Egyik leginkább mellbevágó mondata ez Erasmus méltatlanul elfeledett (magyarra eleddig le sem fordított) írásának, mely egy görög közmondásból indul ki: γλυκὺς ἀπείρῳ πόλεμος (glüküsz ápejró polemosz), azaz édes a háború a tapasztalatlanoknak. Eredetileg – a többezer klasszikus közmondást feldolgozó Adagia első kiadásában (1508) – mindössze néhány sorból állt, ám az évek során, újabb és újabb részletekkel bővítve, írója terjedelmes háborúellenes esszévé duzzasztotta.
A szerző Petneházi Gáborral közösen tervez egy Erasmus-kötetet, melyben fontos, szinte kizárólag magyarra még át nem ültetett írások kapnak majd helyet.
Alkibiadész Szilénosza
Az egyház egységének összefoltozásáról
Édes a háború a tapasztalatlanoknak
Hasznos értekezés a török elleni háborúról
Vagy bolondnak vagy királynak kell születni
Az érdeklődők ezúttal a Dulce bellum inexpertis (Édes a háború a tapasztalatlanoknak) c. írás szövegének csaknem felével ismerkedhetnek meg, mégpedig úgy, hogy a szerző csak ritkán „szól bele” az olvasásba, inkább csak szerkesztéssel segítve az olvasást, ill. a mű üzenetének megértését.
Erasmus nem afféle cukros filantrópka volt, aki pusztán elvi alapon, elvont emberszeretetből irtózott a háborútól, számára a háború mindennapos valóság volt, melynek következményei alól – bármennyire is szobatudós volt (vagy lett volna) – gyakorlatilag nem vonhatta ki magát. Teljesen érthető, hogy a háborút semmilyen körülmények között nem volt hajlandó dulce et decorumnak[i], szépnek és dicsőnek látni és láttatni. Nem egészen következetesen ugyan, ám az emberrel kapcsolatban, az imago (arckép, utalással arra, hogy az ember Isten képmása) vagy effigies (ábrázat) szavakat, a háborúval kapcsolatban viszont a simulacrum (árnykép, halottak árnya) kifejezést használva, így festi meg a háború torzképét:
Képzeld csak el, hogy máris látod a barbár hordát, melynek már kinézete, hangja is rémisztő; képzeld el a talpig vasban egymással szembenálló csatasorokat, a fegyverek borzalmas csörgését-villámlását, a roppant nagy tömeg gyűlöletes lármáját, a vérben forgó szemeket, a kürtök rekedtes hangját, a trombita vérfagyasztó zengését, a kőhajító gépek dörgését – mely nem kevésbé rémület keltő, mint a valódi ágyúké, sőt még gyászosabb –, a tébolyult csatakiáltást, a dühödt támadást, a vad mészárlást, a legyilkoltak és legyilkolók egyaránt iszonyú sorsát, a hullahegyeket, a vérrel áztatott mezőket, az emberi vértől vöröslő folyókat. Sőt, nem egyszer az is megtörténik, hogy testvér ront a testvérre, rokon a rokonra, barát a barátra, és a fékevesztett általános őrületben azt belezi ki, aki soha egy szóval sem bántotta meg. Egyáltalán, oly sok gonosz dolog történik ebben a tragédiában, hogy az ember lelke már említésekor is elborzad. (...)A háború az oka a kegyességtől való megundorodásnak, a törvények lefitymálásnak; a háború az oka annak, hogy a lélek mindenfajta gonoszág elkövetésére hajlandó.
Ebből a forrásból fortyog fel a zsiványok, rablók, templomfosztogatók, gyilkosok roppant tömege.
És ami a legsúlyosabb: ez a halálos dögvész nem marad meg a maga határai között, mivel ha valamelyik sarokban felüti a fejét – mint valami ragály – nem csupán a szomszédos vidékekre támad, hanem akár a haszon, akár a rokonság vagy szövetség okán, ebbe az általános zűrzavarba és felfordulásba távoli vidékeket is belerángat. Mi több, a háború háborút nemz: a megjátszott valódit, a jelentéktelen hatalmasat, és így nem ritkán az szokott történni, amit a lernai szörnyről[ii] mesélnek. A régi költők, akik a dolgok lényegét és természetét igen éles elmével szemlélték, és találó mesékbe szőtték – véleményem szerint – ezért beszélnek arról, hogy a háborút az alvilág istennői küldik, egész pontosan a Fúriák. Sőt, nem is akármilyen fúria alkalmas arra, hogy ezt a dolgot véghezvigye. Mind közül a legártalmasabbat választották ki erre, kinek elnevezése ezernyi, s van vagy ezer csele ártani[iii], és megszámlálhatatlan kígyóval fölvegyverkezve alvilági kürtjét fújja. (...) Akarod tudni, hogy mennyire vadállatias, milyen ocsmány, mennyire emberhez méltatlan dolog a háború? Láttál-e már oroszlánt küzdeni medvével? Micsoda feneketlen torkok, micsoda ordítás, micsoda morgás, micsoda iszonyatos marcangolás! Elborzad még az is, aki biztonságos távolból szemléli! Ám mennyivel ocsmányabb és iszonyatosabb látvány, ha talpig vasban és fegyverben, emberek rontanak egymásra.
Kérdem én, ki tartaná ezeket embereknek, ha a rossz megszokása nem irtotta volna ki belőlünk a megrökönyödést?
A szemek égnek, az arcok sápadtak, már a járás is elárulja a tomboló dühöt, a hang rekedt; tébolyult ordítás hallik, az ember talpig vasban, csattognak a fegyverek, villámlanak az ágyúk! Szelídebb dolog lenne, ha egyik ember a másikat eleség gyanánt falná fel, és lefetyelné fel a vérét. Bár némelyek már eljutottak odáig, hogy gyülöletből tegyék azt, amire pedig a szükség vagy a kényszer némileg mentség lehetne. Mindezt azonban most a méregbe mártott fegyverekkel, pokolbéli gépekkel még kegyetlenebbül tehetik.
És sehol semmi nyoma az embernek!
I.”Miféle gonosz szellem rontotta el alkotásomat?”
Bár azzal Erasmus is tisztában volt, hogy mégoly tökéletesre csiszolt latin mondataival sem veheti fel a versenyt a háborús uszítással, éljen az akár a legócskább, legátlátszóbb érvekkel, mégis megkísérli a teremtő Természettel szembesíteni az embert, miközben önnön eredeti vagy valódi természetével is szembeállítja. (Hadd prüszköljön Luther, ha már amúgy is azt gondolta, hogy Erasmus nem érti a világot, és úgy bámul Isten teremtményeire, mint borjú az új kapura!)[iv]
Mit gondolsz, ráismer-e a természet arra, amit alkotott? Ha valaki felhívná erre a figyelmét – teljes joggal – ilyesféle szavakkal átkozná ezt a gaztettet: miféle torz színjátékot látok?Miféle pokoli mélység hozta létre ezt a szörnyeteget?Vannak, akik mostohának hívnak engem, amiért a dolgok roppant tömege között ártalmas lényeket is alkottam, noha még ezek is az ember hasznára válhatnak. Mostohának hívnak, amiért jónéhány kevésbé szelíd állatot is teremtettem, noha egyetlen vadállat sem olyannyira vad, hogy ügyességgel és jóindulattal ne lehetne megszelidíteni. Az emberi fáradozás által ugyanis háziassá lesznek az oroszlánok, megszelídülnek a sárkányok, kezesekké válnak a medvék. De akkor kicsoda ez a mostohánál is mostohább, aki ezt az új szörnyeteget, a födkerekségnek ezt a pestisét a nyakunkra szabadította?Van egy lény, akit teljesen jóindulatúnak, békésnek, barátságosnak, előzékenynek alkottam. Hogyan történhetett, hogy ilyen kegyetlenné zülött? Egyáltalán nem ismerek rá alkotásomra. Miféle gonosz szellem rontotta el alkotásomat? Miféle boszorkány bűvölte-bájolta vadállativá az emberi lelket?Miféle Kirké változtatta el eredeti alakját?
Felszólítanám, hogy nézzen tükörbe a szerencsétlen; de mit láthatnak a szemek, ha hiányzik az értelem?És mégis, nézz magadra, ha tudsz, te megtébolyodott harcos, hátha észhez térnél!
Honnan került fejed búbjára a fenyegető taréj?Honnan a csillogó-villogó sisak?Honnan szerezted a vasszarvakat?Honnan vannak a páncéltollú karmantyúk, a pikkelyek, az ércfogak, a vértek, a gyilkos fegyverek?Honnan ez a vadállatot is megszégyenítő hang, ez a bestiális tekintet?Honnan a mennydörgés és villám, mely Jupiter villámánál is szörnyűbb és ártalmasabb?Én egykor téged isteni lénynek alkottalak! Hogyan jutott eszedbe annyira iszonyú vadállattá változtatni magad, hogy veled összehasonlítva egyetlen vadállatot se lehessen többé vadnak nevezni? Ezt és sok más ehhez hasonlót mondana a dolgok alkotója, a természet.
II.Érvek a háború ellen
1.Az embert már testi alkata, eredendően barátságos természete is alkalmatlanná teszi a háborúra.
Először is, ha valaki csupáncsak az emberi test formájára és alakjára néz, nem döbben-e rá rögvest, hogy a természet, vagy inkább Isten, ezt az élőlényt nem háborúra, hanem barátságra, nem romlásra, hanem üdvösségre[v], nem erőszakra, hanem a jó cselekvésére teremtette?(...) Egyedül az embert alkotta meztelennek, gyámoltalannak, erőtlennek, védtelennek, gyenge hússal és finom bőrrel. Egyetlen testrészét sem lehet úgy tekinteni, mintha harcra vagy erőszakra kapta volna. Hogy azt már ne is említsem, hogy csaknem minden más élőlény, mihelyt megszületik, gondoskodni képes magáról, csupán az embert alkotta meg úgy, hogy sokáig teljesen mások támogatásától függjön. Nem képes beszélni, járni, táplálékát megszerezni, csupán arra képes, hogy nyöszörögve oltalomért rimánkodjon. Akár ebből is következtetni lehet arra, hogy csupán ez az élőlény született teljes mértékben a barátságra, mely leginkább kölcsönös szolgálatok által szövődik és szilárdul meg.
Azt akarta tehát a természet, hogy az ember az élet ajándékait ne magának, hanem mások jóindulatából elfogadottnak tulajdonítsa, és ezáltal minden kétséget kizáróan megértse, hogy szeretetre és szívélyességre van rendelve.
Továbbá, egyéb élőlényekkel ellentétben nem iszonyatos és ijesztő, hanem szelíd és békés külsőt adott neki, mely a szeretet és barátság jegyeit viseli magán. Barátságos szemeket adott neki, és a szemekben a lélek pecsétjét. Megajándékozta a karok öblével, ölelés végett. Megajándékozta a csók érzetével, mely által a lelkek mintegy megérinthetik egymást és összekapcsolódhatnak. Egyedül neki adta a jókedv ismertető jelét: a nevetés képességét. Egyedül neki adott könnyet, a szelídség és irgalmasság jelképét. Sőt a hangját sem tette fenyegetővé és ijesztővé, mint a vadállatokét, hanem barátságos és szelíd hangot adott számára. De még ezzel sem elégedett meg a természet, hanem kizárólag őt, a beszéd és az értelem használatával is megajándékozta, mely mindenekelőtt a jóakarat felébresztésére és fenntartására szolgál, nehogy bármi is erőszakkal intéződjön el az emberek között. Beléoltotta a magánytól való irtózást, a társas együttlétre való törekvést. Mélyen belevetette a jóakarat magvait. Ami a legelőnyösebb, azt egyúttal a legkellemesebbé is tette. Mert mi boldogítóbb egy barátnál? Viszont ugyanakkor mi éppoly szükséges is? De mégha lehetséges volna is társas együttlét nélkül a legnagyobb mértékben kényelmesen élni, társ nélkül mégse találna benne semmi örömöt az ember, hacsak teljesen ki nem vetkőzött emberségéből, és vadállattá nem züllött.
2.A világban tapasztalható amúgyis temérdek szenvedést nem kellene tetézni még a háborúval is. Az életre leselkedő veszélyek inkább szolidárissá kellene hogy tegyék az embert.
Mindig is sok, jaj, túl sok nyomorúság gyötörte, tiporta, emésztette folytonosan a szerencsétlen halandót. Csaknem kétezer esztendeje annak, hogy az orvosok háromszáz fajta betegséget számláltak össze, azokon kívül, melyek naponta felütik a fejüket, és a gyógyíthatatlan nyavalyán, az öregségen kívül. Olvasunk arról, hogy valahol minden város földrengésben, másutt villám okozta tűzben pusztult el. Megint másutt egész tartományokat nyelt el a föld gyomra, városok süllyedtek el az alattuk ásott alagutak miatt. Azt már nem is említem, hogy milyen sok ember leli halálát olyan balesetekben, melyeket a megszokás miatt számba se veszünk: tenger kiáradásában, árvízben, hegycsuszamlásban, épületek leomlásakor, méreg, vadállatok által, megbotlás, étel, ital miatt, álomban. Az egyik, miközben tejet kortyol, egy szőrszál, a másik szőlőmag vagy lenyelt halszálka miatt fullad meg. Másokat a hirtelen öröm öl meg, mert hogy ezt teszi a heves fájdalom is, azon aligha csodálkozhatunk. És akkor vegyük mindehhez hozzá a gyilkos járványokat, melyek nem ritkán keresztül-kasul dühöngenek. Nincs a földkerekségnek olyan szeglete, ahol az amúgyis tovatűnő emberi életre ne leselkedne veszély. Oly sok nyomorúság tör ránk mindenfelől, hogy nem ok nélkül nevezte Homérosz az embert minden élőlény közt a legnyomorultabbnak. Ám ezek a nyomorúságok, mivel sem elkerülni nem lehet őket, és nem is a magunk hibájából esnek meg, szerencsétlenné tesznek ugyan, de nem egyúttal gonosszá is.
Mire jó az, ha valaki, aki ily tömérdek nyomorúságnak van kitéve, mintha csak hiányozna neki, szerez még egyet magának?
És nem is akármilyen nyomorúságot, hanem mind között a legiszonyatosabbat, olyannyira ártalmasat, hogy egymaga is mindet felülmúlja, olyannyira burjánzót, hogy egymaga mindent ellep, olyannyira rothasztót, hogy nem kevésbé tesz elvetemültté, mint szerencsétlenné, szánalmassá, ám mégse szánandóvá, kivéve azokat, akik a legkevésbé sem akarják, de a legtöbbet szenvednek miatta.
3.A tábori élet emberhez méltatlan körülményei is a háború ellen szólnak.
Először is, milyen kellemetlenek már az első kószahírek a háborúról! Aztán mennyi gyűlölséget kell elviselnie a fejedelmnek, midőn állandó dézsmákkal fosztogatja alattvalóit. Milyen sok fáradsággal jár segédcsapatokat szerezni és megtartani, barbárokat és zsoldosokat szerződtetni! Milyen sok költség és vesződség hajóhadat felszerelni, várakat és erődöket építeni vagy helyrehozni, sátrakat felállítani, hadigépeket, védő-és támadófegyvereket, katonai poggyászokat, szállító eszközöket, élelmet előteremteni vagy megszerezni! Milyen kimerítő munka sáncokat emelni, alagutakat ásni, őrhelyeket állítani és őrködni, gyakorlatozni! Hogy a félelmet és a veszélyt ne is említsem. ( Ugyan mi nem félelemkeltő a háborúban?) Ki tudná felsorolni a kellemetlenségeket, melyeket az eszement katonák elviselnek a táborokban, akik már csak azért is méltók arra, hogy kellemetlenebbeket viseljenek el, mert önként teszik?
Élelmedtől még a ciprusi ökör is undorodna, fekhelyeden még egy pondró se hálna szívesen, ritkán hajthatod álomra a fejedet, és még így sem akkor, amikor a kedved tartja.
Sátradba mindefelől befúj a szél, sőt olykor sátor sincs. Isten szabad ege alatt, a földön kell hálnod, állandóan fegyverben állnod, el kell viselned az koplalást, hideget, hőséget, port, esőt. Ki kell szolgáltatnod magad a parancsnokok kénye-kedvének, el kell tűrnöd az ütlegeket.Valóban, nincs az a rabszolgamunka, mely alantasabb lenne a katona szolgálatánál. Mindennek a tetejébe a szomorú jelre a halálba kell indulnod, hogy vadul öldökölj vagy dicstelenül elpusztulj.
4.A szégyen, hogy egy földönkívüli lény, aki előzetesen hallott az emberről, képtelen lenne felismerni az embert, ugyancsak elriaszthatna a háborútól.
Nos, képzelj el egy különös vendéget, aki eljön ide hozzánk ama holdbéli városokból, melyekben Empedoklész kószál , vagy ama világok valamelyikéből, melyeket megszámlálhatatlanul gyártott Démokritosz , kíváncsian arra, hogy s mint mennek a dolgaink. Miután alaposan megismert mindent, értesül arról, hogy van egy lény, aki csodálatos módon az oktalan állatokéval azonos testből és az isteni szellem képére alkotott lélekből van összegyúrva, és olyannyira nemes, hogy noha itt száműzetésben él, minden más teremtményen uralkodik, égi származása miatt örökké az égiekre és romolhatatlanokra tekint, aki olyannyira fontos volt az örökkévaló Istennek, hogy – mivel ez a lény sem a maga erejéből, sem a filozófia módszereivel nem volt képes elérni azt, amire törekedett – egyetlen Fiát küldte el, aki újfajta tanítást hozott magával. Miután ez a különös idegen Krisztus egész életét és tanítását áttanulmányozza, egy magas toronyból látni szeretné mindazt, amiről hallott.
Midőn látná, hogy minden más élőlény jámboran él a saját fajtájával együtt, a természet törvényeinek engedelmeskedve, csupán egy élőlény van, amelyik üzletel, alkudozik, civakodik, háborúzik a társaival,- nemde azt gondolná, hogy bármelyik élőlény inkább lehetne az ember, akiről hallott, mint maga az ember?
És most képzeld el, hogy miután idegenvezetője megmutatja, melyik az ember, körülkémlel, hol van ama mennyei orvos által alapított keresztény nyáj, melynek feladata, hogy az angyali városok hasonmását létrehozza, - nem azt kellene-e gondolnia, hogy akárhol inkább laknak a keresztények, mint ezeken a tájakon, ahol oly sok dúskálást lát, fényűzést, bujaságot, dőlyföt, zsarnokságot, nagyravágyást, csalást, irigységet, haragot, összeférhetetlenséget, civódást, harcot, háborút, hőzöngést, egyszóval mindazt, amit Krisztus szinte nagyobb Lernának ítél annál, mint amit a törököknél vagy szaracénoknál találsz?
III.Háborús érvek cáfolata
1.Erasmus először is a háború mellett felhozott teológiai érveket cáfolja, belevetve az érvelésbe közmondásos antijudaizmusát is.
Ám ezen a ponton érdemes lesz megtudnunk, hogy hányféle módon igazoljuk határtalan őrültségünket. Ha semmilyen körülmények között nem lehet háborúzni – mondják – Isten nem adott volna parancsot a zsidóknak arra, hogy háborút indítsanak az ellenség ellen. Értem én, ámde ehhez mindenképpen hozzá kell tenni, hogy a zsidók csak nagyritkán háborúztak egymás között, annál inkább viszont az idegenek és az istentelenek ellen. Mi keresztények viszont keresztények ellen harcolunk. Esetükben a másféle vallás és az istenségek különbözősége szolgáltatta az okot a háborúra, minket viszont vagy a gyerekes harag, vagy a pénzsóvárság vagy a dicsőségvágy, vagy leggyakrabban az a ronda zsold rángat bele a háborúba. Ők isteni parancsra harcoltak, nekünk az indulat ad a kezünkbe fegyvert.
De ha már ennyire tetszenek nekünk a zsidó példák, miért nem térünk vissza egyúttal a fertelmességekre is? Miért nem áldozunk állatokat? Miért nem tartózkodunk a disznóhústól? Miért nem veszünk több feleséget? És ha ezektől undorodunk, miért egyedül a háborút fogadjuk el követendő példaként?
Hogyhogy ebben a kérdésben teljesen a betűt követjük, mely megöl? [vi] A zsidóknak megengedte Isten a háborút, ám csak úgy, mint a válást, kétségkívül értelmük nehézkessége miatt.[vii] Ám miután Krisztus azt parancsolta, hogy a kardot vissza kell tenni a hüvelyébe , a keresztényeknek nem helyes harcolni, kivéve ha az egyház undok ellenségeivel, azaz a pénzsóvársággal, haraggal, nagyravágyással, halálfélelemmel való nemes harcot harcolják. Ezek a mi filiszteusaink, Nabukadneccárjaink, moábitáink és ammonitáink , akikkel nekünk soha fegyverszünetet nem szabad kötnünk. (...) De Péter – mondják – harcolt. Valóban harcolt, ám akkor még zsidó volt, és még nem kapta meg a valódi keresztény lelket. Harcolt ugyan, ám nem – ahogyan mi – a saját dicsőségéért vagy vagyonáért, és nem is a saját maga életéért, hanem a Mester élete védelmében. Végül pedig az harcolt, aki kevéssel később megtagadta. Ha kedvünket leljük a harcos példájában, leljük kedvünket az elbukott példájában is. Aztán, annak ellenére, hogy őszinte szeretetből ragadott kardot, Krisztus mégis rendreutasította.
Egyébként, ha Krisztus az ilyesfajta védekezést elfogadná, ahogy némelyek igen sületlenül érvelnek, miért hogy egész élete és tanítása egyebet sem hirdet, mint a béketűrést?
(...) Erre rabbinikus szőrszálhasogatásokkal hozakodnak elő: a fizetett katonának szabad harcolni, éppen úgy ahogy a mészárosnak szabad, mesterségéből adodóan, élelmet előállítani. Az egyik állatokat tanult ölni, a másik embereket. A polgároknak is szabad harcolni, csak legyen igazságos a háború. Csakhogy igazságos minden háború, amit bárki ellen, bármilyen módon, akármilyen fejedelem annak jelent ki. Papoknak és szerzeteseknek tilos fegyvert viselniük – mondják – de részt vehetnek a háborúban, és élén állhatnak a háborúnak. Bosszúszomjjal nem lehet, ám az igazságra való szomjúsággal lehet háborúzni. Csakhogy a saját ügyét ki nem látja igazságosnak? Krisztus mindeféle segédeszköz nélkül küldte ki az övéit, ám ameddig köztük volt nem is volt szükségük segédeszközökre. De mihelyt elérkezett eltávozásának ideje felszólította őket, hogy szerezzenek be tarisznyát és kardot; tarisznyát az éhség, kardot az ellenség ellen. A „ne aggódjatok a holnapért” [viii], „jót tegyetek azokkal, akik gyűlölnek titeket”[ix] , és az ezekhez hasonlók az eltávozás idejéig voltak érvényben. Továbbá, ha Pál vagy Péter valahol ezekhez hasonlót tanít, azok csupán tanácsok, nem parancsolatok. Ilyesféle ragyogó tanításokkal tápláljuk a fejedelmek mohóságát és kínáljuk fel azt, amire szemet vetnek. És mintha csak az a veszély fenyegetne, hogy valaha is megszűnik a háborúktól a világ, Krisztus szavaival igazoljuk a háborút. És mintha csak attól félnénk, hogy a halandók kapzsisága meggyengül a javak halmozásában, Krisztust tesszük meg a javak halmozásának kezesévé, olymódon csavarva ki szavait, mintha egyenesen megparancsolná és nem csupán megengedné azt, amit előbb megtiltott.
2.Keresztény ember számára sokkal inkább az evangélium a mérvadó, és nem a sokat hivatkozott természeti jog.
De a természeti jog azt mondja – és ezt a törvények és a szokásjog is jóváhagyják – hogy az erőszakra erőszakkal válaszolhatunk, hogy ki-ki megvédheti a maga életét, és a pénzét is, mely ugyanolyan drága, mint az élete, miként Hésziodosz mondta. Így van.
Ám nagyobb erővel bír az, amit az evangéliumi kegyelem mond, tudniillik hogy ne átkozzuk azokat, akik minket átkoznak, hogy jót tegyünk azokkal, akik gyűlölnek minket, hogy aki el akar venni tőlünk egy részt, annak engedjük át az egészet, hogy azokért is imádkozzunk, akik a halálunkat akarják.[x]
De ez – mondják – csak az apostolokra vonatkozik. Ellenkezőleg, Krisztus egész népére vonatkozik, az egész testre, melynek – miként már megjegyeztem – egészen tökéletesnek kell lennie, még ha az adottságok tekintetében egyik tag ebben, a másik meg abban jeleskedik is. Azokra viszont, akik nem reménykednek Krisztussal a jutalomban, ne is vonatkozzon Krisztus tanítása! Marakodjanak csak ezek a pénzért, a nyereségért, és a hatalomért, ezek, akik kinevetik azt, amit Krisztus mondott: boldogok a lelki szegények[xi], vagyis az olyan gazdagok, akik ezen a világon semmiféle gazdagságra, semmiféle címre nem vágynak.
3.A szokásjoggal, a harcos pápákkal, esetleg a háborút helyeslő egyházatyákkal szemben is Krisztus tanítására kell inkább figyelni.
De felhoznak ellenünk néhány római pápát is, akik a háború kezdeményezői és ugyanakkor támogatói voltak. Felhozzák ellenünk az egyházatyák határozatait, melyek helyeslik a háborút. Akad ugyan ilyen is, de inkább az újabbaknál, amikorra Krisztus eleven hatása már meggyengült, és kevés is az ilyen határozat, viszont a vitathatatlanul szent atyáknál számtalan olyan van, mely elriaszt a háborútól. Miért a kevés jut nekünk leginkább eszünkbe? Miért fordítjük el tekintetünket Krisztustól az emberek felé, és miért követjük a kétes példákat a megbízható kútfő helyett? A római pápák először is emberek voltak. Aztán könnyen juthattak rossz meggyőződésre, lehettek kevésbé figyelmesek, ezenfelül kevésbé bölcsek vagy istenfélők. De még ezeknél sem találsz olyan határozatot, mely helyeselné azt a fajta háborút, amelyet mi szünet nélkül viselünk. És ezt remek érvekkel bizonyítani is tudnám, ha nem félnék attól, hogy túl sokáig időzöm ennél a kitérőnél. Szent Bernát dicsérte a harcosokat, ám úgy dicsérte, hogy közben teljesen elítélte a mi katonaságunkat.
Amúgy meg miért hatnának meg engem jobban Bernát írásai vagy Tamás értekezései, mint Krisztus tanítása, aki teljes mértékben megtiltotta, hogy szembeszálljunk a gonosszal[xii], azon mód szerint persze, ahogy a csőcselék áll ellene?
De szabad – mondják – a gonosztevőt halállal büntetni, szabad tehát egy várost is háború által megbüntetni. Amit erre válaszolni tudnék, az hosszabb fejtegetést igényel annál, hogysem ki lehetne itt fejteni. Ezért csak ennyit mondanék: a különbség az, hogy az ítéletben a vétkesnek talált a törvények által bünhődik, a háborúban mindkét fél a másikat vádolja a bűn elkövetésével. Itt csak egyvalakit érint a rossz, azt aki vétkezett, mindenki másnak pedig intő példaként szolgál, ott a legtöbb rossz azokat éri, akik a legkevésbé érdemlik, azaz a parasztokat, az öregeket, az anyákat, a gyermekeket, a hajadonokat. Ha pedig bármiféle haszon származik ebből a mind közül legrosszabb dologból, az kizárólag csak annak a néhány elvetemült zsiványnak, zsoldosnak, elszánt rablónak, esetleg néhány hadvezérnek jut osztályrészül, akik éppen ezért szították a háborút, és akiknek soha jobban nem megy a bolt, mint a haza legnagyobb romlásában.
4.A történelmi jogra hivatkozni, tekintve, hogy a történelem állandó mozgásban van, nevetséges és ostoba dolog.
Ámde azt látjuk, hogy manapság majd minden háború tudom is én milyen ürügyből kifolyólag, és a fejedelmek nagyszabású szövetségével indul, akik csak azért, hogy egyik vagy másik városkát maguknak megszerezzék, az egész országot a végső veszedelembe sodorják. Aztán meg ugyanazt a városkát, melyet oly sok vér árán szereztek meg, eladják vagy elajándékozzák. De mondhatná valaki: azt akarod hát, hogy a fejedelmek ne érvényesítsék a maguk jogát? Tudom, hogy nem a hozzám hasonlók dolga a fejedelmek ügyeiről túlságos vakmerőséggel értekezni. Még ha ez teljesen veszélytelen is lenne, hosszabb fejtegetést kívánna annál, mint ami e helyen indokolt. Csak ennyit mondok tehát: ha bármilyen ok alkalmas lehet háború indítására, mivel az emberi történelem állandóan változik és alakul, soha senki nem fogja nélkülözni az okot. Melyik népet nem űzték el soha lakóhelyéről, és melyik nép nem űzött el másokat? Hányszor vándoroltak a népek innen amoda? Hányszor történt meg itt meg ott, hogy akár bukás miatt, akár szerződés folytán máshová kerültek át a birodalmak?
A mai pádovaiak ugye követeljék vissza Trója földjét, mivel Anténór egykor trójai volt[xiii]? És persze követeljék vissza a rómaiak Afrikát és Hispániát, mivel ezek a tartományok egykor az ővéik voltak?
És mindezek tetejébe birtoknak hívjuk azt, amit sáfárkodásra kaptunk. Nem ugyanaz a jog illet meg a természettől fogva szabad emberek, mint az állatok vonatkozásában. Az előbbi jogot is a közmegegyezés adta neked. És aki adta – ha nem tévedek – vissza is veheti. Lásd be végül azt is, hogy milyen jelentéktelen ügyről van szó: mert nem arról szól a küzdelem, hogy ez vagy az a város egy jó fejedelemnek engedelmeskedjen-e vagy egy zsarnoknak szolgáljon, hanem arról, hogy Ferdinándnak vagy Zsigmondnak hódoljon-e, Fülöpnek fizessen-e adót vagy Lajosnak. Ez tehát az a dicső jog, mely miatt az egész világ háborúkba és mészárlásokba bonyolódik.
5.Tetszetős érvnek tűnik a háború mellett a hittérítés, illetve a hit védelme, ám az erőszak kifejezetten rossz eszköz mind a hittérítésre, mind a hit védelmére.
Számomra még az sem tűnik egyértelműen helyesnek, hogy állandóan háborúra készülődünk a törökök ellen. Csakugyan rosszul áll a keresztény egyház szénája, ha épsége ilyesféle segítő eszközöktől függ. És azt sem várhatjuk el, hogy amenyiben így kezdünk hozzá a dologhoz, abból jó keresztények szülessenek. Amit kard által szerzünk, az kard által vész el.[xiv] Krisztushoz akarod vezetni a törököket? Ne a vagyonunkat fitogtassuk, ne a katonai hatalmunkat, ne az erőnket. Ne csupán egy puszta nevet mutassunk fel nekik, hanem a keresztény ember biztos jegyeit: büntelen életet, törekvést az ellenség szeretetére, állhatatos türelmet minden igazságtalanság elviselésére, a vagyon megvetését, a dicsőség megutálását, az élet megtagadását.[xv] Hadd halljanak arról, hogy életvitelünk egybevág ama mennyei tanítással. Ilyen fegyverekkel lehet a leginkább leigázni a törököket. Ámde most legtöbbször gonoszokként harcolunk a gonoszokkal. De mást mondok, és bárcsak arcátlan dolgot állítanék inkább, mint igazat: ha a nevet és a kereszt jelét eltávolítod, valójában törökök harcolnak törökök ellen.
Ha katonai erő hozta létre a hitet, ha kard által erősődött meg, ha háborúk által gyarapodott, akkor védjük meg ilyen eszközökkel; ám ha mindez más módok szerint történt, akkor – mint akik nem bíznak Krisztus oltalmában – miért folyamodunk pogány eszközökhöz?
De miért ne gyilkolhatnám le azokat – mondják – akik minket gyilkolnak? Talán felháborítónak találod, hogy valaki nálad nagyobb gonosztevő? Miért nem fosztod ki a fosztogatót? Miért nem gyalázod a gyalázkodót? Miért nem gyűlölöd a gyűlölködőt?[xvi] Talán keresztény cselekedetnek tartod, ha – miként mi nevezzük őket – az istentelenek lemészárlásával, akik mégiscsak emberek, és akiknek a megtartása végett Krisztus meghalt[xvii], fölöttébb kedves áldozatot mutasz be az Ördögnek, sőt kétszeres gyönyörűséget szerzel az Ellenségnek, azzal is, hogy megöltél egy embert, és azzal is, hogy mint keresztény ölted meg?(...)
Köpdössük a törököket, és ezzel vitéz keresztényeknek tűnünk a magunk szemében, pedig talán utálatosabbak vagyunk Isten előtt, mint maguk a törökök.
Mi lett volna, ha az evangélium régi hirdetői olyan lélekkel lettek volna irántunk, mint mi a törökök iránt? Hol lennénk mi most, akik az ő béketűrésükből kifolyólag vagyunk keresztények? Siess segítségére a töröknek! Istentelenből – ha képes vagy rá – tedd istenfélővé. Ha nem vagy képes rá, legalább kívánd, hogy az legyen. És én elismerem, hogy keresztény lélek van benned. A világon számos koldulásból élő szerzetesrend van, akik az egyház pilléreinek tartják magukat; a sok ezer szerzetes közül akad-e néhány, aki Krisztus hitének terjesztéséért megtagadná az életét?[xviii] Csakhogy nincs remény – mondják – a hittérítésre. Pedig a legnagyobb remény lenne rá, ha elődeiknek, Domokosnak és Ferencnek erkölcseiről tennének bizonyságot, hiszen ezek a férfiak – véleményem szerint – a legnagyobb mértékben megvetették ezt a világot, hogy az apostolok erkölcseit ezúttal ne is említsem. Még a csodák sem maradnának el, ha Krisztus dicsősége megkövetelné. De akik manapság azzal hetvenkednek, hogy Péternek, az egyház fejedelmének vagy más apostoloknak a helytartói és utódai, csaknem teljes bizodalmukat az emberi eszközökbe vetik.
Az igaz hitnek eme hajthatatlan tudorai a gazdag és fényűzésben tönkrement városokban lebzselnek, ahol hamarabb romlanak el ők, mintsem hogy másokat megjavítanának,
ahol egyébként bőven vannak prédikátorok, akik tanítják a népet, és papok, akik Isten dicséretét zengik. A fejedelmek udvaraiban forognak, ahol, hogy mit csinálnak, azt itt inkább nem részletezem. Bárcsak gyalázatosabbat ne tennének annál, mint amit a kutya szokott a fürdőben.[xix] Végrendeletek után koslatnak, nyereséget hajhásznak, kiszolgálják a fejedelmek zsarnokságát, és hogy ne tűnjön úgy, hogy semmit sem tesznek, megjegyzéseket fűznek a hibás, gyanús, botrányos, szabadszájú, eretnek, szakadár szövegekhez; ugyanis inkább uralkodni akarnak a keresztény nép kárára, mint a maguk életének kockáztatásával Krisztus országát gyarapítani.
6.Az alábbi sorokért Erasmus aligha remélhetett az ifjú I. Ferenc, francia királytól kegydíjat. Az ambiciózus uralkodó háborús terveivel kapcsolatban a józan kereskedő üzleti számítását ajánlja, aki felméri a haszon és a kár arányát. Egyúttal a nagyon átlátszó casus belli-kről is van néhány keresetlen szava.
Aztán meg tetszetős nevekkel illetjük a nyavalyánkat. A törökök gazdagságára fáj a fogam, de a hit védelmével takarózom. A gyűlöletem foglya vagyok, de az egyház igazságát hozom fel ürügyül. Harag béklyóz, vad és tomboló indulat hajt, ám a megtört szövetségre, a megsértett barátságra, az eljegyzési szerződés tudom is én milyen be nem tartott pontjára hivatkozom. De elképesztő, hogy mennyire nem azt kapják, amire áhitoznak. És miközben ezt vagy azt a nyomorúságot balga módon el akarják kerülni, egy másikba vagy egy sokkal súlyosabba esnek.
Egyébként, ha dicsőségre szomjaznak, sokkal dicsőbb tett megtartani, mint elpusztítani, sokkal ékesebb dolog egy várost felépíteni, mint lerobolni.
Aztán, még ha szerencsés kimenetelű volna is a háború, micsoda aprócska rész jut a dicsőségből a fejedelemnek, mivelhogy nagy részét a nép követeli magának, akinek pénzén az ügyet véghezvitték, nagyobb részét a külhoni – és többnyire – pénzen vett katona, nem keveset belőle a hadvezérek, legnagyobb részét pedig a szerencse, mely, mint minden dologban, úgy a háborúban is a fő szerepet játsza. Ha a büszkeség ösztökél háborúra, lásd be, az Isten szerelmére, milyen helytelen tanácsadóra hallgatsz. Mert miközben nem akarsz meghátrálni egy – mondjuk – szomszédos fejedelem előtt, aki talán még a rokonod is, és esetleg egykor még jót is tett neked, mennyivel inkább megalázkodsz, midőn a barbárok, és ami ennél is gyalázatosabb: mindenféle gonoszsággal fertőzőtt emberek – már ha egyáltalán embereknek lehet nevezni ezeket a szörnyetegeket – támogatásáért esdekelsz; midőn fajtalanoknak, gyilkosoknak, rablóknak – mert a leginkább az ilyenekkel viselik a háborút - ígérgetsz, hízelegsz, kedveskedsz. Miközben felebarátod ellen kakaskodsz, arra kényszerülsz, hogy alárendeld magad az emberiség leghitványabb söpredékének. És miközben arra készülsz, hogy valamelyik szomszédodat elűzd a birtokairól, a semmirekellők legártalmasabb sáskahadát kényszerülsz a saját birtokaidra szabadítani. Nem bízol a rokonodban, de rábízod magad a fegyveres csőcselékre? Mennyivel biztonságosabb helyzetbe juttatott volna az egyetértés.
Ha nyereségre vágysz, mérlegelj!
Akár még akarhatnád is a háborút, ha ne látnád, hogy nem lebecsülendő költséggel nemcsak hogy kisebb, hanem bizonytalan haszonhoz jutsz. De te az állam javát nézed! Ellenkezőleg, se gyorsabban, se szerencsétlenebbül nem pusztulnak el az államok, mint éppen a háborúban. Még mielőtt hozzáfognál, többet ártasz az országnak, mint amennyit használnál, ha győznél. A polgárok vagyonát kimeríted, gyásszal mocskolod be a házakat, mindent zsiványokkal, tolvajokkal, fajtalanokkal árasztasz el. És ha előbb egész Franciaországot élvezhetted, most a legtöbb vidékéről száműzöd magad.[xx] Ha csakugyan szereted a tieidet, miért nem a következők jutnak az eszedbe? Miért tegyem ki ezt a virágzó ifjúságot mindenféle kínnak-keservnek?Miért fosszak meg annyi asszonyt a férjétől, miért tegyek árvává oly sok gyermeket?Miért is szerezném meg vér árán a tudom is én milyen címet, kétséges jussomat?
III. A háború: gonoszság vagy butaság?
Erasmus, különösen fiatal uralkodók vonatkozásában, hajlamos volt azt gondolni, hogy elsősorban a balgaság, a befolyásolhatóság, a tapasztalat hiánya vezet a háborúk kitöréséhez, anélkül azonban, hogy kisebbítette volna az emberi gonoszság és aljasság szerepét.
Ha valaki tüzetesebben megvizsgálja az ügyet, azt találja, hogy a keresztények csaknem minden háborúját a balgaság vagy a gonoszság okozza. Jónéhány ifjú és tapasztalatlan fejedelem – az ősök rossz példája és olyan történetek által feltüzelve, melyeket az ostobák ostoba írásművekből halásztak elő, aztán meg talpnyalók uszító tanácsára, jogászok és teológusok által bujtogatva, miközben a püspökök bólogatnak vagy szemet hunynak, vagy talán éppen követelik – inkább meggondolatlanul, mint gonosz lélekkel háborúba fog, és a földkerekség e rettentő csapásából tanulja meg, hogy a háborútól mindenáron őrizkedni kell. Egyeseket az alattomos gyűlölet, másokat a nagyravágyás, megint másokat a kegyetlen hajlam ösztökél háborúra.
Egyébiránt a mi Iliászunk se szól másról, mint arról, hogy mint forrongtak ezért buta népek, dőre királyok.[xxi]
Vannak, akik kimondottan azért indítanak háborút, mivel így könnyebben tudják gyakorolni alattvalóikon zsarnokságukat. Béke idején ugyanis az országgyűlés tekintélye, a tanácsok méltósága, a törvények ereje nem kevés mértékben megakadályozzák, hogy a fejedelem azt tehesse, amit csak akar. De mihelyt elkeződik a háború, minden hatalmat a kevesek önkényére bíznak; magas méltóságokhoz jutnak azok, akiket kegyel a fejedelem, akiket viszont nem kedvel, azokat eltávolítja; annyi adót szednek, amennyit csak akarnak. Kell-e ide több szó? Éppen ilyenkor érzik magukat igazán uralkodóknak; miközben a hadvezérek játszadoznak, a szerencsétlen népről csontig lerágják a húst.
Akik tehát így gondolkodnak, talán kelletlenül fogadják, ha bármilyen alkalom kínálkozik a háborúra?
IV.Kiút a háborúból
Erasmus a megoldást, mint mindig, úgy ezúttal is az élet gyökeres megváltoztatásában, az evangélium radikális tanításához való visszatérésben látja.
Bölcs dolog lenne ha a keresztény ember – már ha valóban keresztény – azt fontolgatná, hogy ezt a pokolbéli, az élettől és Krisztus tanításától egyaránt idegen dolgot elkerüli, elutasítja, elhárítja. Ha pedig sokak elvetemültsége miatt elkerülni nem lehet, azt követően, hogy már mindent megpróbáltál, és a béke érdekében minden követ megmozgattál, azon kell lenned, hogy ezt a gonosz dolgot a gonoszok intézzék, és minél kevesebb vérveszteséggel fejeződjön be. Ha azon iparkodunk, hogy valóban aszerint éljünk, amiben egyetértünk, azaz ha egyáltalán nem bámuljuk az evilági dolgokat, és egyáltalán nem foglalkozunk velük; ha azon munkálkodunk, hogy ezt a világot minél könnyebb poggyásszal hagyjuk itt; ha minden igyekezettel a mennyeieket keressük; ha legfőbb boldogságunkat egyedül Krisztusba helyezzük; ha hisszük, hogy minden ami valóban jó, nemes, szeretetre méltó egyedül őbenne van; ha meggyőződésünk, hogy az istenfélő embernek senki nem árthat; ha megértjük, hogy mennyire hiábavaló és mennyire múlandó minden emberi játszma; ha mélyen elgondolkodunk azon, hogy milyen nehéz az embernek némileg istenné válni, és ennélfogva szüntelen elmélkedéssel megtisztulni a világi romlottságoktól, hogy majd a test ruháját ledobva az angyalok közösségébe költözzön; egyszóval, ha felmutatjuk azt a három erényt, melyek nélkül senki sem hívhatja magát kereszténynek, azaz a feddhetetlenséget (hogy tiszták legyünk a bűnöktől), a szeretetet ( hogy amennyire lehetséges, mindenkivel jót tegyünk), a béketűrést (hogy eltűrjük azokat, akik rosszat cselekednek, és ha lehetséges, a sértést jócselekedettel győzzük le) – kérdem én, támadhatna-e köztünk háború mindenféle ostobaság miatt?
Ha mesebeszéd Krisztus, miért nem fütyüljük ki nyiltan? Miért dicsekedünk a nevével? Ha pedig ő valóban az út, az igazság és az élet[xxii], miért távolodott el ennyire minden gondolatunk ettől a példaképtől?
Ha pedig követendő példának ismerjük el Krisztust, aki a szeretet, és semmi mást nem tanított, semmi mást nem bízott ránk, mint a szeretetet és a békét, nosza, ne címekkel és hivatalokkal fejezzük ki ezt, hanem cselekedetekkel és az életünkkel! Dédelgessük magunkban a béke utáni vágyat, hogy Krisztus is felismerhesse bennünk az övéit. Erre irányuljon a pápák, erre a fejedelmek, erre a városok minden elhatározása.
Elég keresztény vér folyt már eddig is, eleget szolgáltunk már a keresztény név ellenségeinek a mulatságára.
Ha pedig, szokása szerint, zavarog a nép, a fejedelmek fékezzék meg, hiszen olyanoknak kell lenniük az államban, mint szem a testben, mint lélekben az értelem. Ha meg némelyek a fejedelmeket háborgatják, a pápára tartozik, hogy bölcsességével és tekintélyével lehűtse a forrongást.
„Az egyetlen Erasmus-mű, melyet ma is olvasnak, A Balgaság dicsérete” – írta Bertrand Russel A nyugati filozófia történetében. A helyzet alighanem ma ennél is rosszabb: egyáltalán nem olvasnak Erasmust. Bár nem olvasni Erasmust vagy olvasni, de írásainak üzenetét félválról venni és megmosolyogni – majdhogynem egy és ugyanaz. Mert a humanista mestert a saját korában sem vették komolyan. Figyelmes hallgatóságra akkoriban is inkább az olyan szószékhuszárok számíthattak, akikről így ír:
Ugyan mi más a háború, mint sokak tömeges megyilkolása és rablóhadjárat, mely annál égbekiáltóbb, minél nagyobb területre terjed ki? Mindezt persze, mint széplelkek hőbörgését, kiröhögik korunk műveletlen hatalmasai, akikben ábrázatukon kívül semmi emberi nincs, mégis úgy feszítenek mintha istenek lennének.(...) Szakadatlanul háborúzunk: nemzet támad nemzetre, ország az országra, város a városra, fejedelem a fejedelemre, nép a népre, és – ami még a pogányok szemében is istentelenség – rokon a rokonra, család a családra, testvér a testvérre, fiú az apára; végül – és én ezt nyilván ezeknél is iszonyatosabbnak tartom – keresztény az emberre; de kénytelen vagyok hozzátenni – ami a legiszonyúbb! – keresztény támad a keresztényre. Mindezeken pedig - ó, vaksi emberi elme! – senki nem csodálkozik, senki el nem borzad. Akadnak viszont olyanok, akik tapsikolnak neki, akik az egekig magasztalják, akik valami borzasztóan szent dolognak tartják, és az amúgyis dühöngő fejedelmeket uszítgatják, vagyis – mint mondani szokás – olajat öntenek a tűzre.
Az egyik a szószékről teljes bűnbocsánatot ígér annak, aki az ő fejedelme zászlaja alatt harcol, a másik meg ezt ordítja: győzhetetlen fejedelem, te csak pártfogold továbbra is a vallást – és Isten harcolni fog érted!
Megint egy másik a prófétai igéknek istentelen értelmet adva, kiforgatja azokat, és biztos győzelmet ígér: nem kell félned az éji kísértettől, sem a nappal repülő nyilaktól, sem a fényes nappal kitörő dögvésztől. Elesnek ezren oldaladon, a jobbod felől tízezren, és te oroszlánok és kígyók között lépdelsz, oroszlánkölyköt és sárkányt tiporsz el.[xxiii] Egyszóval, a szent zsoltárt mindenestül világi célokra, egyik vagy másik fejedelem hasznára forgatták ki. Nem volt hiány ilyen prófétákban egyik oldalon sem, és hálás közönsége is akadt az ilyesfajta prófétáknak.
Hát ilyen harcias prédikációkat hallottunk szerzetesektől, teológusoktól, püspököktől.
Azt hiszem, egyre több ilyen harcias prédikációt, szónoklatot, beszédet hallunk, és egyre többet fogunk hallani. Mintha az egyház is (újra) elfelejtené: boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.[xxiv] Pedig nem kell különösebben hivőnek lenni, sőt egyáltalán hívőnek se kell lenni ahhoz, hogy belássuk a názáreti Mester igazát: vagy a szelídek öröklik a földet, vagy nem lesz mit örökölni. Vagy ha mégis lesz, nem nagyon lesz érdemes megörökölni.
[i] Utalás Horatius szállóigévé vált sorára: dulce et decorum est pro patria mori, szép és magasztos halni ezért: haza. (ford. Illyés Gyula)
[ii] A Hydra, melynek levágott feje helyett újabb fej nőtt.
[iii] Vergilius: Aeneis, VII, 337. ( Lakatos István fordításának felhasználásával)
[iv] Luther Márton: Asztali beszélgetések
[v] Az üdvösség itt nem feltétlenül vagy nem kizárólag teológiai fogalom. Úgy is értelmezhető, mint boldogulás, épség, egészség.
[vi] Vö. 2Kor.3,6
[vii] Vö. Mk. 10, 4-5. Itt Jézus a szív keménységéről beszél.
[viii] Mt.6, 34
[ix] Vö. Mt. 5, 44
[x] Vö. Lk. 6, 27kk.
[xi] Mt.5, 3
[xii] Lásd Mt. 5, 39. Az igehely nem a gonoszság elleni harcot tiltja, hanem a gonosz emberrel való szembeszállást.
[xiii] Anténór, trójai hős, a város elfoglalása után Észak-Itáliában telepedett le, és megalapította Patavium, a mai Pádova városát. Lásd még Aeneis I, 242-249.
[xiv] Vö Mt. 26, 52
[xv] Vö Mt.16, 24-25
[xvi] Vö. Zsolt.139,21-22
[xvii] Vö. Lk.5, 32
[xviii] Vö. Mk. 8, 34
[xix] Vö Adag.339, quid cani et balneo, hogy jön a kutya a fürdőhöz? Az olyan emberre szokás mondani, aki olyan helyen tartózkodik, ahol semmi keresnivalója. Itt Erasmus „csavar” egyet a szólás-mondáson.
[xx] Utalás I.Ferenc francia királyra (1515-1547), aki hódító háborúiban rendre kudarcot vallott.
[xxi] Horatius: Epist. I, 2, 8. (ford. Urbán Eszter)
[xxii] Jn. 14, 6
[xxiii] Zsolt 91,5-7.13
[xxiv] Mt.5,5
