Ha tudnám milyen volt Lesbia… Természetesen mindenkinek határozott elképzelése van Lesbiával kapcsolatban. Catullus titkos szerelme, akiről már elmondtak mindent, azt is, hogy talán nem is létezett, és a fiatal költő csak magába a szerelembe volt szerelmes. Azt hiszem nem az a lényeg, hogy Lesbia élt-e, hány éves volt és milyen színű volt a haja és kinek volt még esetleg a kedvese, vagy jól főzött-e, hanem az, hogy Catullus életet adott neki. Olyan életet kapott, ami az évezredek viharai ellenére sem szakadt meg, ott él a sorokban, ott él egy férfi szerelmében.

Hogyan lehet megmutatni, hogy milyen egy ember? Egy festmény színei idővel megkopnak, egy mozdulatlan örökkévalóság a test börtöne. A szabadságé, a könnyedségé, a mozdulatok kifejezésének gyilkosa. Egy vers a szavak börtöne: a szavak hamisak, a szavak csalfák: változnak az időkkel, formálódnak, átalakulnak; mást mondanak neked és mást mondanak nekem. És mégis, a halhatatlanok ott rejtőznek a festményekben, a képeken, a szobrokban, a versekben, a regényekben és őrzik titkukat az örökkévalóságig. A szavak és a színek, a vonalak és a mondatok mégis egy lehetőséget adnak, hogy a művész megmutassa mi van az értelmen, a valóságon, a realitáson, az érzékeken túl. Minden szó, minden ecsetvonás, minden faragás egy szobron egy út az istenekhez, a fenségeshez, egy ösvény, ami messzebbre visz, mint gondolnánk.

Lesbia is ott él a sorokban, a szavakban, és abban, ami a szavak mögött van, a ki nem mondott gondolatokban. Catullus a szerelem költője. Persze ez a sommás megállapítás semmit sem mond el a fiatal költőről, aki hátat fordítva a hagyományoknak és szokásoknak, az élő, dobogó szívét adja az olvasó kezébe, semmit sem mond el az élő, lélegző, létező emberről, aki megmutatja azt, amit még a mai szabad és szabados világunkban sem merünk látni. Catullus szerelme nem a költők szerelme, nem a költészet fenségessége, nem a pátosz, a tisztaság és földöntúli boldogság világa. Catullus szíve a tiéd és az enyém, tele sebekkel, sérelmekkel, örömmel, reménnyel, szárnyalással és félelemmel. Catullus lehámozza magáról a rendezett római tógáját és megmutatja a csupasz lényét, az embert, akit önmagunknak sem merünk megmutatni. Catullus kézen fog, és magával visz az élet nevű színházba, ahol bármi megtörténhet, ahol minden pillanat kiszámíthatatlan, és nem ő az, aki rámutat a színészekre, hogy ’nézd, mit játszanak’, hanem ő a főszereplő, ő maga a saját életének legnagyobb játékosa. És mi csak tátott szájjal nézzük, hogy ez a különleges ember a szerelemmel, ezzel a mindenki számára ismert dologgal avat be minket a legnagyobb misztériumba. Catullus szerelme mágia; átok és démoni kötés, ami megbilincsel, összetör, porrá zúz, megtör és megöl: és mégis, ez az az út, amit be kell járni, mert a szerelem mágiája által új ember születik, más emberré alakul át, megszületik a költő, aki képes kézen fogva elvezetni minket az ajtóig. Catullus szerelme átalakulás, mint Ovidius Metamorfózisa. Isteni jelenlét a lét börtönében, lehetőség a halhatatlanságra. Valami, ami sokkal több az embernél, valami, ami sokkal több az értelemnél.

Catullus őrült érzelmi hullámvasútja nem mindig kellemes. Amikor hallunk egy történetet, és a saját szavainkkal elmeséljük, hogy miről is szólt, akaratlanul is ezer új történetet szövünk. Mert mindig ott vannak a ki nem mondott szavak, amiket másként értelmezünk. Lesbiát is mi magunk, az utókor raktuk össze. A le nem írt sorokból. Azt gondolom ez a műfordítás legszebb része: leírni, ami nincs ott. Mert a fordító mindig jelen van a műben. Nem hiszem, hogy létezik ’elfogulatlan’ fordítás. És nincs is értelme. Hiszen a fordító meséli el nekem a történetet, ő adja tovább, magán keresztülfolyatva, magán átszűrve, és igen, benne a lelkének egy darabkájával. És így van ez jól.

Lesbiát hét férfi szemén keresztül pillanthatjuk meg, más-más korokból, különböző vérmérséklettel. Melyik az igazi Lesbia? Mindegyik!

Vivamus mea Lesbia, atque amemus,
rumoresque senum severiorum
omnes unius aestimemus assis!
soles occidere et redire possunt:
nobis cum semel occidit brevis lux,
nox est perpetua una dormienda.
da mi basia mille, deinde centum,
dein mille altera, dein secunda centum,
deinde usque altera mille, deinde centum.
dein, cum milia multa fecerimus,
conturbabimus illa, ne sciamus,
aut ne quis malus invidere possit,
cum tantum sciat esse basiorum.

 

(Földi János fordítása)

Éljünk, Lesbia lelkem! és szeressünk,

és a mord öregek komor beszédeit

egy fél pénzre becsüljük öszveséggel.

Lám a nap lemegyen, s meg újra felnő.

Nékünk egyszer enyész rövid világunk

s hosszú éjet örökre kell alunnunk.

Adj csókot nekem ezret, újra százat,

osztán adj ezret, majd újra százat,

osztán más ezret, meg újra százat,

osztán majd ha sok ezret véendünk,

tévesszük mi is össze, hogy ne tudjuk

vagy hogy meg ne sokallja más irigyszem,

számát tudva mi ennyi csókjainknak.

 

(Kazinczy Ferenc fordítása)

Üss! a kő dudogó napádat! édes

Erzsim! hadd haragudjék, hadd eméssze

dünnyögéseivel hektiás tüdőjét!

Ne gondolj vele, mit locsog felőlünk,

ha vendégeivel guzsalynak ülvén,

minket s másokat ízre- porra nyelvel.

Csússz hozzám csak azért is; ő moroghat!

s nyomd bátran ajkamra gyönge szácskád.

Adj egy csókot, hamar!- még egyet!- újra

nem lát most- hamar egyet!- ah, ne rettegj,

nyomd jobban!- szaporázd s ne kapd el ajkad!

Adj százat!- hamar!- ezret!- újra százat!

adj, adj harmadik ezret!- újra százat!

ismét más ezret!- meg újra százat!

add számláltalan!- hogy se mi ne tudjuk

számban tartani, mennyi csókot adtál,

se zsoltárra szorúlt napád ne győzze

édes vétkeinket rovásra róvni!

 

(Szabó Lőrinc fordítása)

Éljünk Lesbia, és szeressük egymást,

hadd zsörtöljenek a mogorva vének:

nem ér a szavuk egy lyukas fityinget!

A Nap megteheti, hogy nyugszik és kel:

bennünket, ha kihúnytunk, semmi többé

föl nem ver soha örök éjszakánkból.

Csókot ezret előbb, utána százat,

s ezret másikat adj, és újra százat,

ezret újra utána, s újra százat,

s ezrek ezre ha csattant már a szánkon,

belezavarodtunk a számolásba,

s jobb ha nem sejti az irigy gonosz, hogy

ennyi csók is létezik a világon!

 

(Dsida Jenő fordítása)

Éljünk, Lesbia, éljünk és szeressünk
és a mord öregek sok zsémbelődő
szitkát többre ne tartsuk egy garasnál.
Lám, a nap lemehet s fölkelhet ismét:
ránk, ha kurta napunk leáldoz egyszer,
mindörökre lehull az éj s az álom.
Adj hát csókot, ezert, utána százat,
aztán újra ezert és újra százat
és harmadszor ezert és újra százat.
És ha már sokezerre gyűlt a csókunk
- úgysem fontos a szám -, zavarjuk össze:
ellenség nehogy elkivánja tőlünk,
hírét hallva, hogy ennyit csókolózunk.

 

 (Devecseri Gábor fordítása)

Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást,

és a mord öregek fecsegjenek csak,

egy garasra se tartsuk ümmögésük.

Eltűnvén a nap, újra felragyoghat:

egyszer tűnik a kurta fény szemünkből

s álmunkból sosem ébredünk utána.

Adj hát csókokat, ezret, újra százat,

aztán újra csak ezret, újra százat

s még, még, újra csak ezret, újra százat.

Aztán majd, ha sok ezreket cseréltünk,

számuk összezavarjuk, elfelejtjük:

egy gonosz se legyen, ki tudva számát

csókjainknak, irígyen árthat nekünk!

 

 (Rónai Pál fordítása)

Éljünk, Lesbia kedves, és szeressünk!

Csak mormogjanak a mogorva vének,

fittyet hányunk vígan a sok beszédre.

Nézd: a nap lemegy este, de reggel éled;

de mi, hogyha kis életünk kilobbant,

a hajnaltalan álmu éjbe hullunk.

Adj hát csókot a számra százat, ezret,

aztán ezret elölről, újra százat,

ezret, százat, ezerre százat ismét,

és majd, hogyha ezernyi százat adtál,

eltévesztjük a számítást a végén,

hogy ne tudjuk a számot sem mi, sem más:

így tán nem lesz irígye csókjainknak.

 

(Kardos László fordítása)

Éljünk, Lesbia- édes, és szeressünk,

házsártos nagyapók ha zsörtölődnek,

egyetlen garas ára sincs szavuknak.

Ellobbanhat a nap, megint fölizzik:

bennünk hogyha a kurta fény kilobban,

már csak egy örök éj nagy álma vár ránk.

Adj hát csókot ezert, s utána százat-

s ezret újra, utána százat, aztán

újra ezret, utána újra százat.

S majd ha már sok ezerre nőtt a számuk,

elkeverjük a nagy csomót: magunk se

lássuk, mennyi- s irígy gazok se tudják

számon tartani csókjaink özönjét.