Concedimus nulli (nisi Deo) - Nem hódolunk senki előtt (hacsak Isten előtt nem)

2017. október 05. 19:25 - Ledán M. István

Vitatkozás a politika erejéről, avagy néhány tétel az egyházba belefolyó politikáról, a politikába belefolyó egyházról

untitled.png

Ez a rövid írás – szeretném hinni – nem csupán címében hajaz Luther híres–hírhedt írására (Vitatkozás a búcsú erejéről). Talán meglepő, de a reformációt elindító 95 tétel nem volt progresszív, forradalmi írás. Hogy egyetlen példát említsek: Luthernek meg se fordul a fejében, hogy – miközben kritizálja a búcsúval való visszaéléseket – megkérdőjelezze egyúttal a pápa búcsúosztó jogát is. Igazodva ehhez a szellemiséghez, bármit is sugalljon a cím, nem fogok érzékenységeket bántani, nem lesz ez az írás sem progresszív, sem forradalmi. (Legalábbis – mint Nyuszi hangja a Micimackóban – nem annak van szánva).

Ám túl a címen, a témaválasztás maga is a lutheri szituációra hajaz. A búcsú témáját annyira érdektelennek, irrelevánsnak gondolták Luther kollégái, a kortárs-teológusok, hogy a vitatkozás, érdeklődés hiányában, végül is elmaradt: se szóban, se írásban nem reagáltak rá. Szinte halljuk a morgolódásukat: „mit okvetetlenkedik ez a mezei doktorocska? Nincs a kereszténységnek elég baja? Európa veszélyben van, a törökök a nyakunkra hozzák Mohamed hitét – és akkor jön ez a Luther és előráncigál nekünk egy mondvacsinált problémát”. De, mint tudjuk, a későbbiek Luthert igazolták. Ráérzett arra, hogy – mondjuk – a lócsiszároktól felfelé a keresztény embereket mélyen sértette és piszkálta ez a búcsú-ügy, és mindaz, ami annak a hátterében volt.

Kereszténység-közeli (nem egyházközeli!) értelmiségiekkel (és nemcsak) beszélgetve, elég gyakran hallom (olykor inkább csak érzékelem): leginkább azért fordítanak hátat az egyháznak, mert undorítónak, botrányosnak találják a lelkészek politikai szerepvállalását és/vagy elköteleződését.„Akárhány templomba mentem el az utóbbi időben, mindenütt politikát hallottam” – nemrég mondta ezt nekem egy értelmiségi. Nos, megeshet, hogy nem a politikába belefolyó egyház, az egyházba belefolyó politika az egyház(ak) legégetőbb problémája, mindenesetre 5 tételt, 95 helyett talán megér.

Mivel nem légüres térben élünk, mindig is akut kérdés volt – a reformáció korában is - hogy az egyház mennyire folyjék bele a politikába, illetve, hogy milyen mértékben engedje belefolyni a politikát az egyházba? Hallgassuk Luthert:

Mert az én kegyelmes uraim, a pápa és püspökök, püspökök tartoznának lenni és Isten igéjét prédikálni; ők azonban azt hagyják és világi fejedelmekké lettek. Gyönyörűen fordították meg a dolgot; belsőleg kellene kormányozniuk a lelkek felett Isten igéje által, hát kormányoznak külsőleg várakat, városokat, országot és népeket. Hasonlóan kellene a világi uraknak külsőleg kormányozniuk országot és embereket. Azt azonban hagyják, és egyebet nem tudnak, mint húzni és nyúzni. (A világi felsőségről, hogy meddig tartozik neki az ember engedelmességgel).  

És most (post mortem elnézést kérve Luthertől) hallgassuk a nagy ellenfelet, Erasmust:

Mennyire nem illenek össze ezek a szavak: bíboros-hadvezér, püspök-hadparancsnok, apát-kapitány, pap-százados! Éppen olyan ez, mintha egy félig drágakő, félig agyag szobrot mutatnál, vagy kentaurt, félig emberből, félig lóból gyúrva. (De bello turcico)

 A sort persze lehetne folytatni XX.-XXI.-századi egyházi kentaurokkal, de ne folytassuk.

Az előbbi lutheri, illetve erasmusi gondolatok értelmében, a kérdés nyilván nem az, hogy legyen-e az egyháznak, a teológiának mondanivalója a közéletről, a politikáról, politikai jelenségekről, politikusokról akár. Természetesen legyen! Még csak az sem a releváns kérdés, hogy átnyergelhet-e a lelkész a politikára, ha a politikában hivatást és fantáziát lát. Végül is, talán a politika sem éppen az ördögtől való! (Tréfával ütve el a probléma élét: ez attól függ, hogy éppen a római levelet vagy a Jelenések könyvét olvassuk-e) A kérdés az, hogy vállaljon-e/vállalhat-e politikai szerepet a lelkész, lelkészi minőségben? Elköteleződjön-e/elköteleződhet-e politikailag, lelkészi minőségében? Szándékosan nem azt kérdezem, hogy vállalhat-e politikai szerepet az egyház, elköteleződhet-e politikailag, mert az egyház, a szó ekkléziológiai értelmében nyilván nem vállal politikai szerepet, és nem köteleződik el,- mindig az egyház munkásai azok, akik ilyen szerepet vállalnak vagy elköteleződnek. A továbbiakban – miként jeleztem – öt tételben ennek a politikai szerepvállalásnak és/vagy politikai elköteleződésnek a (lehetséges) veszélyeire hívom fel a figyelmet.

1.Ha a lelkész politikába bonyolódik, politikusokat vagy politikai pártokat támogat, könnyen elveszíti belső függetlenségét. Márpedig belső függetlenségünket, egy optimális távolságtartást nagyon fontos megőrizni, és semmi esetre sem szabad belebonyolódni egy olyan érdekhálóba, mely meggátol abban, hogy adott esetben kimondjuk: te vagy ez az ember! (2 Sám.12,7). Hajlanék arra, hogy Nátán nem akkor volt prófétai hivatása magaslatán, amikor támogatta Dávidot, hanem amikor kimondta (mert a megőrzött belső függetlenség, és az optimális távolságtartás okán kimondhatta): te vagy ez az ember!

2. Jól teszi a lelkész, ha megőrzi a PÁRTatlanságát, már csak azért is, mert gyülekezetének tagjai esetleg más-más politikai párt szavazói, szimpatizánsai, vagy éppen politikailag semlegesek. Továbbá, egy olyan szervezet munkásaként, mely jóreménység szerint sub specie aeternitatis (az örökkévalóság szemszögéből) gondolkodik, nem szerencsés olyan politikai alakulatok mellett elköteleződni, melyek láthatóan csupán öt évben, választástól választásig gondolkodnak. Nem biztos, hogy érdemes nekünk felülni olyan hívószavaknak, mint magyarság, közösség, Erdély, nemzetegyesítés, vagy Isten, haza, család, pláne ha a politikus számára a sorrend is fordított. Vagy, hogy balról is idézzek jelszót: nem biztos, hogy érdemes felülnünk olyan hívószavaknak, mint szolidaritás, egyenlőség, testvériség.

3.Elköteleződni egy politikai ideológia mellett, akkor is, ha az szimpatikus számunkra, és a szájunk íze szerint beszél, veszélyes, mivel önkéntelenül is átvesszük az illető ideológia diskurzusát, hogy aztán társadalmi, közéleti, aktuális kérdésekben hovatovább ne az evangélium, hanem ideológiák mentén, szekértáborokban gondolkodjunk. A hatalomnak, illetve a hatalom letéteményeseinek gazsulálni, lelkendezni nem kell, a hatalmat, annak letéteményesét ajnározni nem kell – akkor sem, ha a hatalom éppen rövid pórázon van tartva, vagy a hatalom letéteményesei történetesen jól végzik a dolgukat. A hatalomhoz való dörgölőzés sem az egyháznak, sem a hatalomnak nem tesz jót; a kölcsönös vállveregetés mindkettőnek komoly gerincproblémákat okoz.

4.Az egyházba belefolyó politika (mely ne felejtsük el: éppen a politikába belefolyó lelkészek okán folyik bele az egyházba) nyilván nem karhatalmilag mondja meg, hogy mit prédikáljon a lelkész – miként azt az ideológiailag ellenséges megboldogult rendszer tette. Sőt egyáltalán nem mondja meg, hogy mit vagy mit ne prédikáljon. A politikai szerepet vállaló lelkész önként és vidáman fogja öncenzúrázni magát, messze elkerülve a „kényes(ebb)” témákat, az ószövetségi próféták nagy témáit (a hatalmi túlkapásokról) vagy Jézus radikálisabb tanításait (a kitaszítottakkal való szolidaritásról).

5.A politikába belefolyó lelkész nem valószínű, hogy evangéliumi lelkületet képes vinni a politikába, az egyházba belefolyó politika viszont mindenképp ( a szó legrosszabb értelmében) világias lelkületet visz az egyházi életbe.

Végül hallgassuk megint Erasmust:

A pogányok között soha olyan becsülete nem volt a vagyonnak, mint manapság a keresztények között. Van-e egyáltalán bármi is, legyen az szent vagy profán, amit ne a vagyon mozgatna? Aztán rájöttünk, hogy az ilyesféle sallangoknak jól áll a hatalom. És persze azok sem várattak magukra, akik behódoltak neki. Elfogadtuk ezt is, bár némi vonakodással és tartózkodással. Először úgy, hogy megelégedtünk az üres címmel, és a valódi hatalmat szíves-örömest átengedtük másoknak. Majd lassanként eljutottunk oda, hogy nem tartja magát püspöknek a püspök, ha nem szerzett magának valamilyen világi hatalmat, kevésbé tiszteletre méltó az apát, ha nincs olyan mindenre kiterjedő hatalma, mint a zsarnoknak. Végül a szégyen utolsó nyomát is levakartuk arcunkról, és az illendőség összes korlátját ledöntöttük. Amennyi pénzsóvárság, nagyravágyás, fényűzés, kevélység, zsarnokság csak létezett valaha a pogányoknál, mindet utánozzuk, utolérjük, felülmúljuk. (Dulce bellum inexpertis)

 

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://laudator.blog.hu/api/trackback/id/tr9912931705

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Orosz Attila 2017.10.06. 07:09:00

Az egyházakba, így a a papok zsebébe befolyó pénz a fő tényező, nem a hit.

nagyvarjas · http://blog.erdely.ma/nagyvarjas/ 2017.10.07. 06:39:21

Ez a történet Luther és Erasmus közé ékeli az ember gyarló voltát. Márpedig a bárhonnani, és bármikori ember gyarló. És a pap, a püspök és a pápa, de még a remete is emberből van. Evangélium ide vagy oda, azt is ember vetette papírra.
Mi a megoldás?
Nincs megoldás.
Elfér mindkettő egymás mellett, az evangélium meg a pénz vezérelte politika. Annál is inkább, mert az egyháznak - no, nem az evangéliumnak -, hízeleg a csillogás. A kelyhek csillognak, nem ónmattok. És nem azért, mert az ón ártana a belőle bort ivó egészségének.
Concedimus nulli (nisi Deo) - Nem hódolunk senki előtt (hacsak Isten előtt nem)