Laudator temporis acti

Concedo nulli

"Maga sose volt ministránsgyerek?" avagy Móra Ferenc delfinjei

2018. május 11. 08:35 - Ledán M. István

delfin.jpg

Nem sok olyan magyar regény van, melyre jobban illene az ismert latin mondás, habent sua fata libelli (a könyveknek is megvan a maguk [bal]sorsa) mint Móra Ferenc kisregényére, a Hannibál feltámasztására.

Móra 1924-ben írta a regényt, a kézirat elkallódott, majd nem sokkal az író halála után előkerült, ám az örökösök hiába fordultak a Révai kiadóhoz, az visszaadta azzal, hogy nem meri kiadni. A szép új világban, 1949-ben megjelenhetett ugyan, de erősen megcsonkítva, vagy a textológiában (szöveggondozás) immár polgárjogot nyert kifejezéssel élve: delfinizálva.

A delfinizálásnak éppúgy nincs semmi köze a delfinekhez, mint a balneológiának a bálnákhoz. A kifejezés Szörényi László leleménye, és a francia trónörökös, a Dauphin latinosított nevéből, a delphinus-ból származik. Az ad usum delphini, azaz a trónörökös okulására, fejlődésben levő elméjének pallérozására szánt klasszikus összeállításokból kihagytak vagy átírtak minden olyan pajzán célzást, melyek az eljövendő uralkodót, verbális ajzószerként,  arra serkenthették volna, hogy ártatlan udvarhölgyek után koslasson. Ennek a gyakorlatnak a 89 előtti Kelet-Európában kialakult egy sajátos változata, az ideológiai indíttatású delfinizálás, azaz minden olyan szöveg vagy szövegrész eltávolítása, mely sértette a szovjet, a helyi vagy akár a szomszédos elvtársak érzékenységét.

Móra jobbra és balra egyaránt cserdít az irónia ostorával, a Horthy-rezsim anomáliáit éppúgy kipellengérezi, mint a szovjet rendszer viszáságait. A főhős egy klasszika-filológus, aki orosz feleséggel érkezik haza a fogságból, majd egy rövid karantén után rajztanárként helyezkedik el. Ír egy tanulmányt, melyben eljátszik a gondolattal, hogy milyenné alakult volna a világtörténelem, ha Zamanál Hannibál győz, és ezzel el is kezdődik jámbor filoszunk kálváriája: megvádolják, hogy a sémi imperializmust propagálja (minthogy Karthágó lakói föníciaiak, tehát sémiták voltak).

A regényben csak úgy hemzsegnek a hasfájdító, hatalmas poénok, ezekből válogattunk össze, kedvcsinálónak, néhány valódi gyöngyszemet. Mondanunk sem kell talán, hogy a legsziporkázóbb poénok delfinekké váltak. Mi most nyilván a latinnal kapcsolatos poénokat részesítjük előnyben.

Hősünk, alighogy leszáll a vonatról, örömében, hogy hazai földön lehet, cuppanós csókot nyom a finánc arcára – a tavarisok egyébként általa felettébb utált szokása szerint – majd, ahogy ez egy valamirevaló klasszika-filológushoz illik, Horáccal kiált fel, imigyen: hoc erat in votis (ez volt a vágyam).

hruscsov_es_kadar.jpg

A finánc rászol: ne beszéljen itten zsidóul! Erre válaszul hangzik el a címül választott kérdés: mondja, maga sose volt ministránsgyerek? A tavarisok legendás csókolózását természetesen kipenderítették a szövegből.

Olykor poéngyilkosnak is pancser volt a cenzor, az alábbi poént csak úgy tessék-lássék módon ütötte agyon.

Csúnyát nem mondok csak annak, aki rosszat tesz, például teafőzéskor a mahorkás skatulyába csippent bele a teás helyett, vagy Ciceróval támasztja föl az asztal lábát.  A cenzúrázatlan szöveg így szól: csúnyát nem mondok csak annak, aki rosszat tesz, például teafőzéskor a mahorkás skatulyába csippent bele a teás helyett, vagy Nyikoláj Buharin helyett Ciceróval támasztja föl az asztal lábát.

Következzen egy teljesen érthetetlen delfinizálás. A túlhazafias magyartanár azt veti filoszunk szemére, hogy nem eléggé határozott, mire ő Propertius tekintélye mögé bújik, aki azt találta mondani, hogy csak a halottak határozottak. A magyartanár legyint, és kivágja a poént, melyről biztosan tudja, hogy megbirizgálja a kartársak humorérzékét: azt is Proppernak hívták azelőtt! Az bizony nem lehetetlen – válaszolja rajztanárrá vedlett filológusunk – Horatiusnál is érdekes dokumentumát találni annak, hogy már Rómában is megmagyarosították a nevüket a zsidók. Ott van például a Judaeus Apella, az ötödik szatírában. Bizony az is Ábelesz zsidó volt azelőtt. Érthetetlen, hogy a zsidó, ha fentebb nem, itt miért zavarta a cenzort? Vagy itt kivételesen stilisztikai szempontok vezették pennáját, akarom mondani radírját, és úgy vélte, hogy a kevesebb több?

Most pedig nézzünk két olyan latinos vonatkozású poént, melyek nem estek áldozatul semmilyen fokú delfinizálásnak.

Nyilván az elvtársak is harsányan és fenntartások nélkül tudtak nevetni a Horthy-korszak azon politikusainak rovására, akik akár egy filológiai ötlet bolhájából is a nemzethalál elefántját kreálták. Morognám parlamenti képviselő (ez a név ragadt rá, így mondta ugyanis diákkorában a monogramot), a főhős régi iskolatársa, aki a tanulmány kapcsán a sémi világuralom rémével riogat a parlamentben, már a római császárkor alapjainál elakadt.

– No, Misa – fogta meg egyszer óra közben a történelemtanár a folyosón –, sorold föl hamar a római császárokat! No, ne ijedj meg, nem élek én szamárhússal! Mondjuk szépen: Augustus... – Szeptember, október, november – folytatta Misa habozás nélkül, de tovább már nem volt benne biztos, hogy ki következik.

elefant.jpgA Hannibálról szóló tanulmánnyal – mondja az illetékes (népjóléti) miniszter – semmi gond nincs, csak annyi, hogy nincs kellően magyar nemzeti alapra helyezve. Ez ugyan nehéz, de nem lehetetlen. A következőképpen lehetséges: vegyük például Scipiót. Nem hangzik ez eléggé csángósan? Honi magyar nyelven: Scsipió. Innen már egyenes út vezet a nemzeti érzelmű etimológiáig: Csipió – Csípijó – Csípi jól, azaz jól megcsípi Hannibált. Így az illetékes miniszter. Nem is érti az olvasó, hogy a nagyúr mért dobja ki emberünket, amikor azzal hozakodik elő, hogy nagy valószínűség szerint Nabukodonozor is magyar volt: nagy bunkóval hadonászó úr.

Végül következzen egy nem latin tematikájú, ám igen szórakoztató és tanulságos delfinizálás.

Hősünk és neje együtt laknak egy bizonyos Bierhuber úrral, aki menekült méhésztanító volt Torontálból, és a Töhötöm Vérszövetségben politizált, no meg Netumák bácsival, aki dohánybeváltó volt valahol Turócban. Az eredeti szöveg így szól: aki dohánybeváltó volt valahol Turócban, de elszaladt a csehek elül, mert erővel zsupánná akarták tenni. Miért menekülhetett Bierhuber úr Torontálból, és mért nem szaladhatott el Netumák bácsi a csehek elől, Turócból? Na? Nos azért, mert Bierhuber úr Tito, a láncos kutya elől menekült, Netumák bácsi pedig a baráti csehszlovákoktól futott volna, amit kellően internacionalista érzelmű magyar elvtárs nem tesz.

Egy jó szatirikus regény – és Hannibál feltámasztása az! – arról ismerszik meg, hogy minden kor felfedezheti benne a maga kacagságos torzulásait (lásd pl. Petronius Satyriconját). Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy megtippeljük: azok a kortárs ősmagyarok például, akik túl mélyen találtak belenézni a múlt feneketlen kútjába, olyan mélyre, hogy párthus, sumér etc. ősökre bukkantak, milyen szövegeket delfinizálnának Móra kisregényéből.

A Hannibál feltámasztása 2004 óta, az Argumentum kiadó gondozásában immár cenzúrázatlanul, delfinségek nélkül olvasható. Tollite, legite! Vegyétek, olvassátok!

 

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://laudator.blog.hu/api/trackback/id/tr7113904572

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.