Concedimus nulli (nisi Deo) - Nem hódolunk senki előtt (hacsak Isten előtt nem)

2015. szeptember 24. 07:39 - Ledán M. István

„Közel az Olümposzhoz” – római sírkövek üzenete 3.

Video te alte spectare et velle in caelum migrare – Úgy látom magasabb igényeid vannak: az égbe akarsz feljutni. Cicero

 dsc03349.JPG

Pál apostolról olvassuk az Újszövetségben, hogy miközben Athénben a társaira várt, meglátogatta a város szentélyeit és „háborgott a lelke, mert látta, hogy a város tele van bálványokkal.”(Ap.Csel.17,16) Vajon római tartózkodása alatt meglátogatta-e a nekropoliszokat is, vagy ha nem tette meg, nem ötlöttek-e szemébe, akaratlanul is, mondjuk a Via Appia-n sorakozó sírhelyek feliratai? Ha nem is állíthatjuk bizonyossággal, mindenestre erősen valószínűnek tarthatjuk.

Sorozatunk harmadik részében pozitív túlvilági képzeteket keresünk az Urbs és Itália síremlékein, és tesszük ezt ezúttal úgy (nemcsak a játék kedvéért, persze), hogy a szövegeket Pál apostol szemével olvassuk. Azon most nem akadunk fenn, hogy az apostol tudott vagy nem latinul (feltehetően tudott), már csak azért sem, mert egyrészt Itáliában is meglehetősen gyakoriak voltak a görög nyelvű sírfeliratok, másrészt meg az alább bemutatott latin sírszövegek csaknem mindegyikét görög nyelvű „változatban” is olvashatjuk.

Csillagok között. Aether.

Zoticus hic nomen nudum vanumque reliquit,
in cineres corpus et in aethera vita soluta est.

Puszta, pőre nevét hagyta itt Zoticus,

teste a hamuba, lelke az aetherbe merült.

 

Patricium domus haec aeterna laude tuetur:
astra tenent animam, caetera tellus habet
.

Patriciust eme hajlék őrzi, örök dicsőséggel:

Lelkét a csillagok tartják, a többi a földé.

 

A fenti szövegekben megszólaló reménység szerint az ember valamilyen metamorfózison (átváltozáson) megy keresztül. E metamorphózis során a halandó mintegy kilép emberi mivoltából és istenivé lesz. Elképzelhető, hogy az asztrális vallás hatásával van dolgunk, eszerint a halott bolygókon és csillagokon át halad, felveszi tulajdonságaikat vagy küzd ellenünk, mindaddig, míg meg nem érkezik az állócsillagok szférájába és maga is csillaggá vagy csillagszerű lénnyé nem lesz. De az is lehet, hogy a filozófiából ismert gondolatok viszhangzanak ezekben az epigrammákban, eszerint, mivel a lélek tűz – vagy légnemű, a testből szabadulva, fölfele igyekszik és tüzzé vagy léggé (aetherré), azaz saját valódi természetéhez hasonlóvá válik . (Vö. Cicero: Disputationes tusculanae, I)

Ezen, a csak első látásra fura gondolaton, hogy az ember halála után átalakul, aligha ütközhetett meg túlságosan az apostol, minthogy a metamorphózissal analóg gondolatnak tekinthetjük az 1Kor.15,51-ben említett elváltozást (ἀλλαγησόμeθα, allagészómetha, elváltozunk). Azon már későbbi teológusok törték a fejüket, hogy ez az elváltozott test ugyanaz-e, mint a korábbi földi, annyit azonban csaknem biztosan állíthatunk, hogy Pál – mivel az elváltozott testet Krisztus feltámadott testéhez hasonlónak írja le – nem megistenülésre vagy isteni jellegűvé válásra gondol (mint az epigrammák megrendelői), hanem az emberi megdicsőülésére.

 

Mennyei hajlék. Örök világosság. Közösség az istenekkel.

 

images_7.jpgTerrenum corpus, caelestis spiritus in me

quo repetente suam sedem nunc vivimus illic

et fruitur superis aeterna in luce Fabatus.

 

Földi bennem a test, égi a lélek,

Így hirtelen a saját honában találja most magát,

És az égiek társaságát élvezi, örök világosságban Fabatus.

 

Dum vixi, didici quae mors, quae vita homini esset,

aeterna unde animae gaudia percipio.

 

Míg éltem megtanultam, hogy mi a halál, micsoda az emberi élet,

Melyből a lélek örök örömét merítem.

 

Ibis in optatas sedes, nam luppiter aethram

pandit, Feste, tibi candidus, ut venias,

iamq. venis: tendit dextras chorus inde deorum,

et toto tibi iam plauditur ecce polo.

 

A vágyott honba mész Festus, már gyújtja is

Neked Juppiter a fényt, és ragyog, mert érkezel.

És már ott is vagy: nyújtja feléd jobbját az istenek kara,

Az égiek serege már csak neked repes.

 

A fenti három sírszövegben a halál révén az ember átlép vágyott égi otthonába, melyről az epigrammák az örök világosság vagy az örök öröm helyeként beszélnek. Az istenek magukhoz hasonlóként, rég nem látott jóbarátként fogadják társaságukba az embert.

Mindez, persze monoteista megfogalmazásban, teljesen ismerős lehetett Pál apostol számára. A filippibeliekhez írott levelében, többek között, arról beszél, hogy a keresztények valódi otthona a mennyben van, ahová vágynak is átköltözni, és az Úrral, azaz Krisztussal lenni. ( Fil.1,23;3, 20, lásd még: 2 Kor. 5, 1-10)

 

Isteni föld

Az alábbi feliraton igencsak meghökkenhetett, valószínűleg meg is botránkozott az apostol. A felirat megrendelője talán az eleusziszi misztérium beavatottja lehetett. A szövegben az a reménység fogalmazódik meg, hogy az emberi test azonos vagy hasonló Démétér, a földanya testével, illetve testéhez, tehát isteni természetű, és ilyenként nem pusztulásra ítélt. Az epigrammában tételesen ugyan nincs megfogalmazva, de a megrendelő, beavatottként, nyilván hitt abban, hogy az ember, magként, Perszephónéként, mintegy elvetődik a földbe, a földdel való egyesülés pedig valamiképpen nem a halál végső győzelmét jelenti. A Hádészból visszatérő Perszephóné az alvilág fölötti győzelmet, szabadulást, azaz az üdvösséget (vagy annak reménységét) jelentette a beavatott számára.

 

Cara mieis vixi, virgo vitam reddidi.
mortua heic ego sum et sum cinis, is cinis terrast,
sein est terra dea, ego sum dea, mortua non sum.
rogo te, hospes, noli ossa mea violare.

 

Becses voltam enyéimnek, szűzen adtam vissza az életem.

Most halott vagyok és hamu, ám a hamu: föld.

És ha a föld istennő: istennő vagyok én is, nem halott.

Kérlek, vándor, ne gyalázd meg csontjaimat!

Elíziumi mezők

A halál viszonylagosságát jeleníti meg a következő görög nyelvű, ám Rómában felfedezett felirat, azaz tagadja, hogy a halál végső valóság volna (οὐκ ἔθανες, uk ethanesz, nem haltál meg). A szöveget különösen is figyelemre méltóvá teszi a „jobb hely”, a locus amoenus, az elíziumi mező viszonylag beszédes és színes leírása. Aki az elíziumi mezőre lép zsenge virágok között szökell és táncol, ugyanakkor mentes mindenféle szükségtől (éhség, szomjúság), illetve mindenféle nyomorúságtól (hőség, hideg vagy betegség). Ám nem lehet nem észrevennünk, hogy az elíziumi boldogság tulajdonképpen magányos boldogság, és noha más előjellel, de ugyanolyan árnyékszerű létezés, mint az alvilági lét. Egyfajta statikus tavasz állapota ez, ahol a virágokon kívül, nincsenek élőlények, társak, akikkel találkozik és együtt örül az ember. Az elíziumi mező magányos, „egyszemélyes mennyországnak” tűnik, és ez a tény – bár tökéletes ragyogásban, közel az Olümposzhoz él az ember – az egyébként pozitív képzetre némileg árnyékot vet. (A görög szöveg olvasásához ITT lehet fontokat letölteni)

 

οὐκ ἔθανες, Πρώτη, µετέβης δʼ ἐς ἀµείνονα χῶρον

καὶ ναίεις µακάρων νήσους θαλίῃ ἐνὶ πολλῇ

ἔνθα κατʼ Ἠλυσίων πεδίων σκιρτῶσα γέγηθας

ἄνθεσιν ἐν µαλακοῖσι κακῶν ἔκτοσθεν ἁπάντων·

οὐ χειµὼν λυπεῖ σʼ, οὐ καῦµα, οὐ νοῦσος ἐνοχλεῖ,

οὐ πείνη σʼ, οὐ δίψος ἔχει σʼ, ἀλλʼ οὐδὲ ποθεινός

ἀνθρώπων ἔτι σοι βίοτος· ζώεις γὰρ ἀµέµπτως

αὐγαῖς ἐν καθαραῖσιν Ὀλύµπου πλησίον ὄντως.

 

Nem haltál meg Próté, csak átmentél egy jobb helyre,

Nagy örömben a boldogok szigetét lakod.

Ott az elíziumi rétre szökellve, boldogan léptél,

Gyönge virágok között, távol minden nyomorúságtól.

Nem szomorít téged már tél, hőség, betegség nem háborgat,

Nem bánt éhség, sem szomjúság, és mire vágyik az ember:

A vagyon sem gyötör már téged. Élsz hát a tökéletesen tiszta

Ragyogásban, közel az Olümposzhoz valóban.

 

 

A filippibeliekhez írott levélben „Krisztussal lenni” ugyancsak „jobb”, és valójában hazaköltözés, következésképp a halál, melynek révén az ember a „jobb” állapotába kerül, „nyereség”. Ugyanezt látjuk a 2Kor. levélben is, ahol e földön élni, megterhelt sóhajtozást jelent, vágyat, hogy az ember felöltse mennyei ruháját, minthogy a földi létezés valójában azt jelenti, hogy az ember távol van ő Urától. A római sírfelirat egyébként – miként azt fentebb megjegyeztem – viszonylag színesen beszél a boldogok szigetéről, ám Próté, aki boldogan táncol az elíziumi mezőkön, feltűnően magányosnak, csaknem elszigeteltnek látszik. Ha ez Pálnak is feltűnt, talán elgondolkodott azon, hogy mitől más a keresztények által remélt mennyország? A levelekben semmi közelebbit, semmi „színeset”nem mond az apostol, de gyaníthatjuk, hogy a keresztény közösségek feltehetően „színesebben” képzelték el majdani hazájukat.

Ha képet akarunk alkotni arról, hogy miként képzel(het)ték el az őskeresztények a mennyei életet, későbbi keresztény iratokból kell (a módszer, persze vitatható) visszafelé következtetnünk. A 3. századi Passio Perpetuae c. iratban, egy bebörtönzött keresztény nő látomásban a mennyben jár, melyet így ír le:

Et vidi spatium immensum horti et in medio sedentem hominem canum in habitu pastoris, grandem, oves mulgentem et circumstantes candidati milia multa. Et levavit caput et aspexit me et dixit mihi: Bene venisti, teknon et clamavit me et de caseo quod mulgebat dedit mihi quasi buccellam; et ego accepi iunctis manibus et manducavi; et universi circumstantes dixerunt: Amen. Et ad sonum vocis experrecta sum, conmanducans adhuc dulce nescio quid et retuli statim fratri meo.

És egy hatalmas kiterjedésű kertet láttam, és közepén egy ősz, magas embert, pásztor öltözetében, aki juhokat fejt, körülötte pedig sok ezer fehér ruhába öltözöttet. És felemelte a fejét és rámnézett és ezt mondta nekem: jó, hogy jöttél, gyermekem! És odahívott és a sajtból, amit (a) kifejt (tejből készített), adott nekem egy darabkát. Én meg összetett kezekkel (mintegy tányért formálva) elvettem és megettem. És mind a körülállók ezt mondták: Ámen. Erre a szóra felébredtem, még mindig valami kimondhatatlan édességet érezve a számban, és rögvest visszatértem fivéremhez.

A látomásban azonmód szembetűnik a menny derűs, bizalmas, személyes légköre („jó, hogy jöttél, gyermekem!”), valamint az együtt örvendező társak jelenléte, mely szemben a fentebb idézett római sírfelirat magányos, társtalan, kissé árnyszerű boldogságával, a menny valóságos, „kézzelfogható” érzetét kelti az olvasóban. Csaknem bizonyossággal állíthatjuk, hogy amennyiben az őskeresztények „színesebben” képzelték el a mennyet, mint ahogy azt a levelekben látjuk, nem pusztán boldognak és tökéletesnek képzelték, hanem egy olyan helynek, ahol együtt örvendeznek a társakkal. Másként fogalmazva: amennyiben elképzelték valahogyan a mennyben való életet, a Krisztussal és egymással megélt derűs szeretetközösséget vetítették ki a mennyei hazára. A mennyek országának ilyesfajta derűs, társas, szeretetteljes elképzelése pedig alighanem keresztény „specifikum”.

 

Következzen egy szívbemarkoló felirat, melyben a nagyapa síratja el unokáját. Nem egészen világos, hogy kiknek szólnak a könnyek, vagyis kikre vonatkozik a többes szám, de témánk szempontjából nem is lényeges. Úgy tűnik, az összetört nagyapa nem lát ellentmondást az égi boldogság és a földi könnyek számontartása között. Persze, könnyen lehet, hogy igaza van. ( A görög szöveget, sajnos nem tudtam fölismertetni)

 

necropolis_s_rosa_child_tombstone.jpgKönnyeket öntök, mély gyászból fakadó könnyeket nektek,

Szívem mélyéről, jajgatva, hullatom.

Bizony, én szerencsétlen, a jeges fájdalom örvényében

Vergődöm, mert nincs többé a ti fényetek.

Én magam tartoztam előbb a földnek, velem tötént volna

Inkább, mintsem látnom kelljen szeretett unokám keserű halálát,

Mely, zsenge gyermek, megfosztott az örömtől,

A kilenc éves unokát elragadta galádul.

Immár a boldogokkal egy úton szállva fel az égbe,

Ne feledkezzetek meg ott sem jajgatásunkról.

Ízig-vérig római halhatatlanság

 

A halált túlélő hír, a fama a szó szoros értelmében nyilván nem túlvilági képzet, és Pál szempontjából, pozitívnak se igen nevezhető. Valószínűleg épp az ilyen, a posztumusz hírbe vagy a halált is legyőző szerelembe kapaszkodó emberekre gondolt, amikor a thesszalonikaiaknak a „többiekről”, kívülállókról írt, „akiknek nincs reménységük.” (1 Thessz.4,13)

 

Qui dolet interitum, mentem soletur amore.

tollere mors vitam potuit, post fata superstes

fama viget. periit corpus, sed nomen in ore est.

nil, scelus, egisti: fama est quae nescit obire.

 

Kinek fáj a pusztulás, lelkét vigasztalja szerelemmel.

Elveheti a halál az életet, - a hír, tanúként, a halál után is

Él tovább. Elvesz a test, de őrzi a hírt a száj.

Semmi gonoszat nem cselekedtél: a hír pedig nem veszhet el.

 

Invide, quid gaudes? illa hic mihi mortua vivet,

illa meis oculis aurea semper erit.

 

Írigy, miért örülsz? Ő számomra holtában is él,

Szememben örökké aranyként fénylik tovább.

 

His foribus carae recubant mihi coniugis ossa

exspectan(t)que suis ut mea contribuam.

Tossius ista tibi promisit saepe petenti:

praestabit, Manis si modo tangit amor.

 

E nyílásokban a drága feleség csontjai nyugsznak,

Várva, hogy hozzájuk adjam enyéimet.

Tossius, neked, a gyakran kérdezőnek, ezt ígérte:

Kezes lesz a Halál, ha megérinti a szerelem.

 

„Értelmes, derűs élet a pokolban”

 

800px-william-adolphe_bouguereau_1825-1905_the_remorse_of_orestes_1862.jpgHa Pál apostol olvasott ilyen vagy ehhez hasonló sírszöveget, bizonyos, hogy az jobban felháborította, mint Athén összes istenszobra. A szöveg első három sora eléggé macerás, kissé átköltve, vagy pontosabban: értelmező fordításban adom vissza:

 

Illa tamen sancta et formata verecundia saepe

amittit Tantali aspectu (m?) et timorem Sisyphi,

abest Ixion umbraeq. et Furiae metus,

set in secessum numinis infernae domus

officiosus tandem ministerio laetatur suo.

 

 

Igaz, gyakran elhanyagolta a szent és szokásos

Istenfélelmet, nem szörnyülködött Tantalosz

És Sziszüphosz kínjain, nem törödőtt Ixiónnal, az árnyakkal, Fúriákkal –

Mégis az alvilági isten magányos honában,

Ő, a szolgálatra kész, örömmel szolgál most is.

 

És végül legyen szó egy különös sírszövegről, melyet némely kutató kereszténynek tart. Ne tévesszen meg bennünket az első sor látszólagos szkepticizmusa.A feltámadás-hitbe eredetileg nagyon is belefért az a képzet, hogy a halál és a feltámadás között az ember öntudatlan állapotban fekszik, magyarán: ideiglenesen teljesen elpusztul. A felirat későbbi Pál koránál, de a benne megfogalmazódó özvegyi igéret akár az első században is elhangozhatott volna. Pál ugyanis azt ajánlja korinthusi híveinek, hogy amennyiben megözvegyülnének maradjanak lehetőleg özvegyül, ha erre képtelenek kössenek házasságot, ám hogy a kettő közül melyik a jobb, afelől nem hagy kétséget. ( 1 Kor. 7, 8.9)

 

 

Hoc unum, siquid tamen est post corpora sensus,

pignus habere mei patiar te semper amoris:

inviolata tuum, coniunx, servabo cubile.

 

Ha mégis érez a test a halálban, ez egyetlen

Igéretet vedd tőlem, melyet irántad való szerelmemből örökké megtartok:

Sértetlenül őrzöm meg, feleség, ágyadat.

 

Azért abban egyezzünk meg, hogy ezt az özvegyi ígéretet elég huncutul fogalmazták meg, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne keresztény a felirat. Az ígéret, miszerint a megözvegyült férj sértetlenül őrzi meg felesége ágyát egyaránt értelmezhető úgy, hogy a férj a nászágyra, illetve, hogy a ravatalra (cubile) gondolt. Az előbbi esetben az ígéret arra vonatkozik, hogy az özvegy nem nősül újra ( vagy megtartóztatja magát mindenféle nemi kapcsolattól), az utóbbi esetben viszont csupán arra, hogy nem hagyja a feleség sírhelyét meggyalázni. Gyaníthatóan sikerült megtartani az ígéretet. A kettő közül valamelyiket.

 

 

Gondolom, nem kevés olvasóm észrevette: abban, hogy Pál apostol szemével olvastuk ezeket a sírfeliratokat, van egy jókora csavar. Mert nem feltétlenül arról van szó, hogy olvasva ezeket az epigrammákat, Pál olykor a saját gondolataira ismert bennük, hanem akár arról, hogy ezek a sírszövegek hatottak rá. Ha elképzelésein, mondjuk úgy: túlvilág-hitén nem is alakítottak ezek a szövegek, azt ahogyan ezt a hitet a későbbi levelekben (filippi, 2 korinthusi levél) megfogalmazta, vagyis a nyelvezetetét mindenképpen formál(hat)ták valamelyest.

No de ez már meghaladja blogunk érdeklődési körét.

 

A sírfeliratok forrásai:

Corpus Inscriptionum Latinarum

Peres Imre: Griechische Grabinschriften

Richmond Lattimore: Themes in Greek and Latin epitaphs

 

 

 

 

 

 

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://laudator.blog.hu/api/trackback/id/tr587813908

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Martialis · http://martialis.blog.hu 2015.09.25. 09:36:47

Nagyon jó válogatás. Kár, hogy nincsenek odaírva a CIL-számok, mert esetleg nekiállnék és lefordítanám időmértékesen - aztán meg ki lehetne adni egy könyvben :)

Ledán M. István · http://laudator.blog.hu/ 2015.09.25. 09:41:48

@Martialis: Azért még lefordíthatod, a számoknak akár a Latin library-n is utána nézhetsz:)

HowAreYouOneAVetésün? 2015.09.25. 13:24:28

Aquincumban is van egy érdekes sírfelirat, ami ráadásul kapcsolódik az aquincumi vízorgonához. Egy római katona állított fiatalon elhunyt párjának, aki a vízorgonán játszott.
okoritoredekek.blogspot.hu/2013/11/aelia-sabina-sirfelirata.html

Terézágyú 2015.10.12. 12:32:04

OFF
Le tudnátok ezt fordítani nekem?

mancupion qui accipies gestas tecum ahenos anulos?
pignus de ni lignece haec sunt quas habes Victorias.

(Plautus: Truculentus 274-275.)

Ledán M. István · http://laudator.blog.hu/ 2015.10.12. 14:30:21

@Terézágyú:

latin szöveg helyesen:

mancupion qui accipias, gestas tecum ahenos anulos?
pignus da ni ligneae haec sunt quas habes Victorias.

Szerintem:

Vásárolni akarsz - de, van-e réz-fülbevalód? ( rézgyűrűd, ti. legalább réz)
Adj zálogot, de ne fabatkát, mégha Victoriát is faragták rá!

Terézágyú 2015.10.12. 16:51:25

Bocsi a rossz szövegért :( Szégyenlem magam.

köszi a fordítást!
Concedimus nulli (nisi Deo) - Nem hódolunk senki előtt (hacsak Isten előtt nem)