Concedimus nulli (nisi Deo) - Nem hódolunk senki előtt (hacsak Isten előtt nem)

2017. január 05. 09:09 - Ledán M. István

Egy megbolondult latintanár, vagy mire (nem) jó a latin?

marai1.jpg

Nemrég  olvastam el Máraitól a Bébi, vagy az első szerelem c. kisregényt. Máraihoz – hiába írja mindig ugyanazt, hiába próbálnak meg belőle amolyan jobbos etalont fabrikálni (ami elkedvetlenít), és hiába nem a fikciós írásai (tehát írásainak zöme) a legjobbak – újra és újra visszatérek. Talán azt remélem, hogy ameddig csonkig égnek a gyertyák vagy elkezd füstölni a petróleumlámpa, megtudok tőle valami lényegeset. Egyébként  csakugyan megtudok.

Kezdjük mindjárt a címmel, ami azt sejteti, hogy valami interbellikus (a kisregény 1928-ban jelent meg először) könnyed(ebb) románcot fogunk olvasni, csakhogy a regény sem Bébiről nem szól, sem az első szerelemről, illetve csupán egy nagyon vékony mellékszálon szól Bébiről és az első szerelemről. A főszálon egy kissé mizantróp ötvenes latintanár drámáját kapjuk, aki belehabarodik egyik lánytanítványába, végül pedig szabályszerűen megbolondul.

Miként az Oidipuszban  mindenki sejti már az igazat, a kórus, maga Iokaszté is, csak Oidipusz vak még, a Bébiben is, egy adott ponton, mindenki tisztában van a tanár helyzetével, a kartársak, a vihogó osztály, a szendén mosolygó Bébi, még a kisváros utcanépe is, csupán maga a főhős nem tudja – szinte az utolsó percig nem – hogy miféle elemi szenvedély teperte le. Pedig a készülő „veszélyre” figyelmeztetik visszatérő álmai, figyelmezteti irracionális gyűlölete egyik kiváló képességű tanítványa iránt, aki egyébként fiatalkori önmagára emlékezteti, és aki – erről ő maga, a tanár is tud – szerelmes Bébibe. Valójában azonban esélye sincs ezzel az elemi erejű szenvedéllyel, indulattal szemben. Mert mi védte volna meg?A többé-kevésbé rendszeres egészségügyi kufircolás a kisváros erre a célra rendelt intézményében? A viszonylag tisztességes bankbetétje? Az osztály, amelyhez tartozik, a kartársi közösség? Hogyan, amikor mindenki beleegyezik, és természetesnek, magától értetődőnek veszi, hogy az iskola elzüllött pedellusa triviális infókat szállít a tanári karról az igazgatónak (hogy, hát te nem tudtál róla? – kérdezi éppen hősünk a felháborodott fiatal történelemtanártól)? Klasszikus műveltsége? Ez eléggé megbízható ugyan, ám valahogy mégse eléggé szilárd ahhoz, hogy ne kelljen izgulnia a nyolcadikosok előtt, akik között – ezt pontosan tudja – akadhat olyan, aki tehetségesebb nála. Horatiusban otthon van, Caesarból, Suetoniusból – az már ingoványosabb talaj számára– készülnie kell. És ha nem kellene készülnie? Ha biztosabb, megalapozottabb, elevenebb lenne a tudása?

Éppen ez Márai kérdése, hogy a humán műveltség, az amit európai kultúrának nevezünk, képes-e megvédeni az embert ön-és közveszélyes indulataival szemben? Végül latintanár hősünk ül elsötétített szobájában, bomlott elmével, az asztalon, keze ügyében puska, és várja kamaszember riválisát egy torz végső elszámolásra. Csúfosan elbukik, és magával rántja jobb sorsra érdemes tanítványát is, aki fiatalkori önmagára emlékezteti. Márai válasza a kérdésre, úgy tűnik, illetlenül pesszimista.

De művelt ember volt-e ez a morózus filozopter? Egyáltalán mi a műveltség? Maradjunk Horatiusnál, akiben otthon volt hősünk, és akinek sorai itt-ott megszólalnak a regényben. Udvari poéta volt, ez kétségtelen, Augustus hipokrita, álpatrióta rendszerének költője,- mégis hogyan maradt meg – mert magmaradt – homo integernek, ép lelkű embernek? Mert leírta, hogy dulce et decorum est pro patria mori (édes és szép a hazáért meghalni), de közben valóban édesnek és szépnek a Chloék és Tyndarisok mellét tartotta, s az unalmas hazafias sorokat róva az előbb említett széplányok keblére gondolt? Mert tudott szívből mosolyogni önmagán? Mert semmit, ami emberi nem tartott idegennek? Mert derűsen elnéző volt önmagával szemben (is)? Ennyi lenne a titok? Nem egészen. Mert a ni(hi)l humani a me alienum esse puto (semmit, ami emberi nem tartok magamtól idegennek) mellett ott kell(ene) lennie az evangéliumi legyetek tökéletesek (Mt. 5, 48) imperatívuszának is. Azaz nem restelkedni semmin ami emberi, ugyanakkor törekedni a tökéletességre, de nem kétségbeesni, lelkibajt kapni, ha évek múlva is majdnem olyan messze vagyunk a tökéletességtől, mint amikor elkezdtük. Derűs egyensúly a félig isten, félig állat közt – hovatovább azt gondolom, hogy ennyi a műveltség, ez volna az a bizonyos európai műveltség. Ha kizárólag a legyetek tökéletesek imperatívuszára figyelünk, könnyen örömtelen neurotikusokká leszünk, ha csupán a ni(hi)l humani a me alienum esse puto-t tartjuk szem előtt, nagy eséllyel válunk humanoid férgekké. Csak ez a finom és törékeny egyensúly, a félig isten, félig állat közt – amit úgy kell óvnunk magunkban mint a hímes tojást – képes nem belegyezni mindabba, ami barbár, vagyis bla-bla, szellemi, lelki, világnézeti, politikai bóvli. Csak ez képes megvédeni az ön-és közveszélyes indulatoktól. Ez óvhat meg az elsekélyesedéstől és az eltömegesedéstől.

De ezt a műveltséget – ahogy Márai mondja másutt – nem a gólya hozza!

 

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://laudator.blog.hu/api/trackback/id/tr9312098511

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Orica Középföldi 2017.01.05. 09:40:25

Ez remek és szórakoztató lett.

Egy kis gonosz kérdés motoszkál az agyamban, volt Márainak optimista válasza bármire is?
Én csak a pesszimista különböző fokozataira emlékszem, de lehet, hogy csalóka az összkép.

Orica Középföldi 2017.01.05. 10:15:02

@Ledán M. István:

A derűről ezek szerint nem ugyanazt gondoljuk:))) Az irónia rendben, az sose nélkülöz - legalább nyomokban - humorérzéket.

Latomus · http://latomus.blog.hu/ 2017.01.06. 10:35:38

Az "articulus" minden szavával mélyen egyetértek. Hozzáteszem, könyvajánlónak sem akármilyen ez az írás. A Bébi... nincs meg nekem, és (eddig) nem is törekedtem megszerezni, elolvasni, bár Márait nagyon szeretem. De a fejtegetés - szerkesztetlenül, szétszórt elemeiben - megvolt bennem is, és (Máraitól függetlenül) nagyon köszönöm, hogy István összefüggő, élvezetes szöveggé formálta a latin szerepével kapcsolatos sejtéseimet és vélekedéseimet.

Valamint: végre egy webhely, ahol helyesen szerepel a másutt összevissza idézett Terentius-sententia: "(Homo sum) Nil humani a me alienum esse puto".

A félig isten - félig állat kép továbbéléséről nemcsak Madách:

Miért is kezdtem emberrel nagyot,
Ki sárból, napsugárból összegyúrva.
Tudásra törpe, és vakságra nagy.

hanem Vörösmarty is eszembe jut, az Előszóból:

A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

Talán ennyi elég is most. Szóval: lelkes Laudator-olvasóként megköszönöm ezt az írást (is).

Latomus alias Sz. Gábor Ágnes
Concedimus nulli (nisi Deo) - Nem hódolunk senki előtt (hacsak Isten előtt nem)