Latint tanulsz? Minek?!? Mire mész vele?!? Hol fogod használni? Miért nem foglalkozol valami értelmessel? Miért nem töltöd valami hasznosabbal az idődet?!? Ha bevallod, hogy latin nyelv-függő vagy, jobban lesajnálnak, mintha kokainfüggő lennél. Ó istenek és istennők, ha ezeket a kérdéseket ki lehetne tépni a jóakaróim szájából… Ájulásig inni magad és szétcsapni az életed egy penészes lebujban – az teljesen elfogadott. De szeretni egy halott kultúrát – az nem okés. Ha már tanulsz, tanulj valami hasznosat, aminek értelme van. Tanulj kommunikációt és médiát, tapogasd egész nap az elektronikus vackaidat, és a világ áhítattal tekint rád, mint a kultúra letéteményesére. Nyiss ki egy ókori verseskötetet és lenéznek, mert halott vagy magad is, mint a latin.
És valóban, a latin nyelvtudással soha nem fogok csajos-bevásárlós körútra indulni Európába. És hiába kérdezem az áruházban, Quaero, habesne rubram tunicam? tudom senki sem fog a kezembe nyomni egy piros ruhát. A latin időutazás, és az útleveled nem ebbe a világba visz. Egy dolgot tud mindenki a latin nyelvről, mégpedig azt, hogy halott. Egyesek szerint a démonok nyelve, mert a filmekben ha egy alvilági lény valami rosszban sántikál, akkor biztosan latinul karattyol. Meg az unalmas Cicero nyelve és a még unalmasabb Vergiliusé, akit már az irodalomtanárok is a ’csaktúlesünkrajta’ mantrával vezetnek be. És vannak, akik zsenge ifjúságukban kénytelenek voltak néhány latin órát végigszenvedni, és rémálmaikban köszön vissza az igeragozás. Pedig minden halott hagy maga után valamilyen örökséget, amivel jól is, rosszul is lehet gazdálkodni.
Mielőtt nekikezdtem volna a latinnak, úgy véltem, ha az írástudatlan rabszolgák is meg tudták tanulni, nekem is menni fog. Azóta revideáltam álláspontom. Bizony igen erős jellem kell annak elviseléséhez, hogy az ember felül tudjon emelkedni a felismerésen: több hónapnyi tanulás után sem tud semmit. Vadászom a latinul celebrált miséket és esténként rácsatlakozom a Vatikán rádióra, mert itt kapok egy kis élő latint. A latin az én vallásom, minden nap mantrázom a memoritereket. Ha sietek dühödten mormolom a piros lámpánál Ovidius verseit, Phaedrus ritmusát pedig a lépéseimhez szabom. Egyetlen év alatt több latin nyelvtant tanultam, mint tizenkét év alatt angolt. Az eredmény: sikeres angol nyelvvizsgák, de latinul még mindig nem tudok megszólalni. Bár nyilván, miért is szólalnék meg, meg legfőképpen kinek. Idegmarcangoló, amikor a fordítás során az órákig csiszolgatott mondat köszönőviszonyban sincsen a megoldással. Egy szónak megtanulom öt jelentését, és szembesülök vele, hogy még huszonöt van. Ablativus absolutus, te fogsz engem a sírba vinni! – írtam egy este a gyakorlófüzetem margójára. Ha maguk a rómaiak sem beszéltek tökéletesen, akkor nekem miért kell?!? Egy igazi római félre találna érteni a kifinomult latinságommal. Hibáimat próbáltam magyarázni a beolvadás iránti igényemmel. De vajon milyen beolvadás iránti igényem van a mai világban, ha Felix macskámmal az ölemben latint tanulok ahelyett, hogy a kijegyzetelt reklámújságokkal a kezemben cibáljam a boltok rácsait? Nem, ez a hajó már elment. Gyakran kérdezik, tényleg ennyire nehéz nyelv a latin. Nem, biztos nem nehéz, a gubbasztás a könyv fölött csak ócska pozőrködés. Amúgy meg ki lehet próbálni egy plázázós délután helyett. Merész vagyok, a rózsaszín strandlepcsimen Aeneist olvasok és Livius összes a nyári lazítós könyvem.
Ma már örülök, hogy kinevetnek, mert ebben a holt nyelvben találtam meg a legemberibb érzést: a szenvedélyt. Rég halott mesterek fognak kézen és mesélnek az életről, a szív titkairól és a világ csodáiról. A kasszapult alatt titokban Phlegónt olvasom, mert mégiscsak egy kíváncsi nőszemély vagyok. És amikor megkérdik, milyen csajos könyvet olvasok, csak lesütöm a szemem, és tudják, hogy a lelkemnek kedveset. Persze nem vallom be, minek is tenném. A kísértettörténetek ötven árnyalata. És amikor kedvesen megkérdik tőlem, mit olvasnak az ilyen lányok mostanság, büszkén vágom rá, hogy az Iliászt, százszor!
A latin különös világ: előbb tanultam meg öt szót a gyilkosságra, mint a hét napjait, előbb tanultam meg a felszólító módot, mint kérni és előbb tanultam meg az istenekhez fohászkodni, mint köszönni. Aztán amikor már teljesen elborítja az agyamat a latin, a kedvenc Metallica dalszövegeimet is latinra fordítom. A fészbukot latinul használom és a legnagyobb ivászat közben is azt énekelem, hogy Quando in taberna sumus. Persze nem él mindenki egy vissza-latinosított világban: felháborodom, miket ad ki az internetes kereső, amikor Lesbiáról szeretnék többet tudni. Nem részletezném a témát és senkit sem buzdítok rá, hogy megtegye. A szövegszerkesztők a latin szavakat igen kis találati eredménnyel ismerik fel, gyakran a helyesen leírt szavakat hibásnak vélik. Ki is kapcsolom, egy ilyen világból nem kérek. Ám a latin jobb minden fitnesz-bérletnél: nem a világ lát szebbnek engem, hanem én látom általa a világot tökéletesebbnek. Néha virtuálisan elsétálok Pompejibe, és elolvasom a sírfeliratokat a Via Appián. Ilyen világban élek, a múltban.És noha a latin egyenes út az őrületbe, mégis menedéke az elmének, lélekzete az embernek. Nem lélegzet, mert az a testet táplálja, a latin lélekzet, mert a szellemet táplálja. És amikor végre ki mered mondani, hogy a küzdelmek ellenére a latin a nyelvek királynője, felszabadulsz.
Többé nem számít, hogy mit gondolnak, a héja-nász kapcsolat a latinnal minden szenvedést megért. Az ókoriak szólalnak meg a saját hangjukon, Catullus nem egy rég megkövesedett múmia többé, hanem egy élő, érző férfi, és a latin útlevél, útlevél egy másik világba, a múltba. És amikor megszólalnak a múlt nagyjai, rájövök, hogy már minden megtörtént százszor, és remélem, hogy még ezerszer meg fog történni.
