Respice et crede: hoc est, sic est, aliud fieri non licet – Lásd és hidd: ez van, így van, másképpen nem lehet.

Az ókori sírfeliratokon mintegy in flagranti érhetjük tetten az elhunytnak, illetve hozzátartozóinak túlvilághitét avagy annak hiányát. Vagy mégse egészen így van? Kevés dologban konzervatívabbak, konformistábbak az emberi közösségek, mint éppen a temetési szertartásokat, szokásokat illetően. És kevés dologban engednek inkább a klisészerű megfogalmazásoknak, mint a sírszövegek esetében.

Egynémely sírfelirat a halált örök vagy (amennyiben van visszatérés) rövid, illetve édes álomként jeleníti meg. Kérdés persze, hogy az édes álom mennyiben költői klisé, vagy eufemizmus, mely gyakorlatilag az én, az öntudat megsemmisüléséről beszél, vagy éppen sztereotip formula, „itt alussza örök álmát” értelemben, mely egy modern temetőben semmi közelebbit nem mond a halott, illetve hozzátartozói hitéről? Miként egy „a feltámadás reményében” típusú szöveg sem biztos, hogy egyértelműen az elhunyt feltámadás-hitéről beszél. Elképzelhető, hogy az édes álom az esetek többségében sztereotip vagy eufemisztikus kifejezés, ám adott esetben akár valamiféle csendes, „stand by”- létmódot is érthettek alatta.

Semlegeseknek nevezem a halált álomként megjelenítő szövegeket, mivelhogy a sírontúli öntudatlanság pozitív képzetnek semmiképpen nem tekinthető, ugyanakkor az elégikus hangvétel, a halálban is megmaradó hitvesi szeretet, illetve a szarkazmus és cinizmus teljes hiánya miatt negatívaknak sem nevezhetők. Ez az álom édes, ami egyaránt jelentheti a halál borzalmának kissé selypegő, picsogó megszépítését, illetve az elkerülhetetlenbe való csendes belenyugvást, elégikus beletörődést. Olyan epigramma is akad, mely noha kifejezetten nem beszél álomról, a halált a gondtalanság, egyfajta édes szinekúra állapotaként írja le.

Egy rabszolgalány vagy rabszolgafiú sírkövére a következő visszafogott és szívbemarkoló feliratot vésték:

Nomen non dico nec quod vixerit annis,
ne dolor in mentem cum legimus maneat.
infans dulcis eras, sed tempore parvo.
mors vitam vicit, ne libertatem teneres.
heu tu non dolor est, ut quem amas pereat?
nunc mors perpetua libertatem dedit.

 

Nem írom föléje nevét, sem azt: hány évet élt,

Ne járjon át a fájdalom, valahányszor olvassuk.

Édes csecsemő voltál, ám zsenge korú.

Legyőzte az életet a halál, hogy el ne érhesd a szabadságot.

Ó, te, hát nem fájdalom, hogy akit szeretsz elvesz?

Most a halál örök szabadságot adott neked.

 

Következzen egy görög nyelvű, de római felirat, mely a halált kifejezetten édes álomnak képzeli el ( a görög szövegek olvasásához ITT lehet fontokat letölteni):

Ποπιλίης τάφος οὗτος· ἀνὴρ δʼ ἐμὸς αὐτὸν ἔτευξεν

ʼΩκέανος, πάσης ἐμπέραμος σοφίης·

κούφη τοιγὰρ ἐμοὶ πέλεται κόνις· ἐν δʼ Ἀχέροντι

ὑμνήσω τὴν σήν, ὦ ἄνερ, εὐσεβίην.

μέμνεο κἠν ζωοῖς ἐμέθεν καὶ πολλάκι τύμβῳ

σπεῖσον ἀπὸ βλεφάρων δάκρυʼ ἀποιχομένῃ

καὶ λέγε Ποπιλίην εὕδειν, ἄνερ· οὐ θεμιτὸν γάρ

θνῄσκειν τοὺς ἀγαθούς, ἀλλʼ ὕπνον ἡδὺν ἔχειν.

 

Popiliáé ez a sír. Férjem Okeanosz

Emelte, ki minden bölcsességben jártas.

Így hát míg könnyű hamu lesz belőlem: az Akherónban

A te kegyességedet (inkább: a halott iránti kegyelet) áldom, én férjem!

Emlékezz rám, míg élsz, síromat

Gyakran hintsd meg könnyeiddel, és mondd az elköltözöttnek, én férjem:

„Popilia alszik!” Mert nem szükség az,

Hogy a jók meghaljanak – édes álmot alszanak csupán.

 

Az alábbi feliratot Caesius Lysimachus emeltette feleségének, Marcana Vera-nak. Az epigrmma egyben akrosztikon is, kezdősorai a feleség cognomenjét adják ki:

Ver tibi contribuat sua munera florea grata
Et tibi grata comis nutet aestiva voluptas
Reddat et autumnus Bacchi tibi munera semper
Ac leve hiberni tempus tellure dicetur.

 

Adja neked a tavasz virágos, bájos ajándékait,

Intsen feléd a nyájas nyári gyönyör.

Adja meg neked az ősz Bacchus ajándékait mindig,

És adassék neked enyhe idő a téli földben.

 

Az alábbi feliratok a halált megnyugvásként, gondtalan állapotként, afféle szinekúraként, a sírhelyet pedig az ember valódi otthonaként jelenítik meg:

Tempera iam genitor lacrimis tuque, optima mater,
desine iam flere. poenam non sentio mortis;
poena fuit vita, requies mihi morte parata est.

Ne hullass könnyet apám, te se jó anyám,

Hagyd már a sírást, nem érzem én a halál kínját.

Kín az élet volt, a halál már megnyugvást adott nekem.

 

Hoc est factum monumentum

Maarco Caeicilio.

Hospes gratum est quom apud

meas restitistei seedes.

Bene rem geras et valeas.

Dormias sine cura.

 

Ez emlékmű Marcus Caecelius számára készült.

Szívességet tettél idegen, hogy megálltál

lakásom mellett.

Légy szerencsés és élj egészségben.

Aludj gondok nélkül.

 

Aedis aedificat dives, sapiens monumentum.

hospitium est illud corporis, hic domus est.

illic paulisper remoramus, ad hic habitamus.

 

Házakat építenek a gazdagok, a bölcs emlékművet.

Amaz vendégszállás, ez az otthonunk.

Amott keveset időzünk, itt viszont lakunk.

 

Quod superest homini, requiescunt dulciter ossa
nec sum sollicitus ne subito esuriam
et podagram careo nec sum pensionibus arra
et gratis aeterno perfruor hospitio.

 

Ami megmarad az emberből: édesen pihennek a csontok.

Nem aggódom, nem fog el hirtelen vágy.

Köszvényem se kínoz, tartozásom se bánt.

Ingyen örök szállást élvezhetek.

 

A következő felirat Histriából, azaz a mai Dobrudzsából való, és - mint tudjuk – Rómához annyi köze van, hogy itt lamentált Ovidius, a száműzött költő. Pedig Schytia Minor, miként a több tucat görög nyelvű sírfelirat is bizonyítja, nem volt éppen (kulturális szempontból sem) a világ vége. E sírszövegek közül szemeltünk ki egyet:

(...)Εἴστρος ὁλος Μείχου τὸ φιλόξενον ἦθος ἀνυμνῶ

ζῶν εἶχες βίον ἡδύν, ἔχεις και νῦν ἀμέριμνον,

μηκέτι φροτίζων πουλυ...

                            

Egész Histria magasztlaja Meikosz vendégszerető természetét.

Míg éltél édes életed volt, most is gondtalan az életed,

Nem aggódsz már...

Az alábbi sírszövegben nincs szó sem álomról, sem megnyugvásról vagy szabadulásról, inkább a feleség valamiféle vegetativ továbbélésért könyörög a férj az istenekhez, ám a szövegnek, elégikus szépsége miatt, mégiscsak itt van a helye:

Semper ego ut Manes possint] audire iterabo,
Flavia Nicopolis, nomen dulce tuum,
et tumulo spargam saepe meas lacrimas.
O mihi si superi vellent praestare roganti
ut tuo de tumulo flos ego cernam novum
crescere vel viridi ramo vel flore amaranti
vel roseo vel purpureo violaeque nitore,
ut qui praeteriens gressa tardante viator
viderit hos flores, titulum et sibi dicat:
"Hoc flos est corpus Flaviae Nicopolis."

Örökké, mintha csak hallanának a holtak

A te édes neved ismétlem Flavia Nicopolis,

És sírodat gyakran könnyeimmel öntözöm.

Ó bárcsak az égiek meghallgatnák könyörgésem,

És sírodról egy új virágot láthatnék sarjadni, zöld szárral,

Szászorszép, rózsa vagy bíbor viola színében,

Hogy bárki vándor, aki lassú léptekkel arra jár,

És látja e virágokat, már mondja is magában a sírfeliratot:

“E virág Flavia Nicopolis teste.”

Különösen is érdekessé teszi a témát, hogy az álom, pontosabban az alvás képzete az Újszövetségben is megjelenik. Persze, kérdés, hogy miként értékeljük a „Krisztusban elaludtak” (οἱ κοιμηθέντες ἐν Χριστῷ - hoj kojméthentes en Khrisztó, 1Thessz.4, 13.15, 1Kor.15, 18) kifejezést?

Valószínű, hogy a „Krisztusban elaludni” többet jelent annál, mint hogy valaki keresztény hitet vallott.  Legkevesebb azt jelenthetné, hogy a földbe vetett maghoz hasonlóan, melyben benne van az élet csírája, az elhalálozott keresztény ember mintegy létében összezsugorodva, ám „reményteljesen alszik” (vö. mert nem szükség az,/Hogy a jók meghaljanak, - édes álmot alszanak csupán), legtöbb pedig azt jelenthetné, hogy az elhalálozott hívő valamilyen előzetes üdvözült állapotban van.

Az alábbi keresztény sírfelirat mindenesetre a halált ideiglenes sötétségként fogja fel, bár a szövegben megjelenő sztereotip aeternum vale ( örök istenhozzád), mely jellemzően pogány fordulat, arra int, hogy – ismerve a temetési szokásokat illető konzervativizmust, a sírfeliratokban tetten érhető évszázados kliséket – óvatosan fogalmazzunk meg bármiféle véleményt.

Aeternumque vale, nox est brevis illa sepulchri.

offulget facies, mecum est tua semper imago.

 

Örök istenhozzád! A sír amaz éje rövid.

Arcod rámragyog, velem van mindig a képmásod.

És végül, bár kilógnak a sorból, ismerkedjünk meg két “biografikus”, életrajzi jellegű epigrammával, a Kr.e. 1., illetve 2. századból. Mindekettőben a férj síratja el a feleségét, mai fül számára kissé szokatlan módon:

Hospes, quod deico paullum est, asta ac pellege.
Heic est sepulcrum hau pulcrum pulcrai feminae.
Nomen parentes nominarunt Claudiam.
Suom mareitum corde deilexit souo.
Gnatos duos creauit. Horunc alterum
in terra linquit, alium sub terra locat.
Sermone lepido, tum autem incessu commodo.
Domum servavit. Lanam fecit. Dixi. Abei.

( deico – dico, pellege – perlege, heic – hic, hau- haud, pulcrai – pulchrae, deilexit – dilexit, souo – suo, horunc - horum,  abei – abi)

 

Idegen, mondandóm kevés, állj meg és olvasd.

Egy szép asszony nem éppen szép sírköve ez.

Szülei Claudiának nevezték,

Férjét teljes szívéből szerette.

Két fiút szült, egyet a földön hagyott,

Egyet a földbe helyezett.

Beszéde kellemes, ezenfelül járása kecses volt.

Szolgálta házát, fonta a gyapjút. Szóltam. Most állj odább!

 

Lucius Aurelius Lucii liberus Hermia lanius de colle Viminali.

Haec quae me fato praecessit, corpore casto,

coniunx una, meo praedita amans animo,

fido fida viro vixit studio parili, cum

nulla in amaritie cessit ab officio.

Aurelia Lucii liberta.

 

Lucius Aurelius Hermia, Lucius szabadosa, a Füzesdombról való mészáros.

Az asszony, aki előttem halt meg, szűzies testű volt,

egyetlen feleség, lelkem szerelmes úrnője,

Hű férjének élt a hű, állhatatos vonzalommal, minthogy

semmi keserűségben el nem tántorodott kötelességétől.

Aurelia, Lucius szabadosnője.

A sorozat, mint igértem, természetesen folytatódni fog. A következő posztban pozitív sírontúli képzetekkel fogunk ismerkedni, így pedig egyre színesebbé válik a görög-római túlvilági képzetekről alkotott túlságosan is leegyszerűsített képünk, miszerint a görög-római ember vagy valamiféle alvilági árnyszerű létezésben hitt, vagy semmiben, esetleg némelyek, akik misztériumokba voltak beavatva, a lélek üdvösségében reménykedtek.

A paletta színesebb, mint gondoltuk volna.

A sírfeliratok forrásai:

Carmina Epigraphica

Corpus Inscriptionum Latinarum

Peres Imre: Griechische Grabinschriften

Richmond Lattimore: Themes in Greek and Latin epitaphs