zár egy állapotba, ami azt (is) jelenti, hogy a halál utáni élet, bárhol is élje azt az ember, egy statikus, fejlődésmentes, megrekedt élet. Ez pedig aligha lehet így, vagy ha így volna: a halál csakugyan az életnek a tökéletes végét jelentené, az életét, mely – tudjuk – állandó fejlődés, változás, alakulás, úton levés.

Szóval csak azt akarom mondani, hogy a purgatórium nem egy olyan képzet, amit nekünk, protestánsoknak, sürgősen át kellene venni, de nem is olyan, amit nem lehet elég gyorsan kidobni a katolikus teológiából. A purgatórium persze ad még gondolkodnivalót, s nem is keveset, a katolikus teológusoknak, ám közvetve, mi tagadás, a protestánsoknak is, minthogy egy statikus mennyország, ahol nincs fejlődés, úton levés, nemcsak hogy nem vonzó, de valójában nem is mennyország. Ugyanez érvényes – mutatis mutandis – a pokolra  is.

papa_oroszlannal.jpgVégül álljon itt, az oldalunkon is (a szó mindkét értelmében) sokat laudált, latinul twitterező pápa, XVI. Benedek gondolata a purgatóriumról:

Dolor tamen est beatus, in quo sancta eius amoris vis ita nos pervadit veluti flamma, ut nos ad nos prorsus tandem pertineamus ideoque ad Deum. Sic iustitiae pacisque commixtio manifestatur: nostra vivendi ratio haud est nullius momenti, sed nostrae sordes non in sempiternum nos maculant, si saltem ad Christum, ad veritatem amoremque usque tendimus.

Mégis, boldog fájdalom ez, melyben az Ő szent szeretetének ereje tűzként jár át bennünket, hogy végre teljesen mi magunk lehessünk, és így Istenéi. Így látható meg az (isteni) igazság és a megbékélés egymásba fonódása: életvitelünk semmi esetre sem mellékes dolog, de tisztátalanságunk sem tesz örökké tisztátalanná bennünket, ha legalább Krisztus, az igazság és a szeretet felé törekszünk.

 

 

 

 

Felhasznált irodalom:

Roberta J. Magnusson: Water Technology in Middle Age

Jan N. Bremmer: The Rise and Fall of the Afterlife

André Gounelle-Francois Vouga: Mi van a halál után?

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://laudator.blog.hu/api/trackback/id/tr717511528

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.
Concedimus nulli (nisi Deo) - Nem hódolunk senki előtt (hacsak Isten előtt nem)