Laudator temporis acti

Concedo nulli

Egyetlen nyelven tudok, azon is csak egy kicsit

2017. április 16. 09:06 - Weiner Sennyey Tibor

Weiner Sennyey Tibor, költő, író, a Drót főszerkesztője, felkérésünkre, szülinapi cikket írt blogunknak, melyben költői (és nemcsak) kalandokról, versekről, fordításokról, és persze a latinról mesél nekünk. Az utóbbiról kiderül, hogy akkor is meghatározza az életünket, ha nem vagy keveset tudunk ezen a furcsán halott-furamód élő nyelven.

12717500_10153942694114530_8035903839812982773_n.jpg

Rendszeres olvasója vagyok a kiváló Laudator blognak, így nagy megtiszteltetés volt a felkérés, hogy a blog tizedik születésnapjára írjak valamit arról, hogy milyen a kapcsolatom a latin nyelvvel. Mégis inkább arról írnék milyen a kapcsolatom úgy általában az idegen nyelvekkel, eddigi életem és tanulmányaim során ugyanis nagyon sok nyelvbe belekóstoltam, de igazán, csak egyetlen nyelvet tudok magaménak. S még abban is – ahogy a költő mondja – „mennyit hibázok, te úristen”. Minderről egyébként egyszer már más megközelítésben tartottam előadást a Koreai Kulturális Központban.

Két éves voltam, 1983-ban, amikor apám felnyalábolta anyámat, a nővéreimet, a mamit és kimentünk Nyugat-Németországba, hogy akkor most disszidálunk. Hogy sikerült ez neki, hogy sem, nem tudom. A családi legendárium szerint az első étteremben – ahol apám rántott húst rendelt – az egyik nővérem elbőgte magát, hogy „De apuuu, itt senki sem beszél magyarul.” – Ami kétségtelenül igaz volt, s apám, a magyaron és a jiddisen kívül egyáltalán nem beszélt más nyelvet, bár kisgyermekkora óta svédnek tartotta magát, de az egy másik történet, s kevésbé kedélyes, mint a műfordításról való elmélkedés.


Közvetlenül a rendszerváltás után, mi voltunk az elsők, akik választhattak, hogy a kommunizmussal helytelenül azonosított orosz helyett, németül vagy angolul akarunk tanulni. A kisalföldi falucskában érthető módon a legtöbben – merő opportunista okokból, hiszen közel volt Ausztria – a németet választották, alig voltunk hatan, akik az angolt. Az angol sokkal jobban vonzott, mint a német, de végül a tejipari középiskolában kénytelen voltam németül is tanulni, s bár minden karácsonyunkat Bécsben töltöttük, az ’56-ban lelépett Sennyey-leszármazottaknál, de még ezek a gazdag ünnepek sem győztek meg arról, hogy a német vonzó nyelv lenne számomra. Talán mert íztelenül főztek. Bár másod-unokatestvéreimnek francia nevelőnőjük volt és mesés gazdagságban éltek hozzánk képest, de nem beszéltek magyarul, csak értettek, ami engem mélyen megdöbbentett, elkeserített, s őszinte bánattal töltött el.Az igazsághoz hozzátartozik, hogy édesanyám apja, az utolsó Sennyey báró, akit szó szerint a pácini kastélyából tessékeltek nem túl kellemes, mondjuk úgy „közmunkára” a recski nyaralótelepre, szóval ő volt az egyetlen Sennyey, aki úgy döntött, hogy Magyarországon marad. Nagyapám igazi nemes és költő volt. Semmi sem maradt utána, csak emléke és neve. Címét és birtokait elvették, verseit nagynéném elégette. Testvérei és unokatestvérei mind elmentek a háború vagy ’56 után. A Sennyey családban egyébként természetes volt az idegen nyelvek ismerete, a felvidéki bélyi Sennyey-kúriában hosszú és legendás életet élt Sennyey Anna néni, aki mellé mellesleg beköltöztek a cigányok, de ő továbbra is nyolc nyelvből bárkit korrepetált bármikor.

300_393.jpg
A Sennyey család latinos műveltsége nem csak a családi jelmondatban élt, amely úgy hangzik „Alta non Alte” – „Fenségesen, nem magasan”*, hanem évszázadokra nyúlik vissza, hiszen számos jezsuitát adott családunk, például Sennyey Lászlót, nagyszombati rektort, akinek római útinaplói a XVII. század utazási irodalmának értékes forrásai, s akinek alakját A nagy eretnek című elbeszélésemben próbáltam megörökíteni. Persze ebbe az alakba kicsikét belegyúrtam egyetemi mesterem és professzorom, Szörényi Lászlót is, aki nem csak rám – akkoriban csóró, link, bohém költőre –, de a nálam sokkal jobb képességű diákokra nagy hatással volt, mint például a kiváló filoszra Petneházi Gáborra vagy egykori latintanárnőmre Lengyel Rékára, akiket a tanár úr óráin ismertem meg, s lettek jó barátaim.

Szörényi László az egyik jó hangulatú egyetemi sörözés alkalmával azt találta nekem mondani, hogy

„Tibor, maga legalább annyira Sennyey, mint Weiner, és egy percig sem szabad soha szégyellenie magát, amikor a bécsi rokonainál karácsonyoznak. Még akkor se, ha történetesen Habsburgok ülnek az asztalnál. Amikor azok a Habsburgok még kecskéket becézgettek Tirolban, a maga ősei már Erasmus köteteket rendeltek és segédkeztek Sylverster Jánosnak a Grammatica Hungarolatina kiadásában Sárváron.” (Most a finomabb verzióban mesélem, elnézést kérek ezért azoktól, akik ott voltak és emlékeznek pontosan arra, hogy ez szó szerint hogyan is hangzott el.)

Nos, huszonéves és még mindig kissé kamasz és frusztrált énemnek, ez úgy hangzott, mint egy atombomba. Tényleg ilyen őseim voltak? Akkor lehet, hogy bennem is csorog némi humanista vér? Hülye kérdések voltak, de jó irányba vezettek. Szörényinek igaza volt, Sennyey Ferenc ősöm ott volt Sylvester sárvári tevékenykedésénél, s később ő lett a Fekete Bég nevelője. Behúzott a tanár úr, s bár nem tudtam latinul, de magyar és összehasonlító irodalomtudomány szakjaim mellé, felvehettem – különleges engedéllyel – a neolatin tanulmányokat.

A következő évem hihetetlenül kimerítő és izgalmas volt, s bár ott ültem a neolatin stúdiumokon, fordítottam a többiekkel együtt számos neolatin és klasszikus auktort, de igazából egészen másban találtam meg magam. A nyers latin fordítások után magyar verseket rögtönöztem és a többieket az óra végén ezekkel szórakoztattam. Latinul azonban nem tanultam meg, hiszen ott ültem hat csodálatos latinos (sőt, ógörögös) között, akiknek barátságát és tudását egyaránt nagyra becsültem és támogatólag magam mögött tudhattam.A legfőbb mégis az volt, hogy Szörényivel végigvettük, az elejétől a végig, a kiváló belga latinista Jozef Ijsewijn kétkötetes munkáját a neolatin irodalomról és annak szerzőiről. Ez az egyébként száraz és enciklopédia szerű alapmű, rengeteg olyan életet és irodalmi életművet villantott fel előttem, amelyek sokkal szélesebb horizonton mozognak, mint a magyar irodalom. Nem beszélve arról, hogy voltak magyar szereplői is, mint például Janus Pannonius, Budai Parmenius István, vagy éppen Lénárd Sándor. Megismervén ezeket az életeket és életműveket elvarázsolt azoknak kalandossága, változatossága, széles látóköre, globális orientációja, univerzális mondanivalója.Rájöttem arra – amit sokan tudnak, de kevesen értenek –, s amit később aztán Hamvas Bélánál is olvastam, hogy mit jelentett évszázadokon keresztül a latin nyelv Európában. Hamvas ezt így fogalmazta meg:

„A latin szerepe főként nem az volt, hogy a népeket gyakorlatilag összekapcsolta, hanem, hogy a népi nyelveken kimondhatatlan univerzális fogalmak jegyében kapcsolta össze. A latin nyelv a középkorban az egyetemes emberi kommunikáció feladatát teljesítette.”

Ennek halovány árnyéka csupán az angol, ami az egyetemes emberi kereskedelem feladatát teljesíti most, bár meg van a lehetőség benne, hogy magas szintű diskurzus is folytatódjon rajta. Különösen, mert az angol beengedő, rugalmas, alakítható nyelv, az évszázadok során magába szívva nem csekély latinságot is. S míg mi, magyarok inkább a vagy-vagy pártján voltunk, vagyis „vagy latin, vagy német, vagy magyar” és ebből ostoba nemzeti kérdést csináltunk végül, addig az angol sokkal inkább az „is”-t választotta, vagyis, hogy lehet a nemzeti nyelven is és latinul is alkotni, írni, gondolkodni, s a kettő nem zárja ki egymást.

Nem tagadom, hogy nagy szerepe volt a különböző nemzeti nyelveken megjelent szentírásoknak és szintúgy a költészet megjelenésének is, de éppen olyan fontos maradt a latinság. Az a latinság, amely a világ összes többi részéhez kapcsolt szellemileg még egy olyan népet is, mint a magyar, amelynek nyelvét az anyanyelvi beszélőkön kívül alig beszélte valaki.

Így hatott rám a latin, s bár nem tanultam meg latinul, ahogy németül sem tudok, sőt franciául sem, bár a tejipari középiskolában tanultunk, s francia barátom volt az iskolában, sőt eljutottunk Normandiába is tanulmányútra, s így valahogy mindegyikből kaptam egy keveset, mégsem merném azt mondani, hogy tudok franciául, németül vagy latinul. Végül mindig az angol maradt a közvetítő nyelv, egészen addig, amíg ki nem jutottam Indonéziába.

Egyetemi tanulmányaim vége felé komolyan gondolkodtam rajta, hogy el kell utaznom, mint egy peregrináció gyanánt, más vallású és nyelvű népek közé, követve a nagy neolatin szerzőket, tiszteletre méltó jezsuitákat, és elsősorban Marokkó és Afrika lebegett szemem előtt. De aztán beleszerettem egy táncosnőbe és a sors általa Jáva és Bali felé húzott.Háromszor jártam be keresztül-kasul a két csodálatos szigetet és környékét, megtanultam alap szinten a bahasa indonéziát, az indonéz nyelvet, de az éppen csak arra volt elég, hogy eljussak a jávai és a balinéz nyelvekig, s hogy végül rátaláljak a kawira.A kawiról írtam már nagy és átfogó esszét, most elég az hozzá, hogy már senki sem beszéli, s valaha a költészet szent nyelve volt. A kawi költők ójávai nyelvi alapokra építettek szanszkrit és páli szavakat, hatalmas epikus költészetet létrehozva, azzal az egyetlen céllal, hogy mintegy a nyelv jógijaiként Buddhához hasonlóan megszabaduljanak, a langö, avagy az extatikus költői fellobbanás által. Legnagyobb kutatója a holland P. J. Zoetmulder jezsuita atya volt, akinek majdnem minden könyvét, tanulmányát begyűjtöttem, s aki így elvezetett az elsődleges, filológiailag is értékelhető szövegekig.

Bár jártam a Bali északi részén fekvő Singaraja városának pálmalevél könyvtárában és kutattam ott, hamar rájöttem, hogy vonalvezetőre van szükségem ezekhez a kawi versekhez. Ezt találtam meg azokban – a kevés de értékes – Malajziában, Ausztráliában és Hollandiában kiadott könyvekben, ahol olyan kiváló filoszok, mint az említett Zoetmulder, Hooykaas - bár őt éppen kevésbé szeretem -, vagy Helen Creese – akivel később személyesen is megismerkedhettem – az eredeti kawi szövegek mellett angolul is közölték a verseket. Így haladtam, miniméterről-miniméterre, egyre nagyobb eladósodással egy ezer esztendőn át virágzó, de végérvényesen elmúlt irodalom megismerése felé, s most, hogy már tíz évem, három utazásom, és múlhatatlan rajongásom benne van a témában, nyugodtan mondhatom, hogy nem tudok kawiul.Mi sem mutatja jobban ezt, mint amikor az Ardzsúna mennyegzőjét - az Arjunawiwaha-t próbáltam átültetni:

Ahogy a Hold arca vízzel telt edényből visszadöbben

és minden mi tiszta és finom a Holdban mindig ott van,

úgy alkotod Te folyton újra önmagad a teremtésben.

Ki jógájában követ Téged látva-látja mi láthatatlan,

 

Tudva-tudja, hogy megtalálta mi megtalálhatatlan.

Elképzelt Téged - az el nem képzelhető képzeletet,

Érintett Téged - a meg nem fogható örök jelenséget,

A lét lényegét, a leges-legfőbb valós létet.

(Bővebben lásd itt.)

Hát úgy hangzik ez, mintha kawiul lenne?

De azért fordítok, hiszen magyarul rajtam kívül senki sem foglalkozott még ezzel az irodalommal, s nagyon nagy kihívásnak érzem, hogy ezt a költészetet bemutassam egyszer majd a magyar olvasóknak, hogy szemben a kontinentális géniuszok sokaságával, milyen az óceáni szellemiség nagyszerű nyitottsága. Mit jelentett valaha a költészet az indiai, az ausztráliai és az óceáni erők háromszögében, az Istenek szigetén.

Miközben különös őrületemmel, a kawival foglalkoztam nem csak kawiul nem tanultam meg, hanem észtül és koreaiul, perzsául sem, mégis úgy alakult, hogy mindhárom nyelvből nagyszerű költőket fordíthattam. Természetesen az adott nyelv tanszékei által gondosan előkészített nyersfordítások és szakmai lektorok segítségével.Így ismertem meg és fordítottam - Lőrincz Gergelynek hála - a nagyszerű észt költőt Lauri Sommert, aki azt írja helyettem is, hogy:

Repceföldek könnyű ködében

hazafelé sétálva

szúrás járta át a szívem.

Összerezzentem a fájdalomtól:

most van hát az utolsó órám?

A hely jó, éltem is.

Valami úgyis mindig félbe marad,

meg aztán hagyni is kell másoknak.

Csak azt sajnálom, hogy mégse

mondtam meg neki szemtől-szembe

mennyire szeretem. Csak ennyit.

 

[I.n.: Tõnu Õnnepalu – Lauri Sommer: Hangolás 1., Pluralica, Budapest. 2010. 55. o.]

 Így találtam meg a különös koreai mestert Lee Gil Wont, és vettem magamra az ő napfénypalástját:

Ha majd a napfény oly kedves lesz,

hogy lángra gyújtja a folyó vizét,

indulj a partra ki és tárd fel kincseink.

Ha majd a vízimadarak felröppenek

a nád óvó árnyából, és napnyugtába oltott

szél sípol csöndesen csontjainkban,

lásd, hogy az élet aranylón ömlik tova.

Ha majd madarak szemével nézzük

az izzó alkonyt, súgom meg neked,

hogy amint hátán fénnyel a folyó,

úgy folynék én. Úgy élnék újra.

 

[I.n.: Lee Gil Won: Napfénypalást. Hangolás 2., Pluralica, Budapest. 2011.]

És a csodálatos perzsa asszonyt Szimin Behbahánit. Mindegyikükkel személyesen is találkoztam, ami legalább annyira fontos és maghatározó volt, mint írásaikat megismerni, világukba és kultúrájukba betekintést nyerni.Itt kell megemlítenem azt a nem mellékes körülményt, hogy az együtt töltött évek során feleségem, Virág, valódi műfordítóvá érett, aki angolból hihetetlen finomsággal vezette át a különböző írásokat nyelvünkbe, s akitől nem csak emberileg, nem csak szeretetben, de szellemileg is nagyon sokat kaptam. Számos közös fordításunk volt és van, s néha alig lehet elválasztani, hogy mit fordított ő és mit költöttem hozzá én, különösen igaz ez az említett Lee Gil Won és Ra Hidok verseire.

Végül különlegességként megemlíteném, hogy sumérül sem tudok, de fordítottam a Gilgames egy nem rég előkerült részletét is, talán mondhatom némi szerénytelenséggel, hogy nem is olyan rosszul. Kedvenc részem a fordításból ez lett:

És akkor: Gilgames és Enkidu az erdő szent küszöbén,

hallva-hallották, hogy egy madár zengni kezd;

hallva-hallották, hogy zengésre zeng felelet.

Remegő morajjá rezgett e zengéstől a levegő,

mígnem egy kabóca kezdett szólóba,

s követte őt ezer társa rengő kórusba.

Daluk teret szőtt, csipogó csönddé téve a levegőt,

hol galamb nyögött ott gerle válaszolt,

a gólya keleplése az erdőn áthatolt.

Fajd zokogott és még vagy tízezer madár,

tízezerszer tízezer különböző hangon

zengve áradt szerte a dallam-ár.  

S a dallam-árra ült fel fennhangú énekével

 egy majom, sikoltó kéjjel,

 dalában a sötétlő éjjel.

Miféle banda ez? Zaj zenészek, tomboló dobolók

naphosszat tajtékkal kicsapongva

játsszák: mit komponált Huvava.

 

(Bővebben lásd itt.)

De hát ez se sumérül van!

Mindezt nem csak azért mesélem el, hogy bosszantsak másokat és szórakoztassak egyeseket, hanem mert miközben ezeket a fordításokat készítettük, melyek közül szinte mind megjelent könyvben, folyóiratokban, és számos elismerő recenziót kaptunk, addig a legnagyobb érték azon felül, hogy bepillanthattunk számtalan más világba és tanulhattunk idegen nyelveket az a fordítói tapasztal volt. És bizony ez a fordítói tapasztalat igen gyakran szembekerült az akadémiai elvárásokkal, az egyetemi nyelvészek elképzeléseivel, sőt a távoli kultúrákért rajongó álnaív voyeurökével is.Vagyis, kialakult egy nagyon jól megragadható, kipróbált és működő elképzelésünk arról, hogy hogyan lehet távoli nyelvek költészetét fordítani és hogyan nem.Az elsődleges szempont az volt, hogy az elkészült fordítás legyen vers, ha már egyszer verset fordítottunk. Ne tanulmány, ne legyen agyon jegyzetelve, és végképp ne olyan száraz és szálkás legyen, mint a fakéreg.

A kész mű magyarul legyen, és ez utóbbi a legfontosabb.

Hozza vissza a jelentést, amennyire csak lehet, de elsősorban a hangulatot és a világot tükrözze, amiben az a szöveg él, s a magyar olvasó számára működjön, mozogjon, lélegezzen, sőt még az sem baj, ha az én kezem nyomát is hordozza az általam fordított mű. Mindennek a fordítói koncepciónak az alapja pedig alighanem azokon a korábban emlegetett neolatin kurzusokon alakult ki bennem.

Arra jutottunk, hogy mi csak egyetlen nyelvet tudunk igazán, s az pedig a magyar, így fordítani is csak arra tudunk.

Végül pedig nem tudunk elképzelni hazafiasabb cselekedetet, mint más népek gazdag és csodás költészetét, irodalmát átültetni a mi nyelvünkre, ezáltal pedig átplántálni azt a tudást, szellemiséget és világot, ami abban a népben és költészetben él.

Javaslom minden nyelvekkel foglalatoskodó írónak, költőnek, filosznak, hogy ha szereti a hazáját, szeresse azzal, hogy kinyitja azt a világra, nem pedig bezárja önmagába. 

 

 

*Az „Alta, non alte”, mint minden jó jelmondat: enigmatikus. Érzésem szerint inkább olyasmit jelent, hogy „fenséges, nem fenségesen” vagy „magas, nem magasan”, az értelme tehát az lenne, hogy ami eleve magas, fenséges, annak nem kell magasnak vagy fenségesnek látszania, mutatkoznia. (Megj. Laudator)

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://laudator.blog.hu/api/trackback/id/tr9712423677

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Orica Középföldi 2017.04.17. 06:54:48

Nagyon kellemes, sokat mondó olvasmány volt, köszönöm.

gigabursch 2018.11.14. 08:03:22

Felemelő írás.
Köszönöm.
süti beállítások módosítása