Concedimus nulli (nisi Deo) - Nem hódolunk senki előtt (hacsak Isten előtt nem)

2017. április 09. 09:05 - El Mexicano

Hogy hangzott a latin valójában?

A Laudator 10. évfordulója alkalmából El Mexicano (vagy ahogy latin köznyelven mondanánk: Mexicanus ille), az azonos nevű spanyol nyelvművelő blog szerzője, felkérésünkre, egy izgalmas vendégposztot írt arról a sokakat foglalkoztató kérdésről, hogy vajon milyen lehetett a latin a beszédben, melyik mai nyelvre hasonlíthatott leginkább a hangzása.

 romai-unnepseg-roberto-bombipiani_308395.jpg

A kérdésre azért nem olyan egyszerű a válasz, mint gondolnánk. Kezdjük azzal, hogy melyik korszakban? A latin, amikor még az emberek anyanyelve „volt” (tudniillik most is az, csak a mai változatait már nem így hívják!), mint bármely más természetes nyelv, folyamatosan változott, és természetesen ugyanúgy voltak nyelvjárásai már a kezdetektől fogva, ahogy ma, újlatin nyelvek formájában. Egy olyan nyelvről beszélünk, amelynek első írásos emlékei az i. e. 7. századból származnak („Manios med fhefhaked Numasioi”, azaz ’Manius készített engem Numeriusnak’ volt a legrégebben leírt latin mondat egy aranycsatba vésve, amelyet ma praenestei fibulaként ismerünk): az akkor beszélt latint már ugyanúgy nem értette volna meg Caesar vagy Cicero, ahogy az 1. századi latint a mai olaszok vagy spanyolok. Annak, hogy ma újlatin nyelvekről – és nem csak egy „újlatinról”, mint az újgörög esetében – beszélünk, csupán az az oka, hogy ezek a latin nyelvjárások új államok nemzeti nyelveivé váltak, más-más kidolgozott sztenderdekkel és íráshagyományokkal, szemben a göröggel, amelyet máig ugyanígy neveznek, mivel ugyanabban az országban beszélik (de természetesen ez sem jelenti azt, hogy a mai görögök bármit is megértenének tanulás nélkül az ógörög nyelvből!). Egyezzünk ki abban, hogy latinon ma leginkább a klasszikus korszakban (kb. i. e. 100 – i. sz. 50. közötti időszak) beszélt nyelvet értjük, így a továbbiakban ezzel fogunk foglalkozni.

Nos, amit tudni lehet, hogy klasszikus latin egészen biztosan nem úgy hangzott, ahogy a mai iskolákban általában tanítják, eléggé durva egyszerűsítésekkel, például olyan hangok „bevezetésével”, mint a [v] és az [ö], amelyek a latin nyelv történetében sosem léteztek (és néhány konzervatívabb újlatin nyelvben ma sem léteznek). A legtöbben egyszerűen rávágják, hogy „olyan volt, mint az olasz”, persze mint sok hasonló jellegű – részben szubjektív megítélésű – kérdés esetén, semmilyen érvvel nem szokták ezt alátámasztani: miért éppen az olasz, miért nem a spanyol vagy akár a román? Eléggé népszerű tévhit ugyanis, hogy mindig az az utódnyelv, nyelvjárás az „igazi”, az „eredeti” vagy a „legrégiesebb”, amelyet ma is ugyanott beszélnek, ahol régen. Ez viszont egyáltalán nem így van: a mai nyelvváltozatok „régiessége” nincsen semmilyen közvetlen összefüggésben azzal, hogy milyen távolra kerültek attól a területtől, ahol az egykori közös nyelvet beszélték. (Sőt, a kutatások inkább azt bizonyítják, hogy a területileg távolabbra került vagy elszigetelten fejlődött nyelvváltozatok sokszor konzervatívabbak – hangtanban, szókincsben –, mint azok, amelyek „helyben” maradtak.)

S most nézzük a tényeket. Az már biztos, hogy pontosan soha nem fogjuk megtudni, milyen is lehetett a hangzása a klasszikus latinnak, hiszen Cicero korában nyilván még nem készülhetett hangfelvétel a beszédről. Téved, aki azt hiszi, hogy az írás ebben segít: a nyelvek hangzására csak nagyon durva közelítéssel lehet következtetni az írott formájukból, márpedig a klasszikus latint csak írásból ismerjük, így fogalmunk sincs, az utca embere hogyan beszélhette azt az anyanyelveként. Ennek pedig az az oka, hogy egy nyelv hangzását alapvetően nem a leírt szavak, hanem elsősorban a beszéd dallama, a hangsúly, a hanglejtés, a jellemző szótagszerkezet, illetve a magánhangzók és a mássalhangzók minősége határozza meg. Gondoljunk csak bele, hogy a komikusok a nyelvek hangzását anélkül is képesek utánozni – vagyis bármilyen nyelven „halandzsázni” –, hogy akár egyetlen szót is ismernének belőlük!

De akkor mégis milyen lehetett a klasszikus latin? Amit vizsgálni tudunk, az a hangsúly, a szótagszerkezet, valamint a magán- és mássalhangzók minősége (a beszéd dallamára és a hanglejtésre már csak következtetni lehet). A latintól mind hangrendszerében, mind hangsúlyozásában is leginkább eltávolodott franciát, és a szintén hangtanilag meglehetősen újító portugált kizárhatjuk. Ez alapján menjünk tovább. (Természetesen nem az írott formából, hanem az ejtettből indulunk ki.)

A klasszikus latin hangsúlyrendszert legjobban a szárd, az olasz és a spanyol őrizte meg – ezen nincs is mit vitatni, statisztikai adatokkal igazolható. Valamennyire árnyalja azonban a képet, hogy a szárdban a történetileg mássalhangzóra végződő szavakat megtoldják egy kiegészítő magánhangzóval (még a gyakori -s végződés esetén is!), ami eléggé érdekessé teszi e nyelv hangzását (pl. a tempus ’idő’ szó ejtése [tempuzu] – sőt, ha magánhangzóra végződő szó előzi meg, akkor kb. [dempuzu]).

Ami a szótagszerkezetet illeti, a latinban a legtöbb szó két szótagú volt, és a legjellemzőbb szótagszerkezet az egy mássalhangzót és egy magánhangzót tartalmazó szótag volt, és mindez nagyjából most is így van a legtöbb újlatin nyelvben. A latinban csak korlátozott számú mássalhangzó jelenhetett meg a szó végén, ezek az [l], [n], [r], [sz], [t], illetve néhány „nyelvtani szó” (funkciószó) végződhetett még a [d], [k] hangokra is, amelyek azonban elég hamar eltűntek a beszédből.

Ami a latinkönyvekből általában kimarad...

A szó végi -m nem volt kiejtett mássalhangzó és valószínűleg a mássalhangzó előtti n sem, hanem csak az előtte lévő magánhangzónak kölcsönzött orrhangú (nazális) hangzást, így például a pactum ’egyezség’ szó ejtése [paktũ] lehetett (és igen, a latinban, akárcsak a franciában és a portugálban, voltak orrhangú magánhangzók is). A szó és szótag végi -l leginkább „sötét” hangzású volt, mint pl. az angol well szó végén – valahogy így ejthették a latin vel ’vagy’ kötőszót is, melynek eredete is pontosan ugyanaz. (Ezzel szemben a hosszú -ll- lágyított lehetett, ahogy a spanyolban.) Ebből már az is kiderül, hogy a latin v, amely csak az u tipográfiai változata volt kezdetben, az angol [w]-nek felelt meg, és így ejtették a qu csoportban is. A h pedig egyáltalán nem jelölt semmilyen mássalhangzót már a klasszikus korban sem, „néma” volt, akárcsak az újlatin nyelvek latin eredetű szavaiban, ahol csak hagyománytiszteletből őrzik írásban.

Ezeken kívül az [sz] megjelenhetett még a -bs, -ns, -ps, -rs, -x stb., a -t pedig az -nt, -st végződésekben is. Az újlatin nyelvek közül az olaszban egyáltalán nem végződhet mássalhangzóra szó (néhány elöljáró, mint a con, in, per, valamint az il névelő kivételével); a katalánban és a románban bármilyen mássalhangzó állhat a szó végén, de a gyakoriságukat tekintve egy román szövegben szintén a magánhangzóra végződő szavak a legjellemzőbbek (erről könnyen meggyőződhetünk a román nyelvű Wikipédia bármely lapján); a mai spanyolban viszont nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a klasszikus latinban: szó végén csak [l], [n], [r], [sz], illetve egy alig hallatszó [d] mássalhangzó állhat (melyet a spontán beszédben gyakran el is hagynak). A szavak végződését figyelembe véve tehát azt lehetne mondani, hogy a klasszikus latin leginkább a spanyolra hasonlíthatott ebből a szempontból.

A magánhangzók és mássalhangzók minősége vonatkozásában a klasszikus latin és a mai újlatin nyelvek hangzókészletét kell összevetnünk. A magánhangzórendszert, a magánhangzók „tisztaságát” hangsúlytalan helyzetben is szintén a szárd, az (irodalmi) olasz és a spanyol őrizte meg leginkább – ezért is halljuk ezeket a nyelveket a leghasonlóbbaknak. A klasszikus latin magánhangzók hosszúságának fonológiai megkülönböztetése eltűnt az újlatin nyelvekben, a szárdban, az olaszban és a románban viszont a hangsúlyos magánhangzót hosszabban ejtik (a spanyolban ez nyelvjárásfüggő, de nem annyira jellemző, mint az előbbi nyelvekben).

A mássalhangzók már sokkal érdekesebbek: ami szembetűnő, hogy az újlatin nyelvekre – a spanyol kivételével – jellemző a sokféle réshang vagy zár-rés hang, mint a [c], [dz], [cs], [dzs], [s], [zs], [z] valamint a lágy [ny] hang is. Ezek a hangok a klasszikus latinban még nem léteztek, viszont arányában több volt a [k] és a [g] hang (ezek később [e] és [i] előtt lágyultak), illetve például a [kt], [pt], [ksz], [psz] stb. mássalhangzócsoport, amelyek az újlatin nyelvek alapszókincsében leegyszerűsödtek. Ha viszont a meglévő mássalhangzókat nézzük, a klasszikus latin mássalhangzórendszer – a [cs] és [ny] kivételével – szinte teljesen azonos volt a latin-amerikai spanyoléval. A latinban léteztek ugyanakkor hosszú mássalhangzók is (bár nem voltak annyira gyakoriak, mint az olaszban), amelyek korlátozott mértékben minden újlatin nyelvben vannak, de leginkább az olaszra jellemzőek, ahol sok esetben két eltérő mássalhangzóból álló csoport hasonulása eredményezte őket (pl. septem > sette ’hét’).

A hanglejtésre és a beszéd dallamára következtethetünk a konzervatívabb újlatin nyelvek hangzásából, ami alapján az olasz és a spanyol jöhetne szóba. De ez csak merő spekuláció, akár az is lehet extrém esetben, hogy egyikre sem hasonlított. A klasszikus latint – mivel az a nyelvállapot, amit értünk ez alatt, ma már senkinek sem az anyanyelve – mindenki a saját anyanyelvének akcentusával beszéli, így ebből szintén nem lehet pontosan következtetni az egykori hangzására.

Összefoglalásképpen azt lehet mondani, hogy a hangsúlyozást, a szótagszerkezetet és a szóvégződéseket, valamint a magán- és mássalhangzórendszert figyelembe véve a klasszikus latin hangzása talán olyasmi lehetett, mintha spanyolul beszélnének olasz akcentussal. Az alábbi videón egy amerikai középiskolai latintanárt hallhatunk eléggé hiteles restituált kiejtéssel, ami már jó közelítés lehet ahhoz, ahogy a latint valamikor valójában beszélték, de legalábbis ez alapján már lehet némi fogalmunk egykori hangzásáról.

13 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://laudator.blog.hu/api/trackback/id/tr6512402877

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

MaxVal BircaMan HJCD · http://www.bircahang.org 2017.04.09. 10:13:10

Szerintem tekintve az akkori hatalmas latin nyelvterületet, bzitosra vehető, hogy hatalmas nyelvjárási különbségek lehettek, s az irodalmi nyelvet alig valaki beszélte.

El Mexicano 2017.04.09. 10:38:37

@MaxVal BircaMan HJCD: Hát nem tudom, hogy mondjuk az 1. század derekán valóban olyan nagy területen lehetett-e már elterjedt a latin, szerintem már jóval később, csak az 5-6. sz. környékén beszélhetünk arról, hogy a Római Birodalom teljes lakosságának a közös anyanyelve a latin volt. Az viszont biztos, hogy már Itáliában is voltak nyelvjárási különbségek. Az irodalmi nyelvet pedig természetesen senki sem beszélte, hiszen az sosem egy természetes, spontán nyelvváltozat. Ha beszélték volna, sokkal egyszerűbb lenne az alapkérdésre is válaszolni. :)

-JzK- 2017.04.09. 15:20:52

@MaxVal BircaMan HJCD: @El Mexicano:

Az is érdekes vizsgálat témája lehetne, hogy hogyan "ragadt" rá a latin nyelv a meghódított népekre a rómaiak nyelve. A provinciák lakosságának csekély százalékát adhatták igazi, Rómából elszármazott emberek, és azok jó része is vélhetőleg nem a finom, tanult értelmiség köréből került ki. Pl. egy római közkatona vélelmhezhetően egészen máshogy beszélt, mint Cicero, nem csak regiszter, szókincs szempontjából, hanem kiejtésileg is.

És a meghódított területeken élő gallok, hispánok is már ezzel a latin nyelvvel találkozhattak, amit persze a saját fülük és nyelvjárásuk által megszűrten próbáltak utánozni. Meg lehet nézn, hogy milyen fülszaggató kiejtéssel ejtik az angolórákon az angolt a kisiskolások: "Áj tink det iz not gud."

A latin nyelv tanítása során az a baj, hogy egy olyan nyelvváltozatot akarnak megtanítani, amely ebben a formában sosem létezett. Amikor az oktató olyan nyelvi formulákat magyaráz, amelyről maga is bevallja, hogy még a klasszikus kor írói is ritkán használnak, miközben fél-egy év latin tanulás után a hallgatók még annyit se tudnának megtenni, hogyha egy időgéppel az első századi Rómába repíthetnénk őket, hogy megkérdezzenek egy random római embert, hogy hogy van és kér egy pohár vizet.

Az angolszász országokban legalább van egy olyan irányzat is, amely úgy próbálja tanítani a latint, mintha az ma is egy élő nyelv volna, és alapvető társalgási formulákat segít elsajátítani.

Ajánlott mű:

Henry Beard - Latin for All Occasions
... gondolom itt ismerik páran.

Az is problematikus, hogy ugye a Vatikán kiadott egy szójegyzéket, amely az ókori latin szókincse által le nem fedett modern fogalmakat akarja lefedni, úgymint miniszoknya, számítógép, pisztoly. És nem azt csinálták, hogy a mai újlatin nyelvek logikáját fonetikailag "visszafejtve" kreáltak egy új latin szót, hanem valami purista elfogultságból csak létező ókori szavakból csinálták összetett szavakat.

El Mexicano 2017.04.09. 16:07:09

@-JzK-: Így van, nagyon jól megfogtad a témát. A legfőbb probléma az, hogy egy valójában sosem létezett irodalmi (sőt, költői) nyelvből próbáljuk levezetni a mai újlatin nyelvek szókincsét, és akkor meglepődünk, hogy pl. a spanyolban olyan (akár ősi!) latin szavakat használnak, amely nem került be a klasszikus latinba, esetleg már akkor népiesnek számított (holott csak régies volt).

Erről én is írtam két cikkemben:
www.elmexicano.hu/2011/03/vulgaris-latin-egyaltalan-mi-az.html
www.elmexicano.hu/2012/08/a-spanyol-az-archaikus-latinbol-alakult.html

Nekem egyébként a legjobban az a mondat tetszik, amelyet az egyik pompeji falfirkán találtak az 1. században: "Nycherate, vana succula que amas Felicione et at porta deduces, illuc tantu in mente abeto" (’Nicerate, te semmirekellő ringyó, aki szereted Felíciót és házhoz viszed, jól vésd ezt az eszedbe’). Ez szerintem sokkal jobban hasonlít egy mai újlatin (olasz vagy spanyol) mondatra, mint a klasszikus latinra, pedig még javában a klasszikus korban született – csak az utca embere által.

Terézágyú 2017.04.10. 15:24:49

Aszittem az lesz leírva, hogy "kikeró" stb. :)

-JzK- 2017.04.10. 17:28:52

@Terézágyú:
Hja, elvileg olyannyira Kikeró az, hogy eleve a latin ábécében a C betű mindig is a [K] hangot jelölte, és a K betűt alig használták, és később is inkább a görög eredetű szavaknál.

Szóval igazából nem is ábécé, hanem ábéká kéne, hogy legyen :)

Elég szomorú, hogy a latin betűs írást használó nyelvek mennyire eltérnek, hogy abban, hogy egy-egy betű milyen hangot jelöl.

El Mexicano 2017.04.10. 17:50:25

@-JzK-: Igazából az a kérdés – legalábbis az újlatin nyelvek vonatkozásában –, hogy miért éppen az a betű jelöl adott hangot, amelyiket, nem pedig az, hogy mikor minek ejtük. Pl. pontosan azért jelöli a C betű [e], [i] előtt az [sz] vagy [cs] hangot az újlatin nyelvekben, mert egykor mindig a [k]-t jelölte, de [e], [i] előtt az ejtése változott meg, a betűt viszont nem akarták lecserélni. Cicerónál maradva ez valahogy így történhetett: [kikeró] > [kʲikʲeró] > [tyityerón(e)] (idáig lehetett a közös proto-újlatin állapot), majd keleten [csicseróne] lett belőle, nyugaton pedig [cicerón(e)] > [sziszerón] (a [c] > [sz] már egy eléggé késői, 12. század utáni változás). Ahol viszont nem volt palatális hang a [k] előtt, ott maradt [k], tehát [a] (kivétel Gallia), [o], [u] és mássalhangzó előtt. Nem csak a magánhangzó okozhatott palatalizációt, nyugaton és északon pl. a [t] is palatalizálta a [k]-t, ezért lett a -CT- először [jt] > [ty] majd pl. a spanyolban [cs] (NOCTE > [nojte] > [nottye] > noche [nocse] (ami inkább [notyʲe] valójában).

Coco Binky · http://cocobinky.blog.hu 2017.04.10. 18:49:02

Mivel sokat használom a Balabolka szövegfelolvasót, a kiejtéskorrekcióhoz szoktam használni a Google fordítót. translate.google.hu/ Meglepődtem, milyen dallamos és élő nyelv tud lenni a latin.

Itt egy latin szöveg, amit példaként be lehet másolni a fordítóba és a hangszórót lenyomva meghallgatni.

Accensa domo proximi, tua quoque periclitatur. Acerrimus ex omnibus nostris sensibus est sensus videndi. Ad connectendas amicitias, tenacissimum vinculum est morum similitudo. Ad unum corpus humanum supplicia plura quam membra.

Terézágyú 2017.04.11. 08:39:21

@El Mexicano:
"noche [nocse] (ami inkább [notyʲe] valójában). "

Igen, érdekes dolgok ezek... én az angol dzs-t is nagyon soksor dz-nek érzem... "Dzordz Klúni"

El Mexicano 2017.04.11. 20:22:10

@Coco Binky: Hát ez sem az igazi latin, olasz kiejtéssel olvassa fel a Google.

Egyébként az kétségtelen, hogy valószínűleg ugyanolyan dallamos volt, mint az olasz vagy a spanyol, olyan nagy különbség nem lehetett, hiszen ezek a nyelvek a természetes beszélt folytatói.

El Mexicano 2017.04.11. 20:25:11

@Terézágyú: A fonetika egy külön tudomány, a nyelvtanításban túlzottan leegyszerűsítenek mindent, mindenre valamilyen magyar megfelelőt akarnak ráerőltetni akkor is, amikor nincsen.

Coco Binky · http://cocobinky.blog.hu 2017.04.11. 20:28:59

@El Mexicano: Pontosan én is erre a következtetésre jutottam. :)
Concedimus nulli (nisi Deo) - Nem hódolunk senki előtt (hacsak Isten előtt nem)