Jablonczay Lenke a Régimódi történetből, még a regény megírásának idején is, ádáz dühvel hajkurászta a mennyben Robert Townson angol botanikust, merthogy jámbor tudósunk azt találta mondani, hogy Debrecen lugubris tónusú város. Az még hagyján, hogy mondta (a szó elszáll), de le is írta (az meg ugye megmaradt), és hozzáfűzte azt is, hogy részéről érthetetlen: mi vehetett rá harmincezer embert, hogy egy olyan várost válasszon lakóhelyül, ahol se forrás, se folyó, se építőanyag nincsen? Engem feltehetően nem hajkurászna Lenke asszony a menny különböző szféráin keresztül, de egy rosszalló pillantást, azt hiszem, mindenképpen vetne rám. Már csak azért is, mert pillantásom eleddig csupán a főtér, a Nagytemplom és környéke számára volt. A legutóbbi alkalommal ez azért némileg változott.

Mivel Debrecenben már három óra parkolási díj árából is egész tisztességesen meg lehet ebédelni, úgy döntöttem, hogy a belvárostól kissé távolabb keresek ingyen parkolási lehetőséget, onnan meg becammogok a főtérre, és – összekötve időszakos zsugori hajlamomat kulturális éhségemmel – szétnézek a kálvinista Rómában. Ámde Szent Kristófnak – már ha nemcsak az utazókat, hanem a városnézőket is védelmezi – úgy tűnik, van humorérzéke, merthogy a kálvinista Rómában először a Szent Anna székesegyház előtt torpantott meg. Pontosabban a székesegyház bejáratának latin felirata előtt. Mondjuk az se ártott volna, ha az óriás szent a vállára kap, legalább készíthettem volna egy tisztességesebb fotót! Ám így be kell érnünk az alábbival.

CENTENIS SEXAGINTA OCTO ANNIS ORTHODOXAE CATHOLICAE RELIGIONIS PIETATE DEBRECZINO REIECTA NVNC VERO EXIGENTE INDVSTRIA EMERICI CARDINALIS CSAKI RVRSVS REDVCTA SANCTIVSQVE INCLARESCENTE PIA EIVSDEM LIBERALITATE

EXTRVCTA FVIT HAEC EMINENS ECCLESIA RELIGIOSIS REGVLARIBVS A SCHOLIS PIIS NVNCVPATIS

[A felirat kronosztikont tartalmaz, akinek van kedve, kiszámolhatja az elrejtett dátumot]

Azután, hogy százhatvannyolc éve az igazhitű katolikus vallást kiűzték Debrecenből, most Csáky Imre bíboros felügyeletével és buzgalmából újra visszahozatott, az ő kegyes, messzefénylő bőkezűsége által méginkább megszentelve.

E nagyszerű templom építtetett a kegyes iskolákról nevezett szerzetes rend (piaristák) által.

A XVIII. század eleje-közepe már nem a vallásháborúk kora, de még mindig egy olyan kor, melyben

a zordon fehér-falú s arany-cifrázta templom

vén tornyai(…)ágyúként vitáznak

minden beharangozáskor, vasárnap

papjaik bent (…)ősimód dörögnek,

 és még messze az az idő, amikor a papok

 kijövet az utcán átköszönnek

s ujjon mutatják, hogy hány órakor

s kinél lesz ferbli-kör vagy harcsa-tor

s egy kis ital.

III. Károly 1715-ben szabályszerűen megzsarolta Debrecent azzal, hogy a város megkaphatja a szabad királyi város jogát, de be kell engednie a katolikusokat és helyet kell biztosítania egy katolikus temlom építéséhez. Debrecen ugyan már korábban, 1693-ban megkapta a szabad királyi város jogot, ám az ezzel járó kedvezményeket csak huszonhárom évvel később, az említett feltételek teljesítése után, kezdhette el élvezni. Miként ez a feliratból is kiderül, a rekatolizációt a piaristák vállalták magukra, a valóban reprezentatív temlomot pedig az akkori nagyváradi püspök, Csáky Imre építtette, saját vagyonából.

Nos, el lehet képzelni, hogy mennyire szúrhatta, nem is annyira a templom, mint inkább ez a bejárat fölé írt latin szöveg a kálvinista városi elit szemét. A felirat egyrészt arra figyelmeztette a várost, hogy többé már nem nevezheti magát teljes joggal kálvinista Rómának, mivel százhatvannyolc év után visszatért az elűzött katolicizmus, a katolikus vallás jelzője, az igazhitű másrészt meg arra, hogy a debreceniek eladdig mégiscsak a legsötétebb eretnekségben leledzettek. Talán még abban is lehetett valamilyen frictio (dörzsölés), azaz fricska, hogy éppen Szent Anna tiszteletére szentelték fel a templomot. Szent Annáról protestáns embernek egyből Luther jut eszébe, egész pontosan a róla szóló legenda, miszerint egyszer viharos időben Szent Annához, a bányászok védőszentjéhez fohászkodott ( lévén Luther apja bányász), és neki tett esküt, hogy amennyiben megőrzi, szerzetesnek áll. Így közvetve ugyan, de Szent Anna a reformáció előidézőjévé lett.

Ám akár a reformátusság ellen irányult (legalább is részben), akár nem a névválasztás, a debereceni cívisnek mindannyiszor összeszorulhatott a szíve, valahányszor elment a Szent Anna templom mellett: Szent Anna már nemcsak a reformáció hősét juttatta eszébe, hanem a városába visszatérő katolicizmust is. Elképzelhető hát, hogy a visszatérő katolikusok a latin felirattal az elitet, Szent Annával az egyszerű kálomista városi polgárt kívánták – tegyük hozzá: amúgy egész elegánsan – bosszantani.

Persze, ma már ezen az egészen mosolyognunk kell. Csakhogy kérdés: joggal tesszük-e? Az ökümenét ugyanis még mindig csak tanulgatjuk, lelkünk legmélyén még mindig pápistázva vagy eretnekezve. Odáig talán már eljutottunk, hogy elfogadjuk: Szent Annáról egy katolikusnak a Szűzanya jut az eszébe, egy protestánsnak pedig Luther, és ez így van jól. De miért ne juthatna egy katolikusnak Szent Annáról a reformáció az eszébe, nem a történelmi, persze, hanem az örökké időszerű, az ecclesia semper reformari debet (az egyházat állandóan meg kell újítani), Luther olykori trivialitásai ellenére is? És miért ne juthatna egy protestáns embernek Szent Annáról Mária, a Szűzanya az eszébe, és némi képzettársítással az, hogy a protestáns egyházak, az egyre több női lelkész ellenére is, olykor túlságosan maszkulin jellegűek, már-már „macsósak”, - és nem biztos, hogy ez jól van így? Az ökumené nem azt jelenti, hogy illik megtűrnünk egymást (az a fránya Zeitgeist, ugye), egyre diszkrétebben dörögve oda egymásnak, hanem azt, hogy termékenyítő módon odafigyelünk egymásra, és örülünk annak a „színnek”, amit a másik, adott esetben csak a másik képvisel.

Engedtessék hát meg nekem, hogy - vastagnyakúként - a Reformáció ünnepéhez közeledve köszöntsem a 300 éves katolikus újjászületést Debrecenben.