Nemrég  olvastam el Máraitól a Bébi, vagy az első szerelem c. kisregényt. Máraihoz – hiába írja mindig ugyanazt, hiába próbálnak meg belőle amolyan jobbos etalont fabrikálni (ami elkedvetlenít), és hiába nem a fikciós írásai (tehát írásainak zöme) a legjobbak – újra és újra visszatérek. Talán azt remélem, hogy ameddig csonkig égnek a gyertyák vagy elkezd füstölni a petróleumlámpa, megtudok tőle valami lényegeset. Egyébként  csakugyan megtudok.

Kezdjük mindjárt a címmel, ami azt sejteti, hogy valami interbellikus (a kisregény 1928-ban jelent meg először) könnyed(ebb) románcot fogunk olvasni, csakhogy a regény sem Bébiről nem szól, sem az első szerelemről, illetve csupán egy nagyon vékony mellékszálon szól Bébiről és az első szerelemről. A főszálon egy kissé mizantróp ötvenes latintanár drámáját kapjuk, aki belehabarodik egyik lánytanítványába, végül pedig szabályszerűen megbolondul.

Miként az Oidipuszban  mindenki sejti már az igazat, a kórus, maga Iokaszté is, csak Oidipusz vak még, a Bébiben is, egy adott ponton, mindenki tisztában van a tanár helyzetével, a kartársak, a vihogó osztály, a szendén mosolygó Bébi, még a kisváros utcanépe is, csupán maga a főhős nem tudja – szinte az utolsó percig nem – hogy miféle elemi szenvedély teperte le. Pedig a készülő „veszélyre” figyelmeztetik visszatérő álmai, figyelmezteti irracionális gyűlölete egyik kiváló képességű tanítványa iránt, aki egyébként fiatalkori önmagára emlékezteti, és aki – erről ő maga, a tanár is tud – szerelmes Bébibe. Valójában azonban esélye sincs ezzel az elemi erejű szenvedéllyel, indulattal szemben. Mert mi védte volna meg?A többé-kevésbé rendszeres egészségügyi kufircolás a kisváros erre a célra rendelt intézményében? A viszonylag tisztességes bankbetétje? Az osztály, amelyhez tartozik, a kartársi közösség? Hogyan, amikor mindenki beleegyezik, és természetesnek, magától értetődőnek veszi, hogy az iskola elzüllött pedellusa triviális infókat szállít a tanári karról az igazgatónak (hogy, hát te nem tudtál róla? – kérdezi éppen hősünk a felháborodott fiatal történelemtanártól)? Klasszikus műveltsége? Ez eléggé megbízható ugyan, ám valahogy mégse eléggé szilárd ahhoz, hogy ne kelljen izgulnia a nyolcadikosok előtt, akik között – ezt pontosan tudja – akadhat olyan, aki tehetségesebb nála. Horatiusban otthon van, Caesarból, Suetoniusból – az már ingoványosabb talaj számára– készülnie kell. És ha nem kellene készülnie? Ha biztosabb, megalapozottabb, elevenebb lenne a tudása?

Éppen ez Márai kérdése, hogy a humán műveltség, vagy az, amit európai kultúrának nevezünk, képes-e megvédeni az embert ön-és közveszélyes indulataival szemben? Végül latintanár hősünk ül elsötétített szobájában, bomlott elmével, az asztalon, keze ügyében puska, és várja kamaszember riválisát egy torz, végső elszámolásra. Csúfosan elbukik, és magával rántja jobb sorsra érdemes tanítványát is, aki fiatalkori önmagára emlékezteti. Márai válasza a kérdésre, úgy tűnik, illetlenül pesszimista.

De művelt ember volt-e ez a morózus filozopter? Egyáltalán mi a műveltség? Maradjunk Horatiusnál, akiben otthon volt hősünk, és akinek sorai itt-ott megszólalnak a regényben. Udvari poéta volt, ez kétségtelen, Augustus hipokrita, álpatrióta rendszerének költője,- mégis hogyan maradt meg – mert magmaradt – homo integernek, ép lelkű embernek? Mert leírta, hogy dulce et decorum est pro patria mori (édes és szép a hazáért meghalni), de közben valóban édesnek és szépnek a Chloék és Tyndarisok mellét tartotta, s az unalmas hazafias sorokat róva az előbb említett széplányok keblére gondolt? Mert tudott szívből mosolyogni önmagán? Mert semmit, ami emberi nem tartott idegennek? Mert derűsen elnéző volt önmagával szemben (is)? Ennyi lenne a titok? Nem egészen. Mert a ni(hi)l humani a me alienum esse puto (semmit, ami emberi nem tartok magamtól idegennek) mellett ott kell(ene) lennie az evangéliumi legyetek tökéletesek (Mt. 5, 48) imperatívuszának is. Azaz nem restelkedni semmin, ami emberi, ugyanakkor törekedni a tökéletességre, de nem kétségbeesni, lelkibajt kapni, ha évek múlva is majdnem olyan messze vagyunk a tökéletességtől, mint amikor elkezdtük. Derűs egyensúly a félig isten, félig állat közt – hovatovább azt gondolom, hogy ennyi a műveltség, ez volna az a bizonyos európai műveltség. Ha kizárólag a legyetek tökéletesek imperatívuszára figyelünk, könnyen örömtelen neurotikusokká leszünk, ha csupán a ni(hi)l humani a me alienum esse puto-t tartjuk szem előtt, nagy eséllyel válunk humanoid férgekké. Csak ez a finom és törékeny egyensúly, a félig isten, félig állat közt – amit úgy kell óvnunk magunkban mint a hímes tojást – képes nem belegyezni mindabba, ami barbár, vagyis bla-bla, szellemi, lelki, világnézeti, politikai bóvli. Csak ez képes megvédeni az ön-és közveszélyes indulatoktól. Ez óvhat meg az elsekélyesedéstől és az eltömegesedéstől.

De ezt a műveltséget – ahogy Márai mondja másutt – nem a gólya hozza!