Laudator temporis acti

Concedo nulli

Horatius zsidói

2018. június 04. 07:16 - Ledán M. István

satyr.jpg

Egy (viszonylag kései) anekdota szerint Augustus császár, értesülve Heródes családi vérengzéseiről (két fiát, Alexandert és Arisztobuloszt is kivégeztette), ezt a szellemes kommentárt fűzte az ügyhöz: inkább lennék Heródes disznaja, mint a fia. A bon-mot, már amennyiben valóban elhangzott, feltehetően görögül röppent ki a cézár fogai kerítésén, és egy szójátékra épült: görög nyelven a disznó és fiú szavak (ὗς – hüsz, disznó, υἱός – hüiosz, fiú) összecsengenek. A poénhoz muníciót a római szemszögből babonás – és gyakran kifigurázott – étkezési tilalmak szolgáltattak, hogy tudniillik a zsidók nem esznek (többek között) disznóhúst.

A fenti anekdota egy V. századi római grammatikus, Macrobius Saturnalia c. művében olvasható, és külön érdekessége, hogy a császári poént Heródes betlehemi vérfürdőjével kapcsolja össze.

Augustus cum audisset inter pueros quos  in Syria Herodes rex Iudeorum intra bimatum iussit interfici filium quoque eius occisum, ait: melius est porcum Herodis esse quam filium. (Macrobius: Saturnalia, 2.4.11 )

Amikor Augustus meghallotta, hogy a kétévesnél kisebb gyermekek között, akiket Heródes parancsára Szíriában legyilkoltak, a saját fia is áldozatul esett, ezt mondta: jobb a Heródes disznajának, mint fiának lenni.

Augustus, szűk baráti körben, úgy tűnik gyakran eresztett meg egy-egy „zsidó viccet”. Suetonius szerint egy Tiberiushoz írt levélben így szellemeskedett:

Ne iudaeus quidem, mi Tiberi, tam diligenter Sabbatis ieunium servat quam ego hodie servavi, qui in balineo demum post horam primam noctis duas buccas manducavi prius quam ungui inciperem. (Suetonius: Divus Augustus 76)

Még egy zsidó sem tarthatta volna meg aggályosabban  a szombatnapi böjtöt, Tiberiusom, mint ma én. Csak estefelé a fürdőben ettem egy-két falatot, mielőtt olajjal bedörzsöltek.

Ami első olvasásra is átjön ezekből a poénokból az a római fölény (a sületlen babonának tartott keleti vallásokkal szemben), némi tájékozatlanság (a sabbát nem jár együtt böjtöléssel), és főként egyfajta el-és lenéző jóindulat. Augustus, mint ez köztudott, toleráns volt a zsidó vallás iránt. Zsidó származású római tisztviselők betarthatták a szombatnapi előírásokat (magyarul szabadszombatot kaptak), zsidó közösségek, igaz Róma szent határán kívül, zsinagógákat tarthattak fenn, egyáltalán, vallási jellegű belügyekben teljes autonómiát élveztek (vö. Ap. Csel. 18,15). Ebben Augustus, különösebb zsidószimpátia nélkül, voltaképpen Caesar zsidópolitikáját követte. Az sem volt titok, hogy rendszeresen küldött áldozati ajándékokat a jeruzsálemi templom számára, illetve, hogy barátinak mondható viszonyban volt Nagy Heródessel, még akkor is, ha ez a barátság inkább a  patrónus-kliens viszonyrendszerébe tartozott. Ennek ellenére – sőt talán amiatt is, hogy a zsidóságnak mindig akadtak magasrangú szimpatizánsai és patrónusai (mint pl. Agrippa, Augustus jóbarátja) – az átlag római polgár, nemkülönben az értelmiség ellenségesen viszonyult a zsidó diaszpórához. Az ellenszenv oka elsősorban az erőszakosnak érzékelt zsidó misszió (vö. Mt.23,15), illetve az állandó (vallási) zavargások (vö. Ap Csel.19,23kk) voltak. (A zsidó uzsorás toposza ekkor még teljesen ismeretlen). Aligha kell hát meglepődnünk azon, hogy Augustus halálát követően Tiberius több ezer zsidót kitelepített, Claudius pedig előbb gyülekezési jogaikat korlátozta, majd kiutasította őket Rómából (Suetonius: Divus Claudius 25, Dio Cassius: Historia 60.6.6-7).

A fentiek ismeretében egészen érdekes kontextusba kerülnek Horatius zsidókkal kapcsolatos szatirikus megjegyzései, melyeket elszórtan a Szatírák első könyvében olvashatunk. Vajon mi lehetett Horácunk célja ezekkel a zsidók rovására elsütött poénokkal? Ám nézzük először a szövegeket. A minél nagyobb szöveghűség kedvéért saját – és prózai – fordításban közlöm a szövegrészeket.

A 4. szatírában Horatius tréfásan azzal fenyegeti meg kritikusát, hogy amennyiben nem hajlandó elviselni a szatíraköltő apróbb hibáit, a poéták egyre nagyobb hada arra kényszeríti majd, hogy ő maga is költővé legyen.

Multa poetarum veniat manus, auxilio quae
sit mihi—nam multo plures sumus—, ac veluti te
Iudaei cogemus in hanc concedere turbam
. (Szatírák I,4, 141-143)

Nagy csapat költő siet majd segítségemre –

mert egyre többen vagyunk ám! – hogy mint a zsidók szokták,

a magunk hordájába kényszerítsünk.

Egy brundisiumi kiruccanás élményeit elmesélő másik szatírában a költő és vidám társasága, többek között egy római „kegyhely” vallásos látványosságán szórakozik. Könnyen lehet, hogy a költeményben említett Apella bármilyen zsidóra alkalmazható gúnynév, mely a pellis (bőr) szóból származik, és a körülmetélkedésre céloz; mintha csak azt mondanánk, hogy Fityma.

Dein Gnatia Lymphis
iratis exstructa dedit risusque iocosque,
dum flamma sine tura liquescere limine sacro
persuadere cupit. Credat Iudaeus Apella,               
non ego
. (Szatírák I, 5, 97-101)

Majd a forrásvízben szegény Gnatia

mulattatott. Jót nevettünk amikor

el akarták hitetni velünk, hogy a szent küszöbön

tűz nélkül ég el a tömjén. Hát higgye ezt el Apella, a zsidó.

Én ugyan nem!

Végül az egyik legüdítőbb és legszellemesebb szatírában a költői énnek egy tolakodóval gyűlik meg a baja, akit megpróbál – sikertelenül – lerázni. A véletlenül arra vetődő jóbarát, átlátva a helyzetet, gonoszkodón a zsidó szombatra hivatkozik, amiért pillanatnyilag – hiába könyörög Horác mindenféle nonverbális jelzéssel – nem foglalkozhat vele. Olyan ez, mintha mi hasonló szituációban arra hivatkoznánk, hogy péntek van, és nem akarjuk megbotránkoztatni a hithű muszlimokat. A szövegben szereplő oppedere alicui kifejezés – melyen a fordításban, ha nem is annyira, mint a kiváló Bede Anna, kissé finomítottunk – valójában annyit tesz, hogy lefingani valamit, valakit.

Certe nescio quid secreto velle loqui te
aiebas mecum.” „Memini bene, sed meliore
tempore dicam; hodie tricensima sabbata: vin tu
curtis Iudaeis oppedere?” „Nulla mihi” inquam               
„religio est.” „At mi: sum paulo infirmior, unus
multorum. ignosces; alias loquar.” (
Szatírák I, 9, 66-72)

Azt mondtad, bizalmasan akarsz valamit megbeszélni velem.” „Emlékszem, hogyne. Majd alkalmasabb időben elmondom. Ám ma harmincadik nap van, szombat, tán magasról teszel a metélt zsidókra?” „Én a vallással nem törődöm!” „De én igen, kissé babonás vagyok, egy a tömegből. Nézd el nekem. Majd máskor csevegünk.”

Horatius zsidói pontosan olyanok, amilyennek az átlag római látta vagy akarta látni őket: babonásak/hiszékenyek, erőszakos hittérítők és fura barbár szokásaik vannak (szombaton nem hajlandók dolgozni, lemetélik az előbőrüket). Ugyanakkor, akárcsak Augustus idézett poénjaiban, Horatiusnál sem érzékelünk semmilyen fajta gyűlöletet, inkább csak csipetnyi malíciával fűszerezett, jóindulatú csipkelődést. Továbbá, ellentétben az átlag rómaival, Horácunk, úgy tűnik, igen tájékozott volt a zsidó szokásokat illetően: a 9. szatírában említett harmincadik nap feltehetően a jom kippur (engesztelő ünnep) ünnepére utal.

És akkor most tegyük fel újra a kérdést: mi lehetett a célja/funkciója ezeknek az itt-ott, hellyel-közzel elsütött zsidó vonatkozású poénoknak? Elsőre arra gondolhatnánk, hogy egy-egy zsidókkal kapcsolatos ironikus utalás mindig hálás közönségre számíthatott, és alkalomadtán Horatius sem volt elég erős ahhoz, hogy kihagyjon egy ilyen olcsó, ám betonbiztos poént. De tételezzük fel, hogy nem erről van szó. Feltűnő, hogy Horatius nem nagyon tesz különbséget a zsidó Apella és a rómaiak hiszékenysége között: a gnatiai „csoda” echte római babonaság! Mindkettővel szemben fogalmazódik meg az epikureusi szentencia, hogy tudniillik az istenek nem avatkoznak bele a világ folyásába.

namque deos didici securum agere aevom
nec, siquid miri faciat natura, deos id
tristis ex alto caeli demittere tecto
.

én tudom ám, hogy az istenek élete könnyed,

és ha a természet csudadolgot művel e földön,

azt nem az istenek adják tág mennybéli lakukból. (Szatírák I,5,101 kk., ford.Bede Anna )

 

Hasonló a képlet a 9. szatírában is, melyben a (fél)komolyan „judaizáló” jóbarát szombatnapos kifogására Horatius – ezúttal kereken – kijelenti, hogy ő márpedig nem vallásos. Nem lehet vajon, hogy szatirikusunk, óvatosan, az Augustus által szorgalmazott hagyományos vallásosságot, tehát az augustusi „kultuszpolitikát” fricskázta? Eszerint a köztudottan "babonás", az ősi hagyományokhoz makacsul ragaszkodó zsidó afféle „poétikai bűnbak” lenne, és arra szolgált volna, hogy az egyébként priuszos fiatal költő némiképp elháríthassa magáról a rendszerkritika ódiumát. A kritika lényege pedig a következő: a nosztalgiával emlegetett régi római vallásosság semmiben nem különbözik a lenézett keleti babonáktól. Talán még a 4. szatírában emlegetett, a zsidó hittérítőkhöz hasonlított egyre gyarapodó költő-horda is ironikus utalás arra, hogy Augustus korában túlontúl elszaporodtak a költők a prózaírók rovására. És hogy ez miért baj? Nyilván azért, mert a líra a legalkalmasabb arra – és ezt Augustus és propagandistái is felismerték – hogy az éppen aktuális ideológia szolgálatába álljon. Horatius mellesleg ekkor, a szatírák keletkezésének idején, még nem tartotta költőnek magát. Körvonalazható azonban egy harmadik hipotézis is. Tegyük fel, hogy Horatius érzékelte a zsidók ellen irányuló és egyre fokozódó ellenszenvet, és megpróbált nevetéssel küzdeni ellene. Úgy gondolta, hogy ridiculum acri fortius et melius magnas plerumque secat res, a nevetés többnyire jobban és hathatósabban kezeli a súlyos dolgokat, mint  a kimért komolyság (Szatírák 1,10). Költőnk tehát úgy vélte, hogy míg a zsidókon nevetve a római polgár önmagán is nevetni kénytelen, addig se gyűlöli őket. Egyébként a szatírák zsidók iránti inkább elnéző, mintsem bántó iróniája jónéhány klasszika-filológust arra csábított, hogy feltételezze: Horatius zsidó származású volt. Ám erről talán majd egy másik alkalommal!

Ami tény: Horatius a Szatírák első könyvét követően leszállt a zsidó témáról. Miért tette? Ha első hipotézisünk a helytálló, egy idő után túl közönségesnek találhatta, hogy zsidó poénokkal arasson olcsó tetszést. A kettes számú hipotézis esetében az orrára koppinthattak. Ha pedig a harmadik hipotézis esete forog fenn, rájöhetett arra, hogy nevetéssel nem (sem )lehet küzdeni a gyűlölet irracionalitása ellen. A helyzet azonban az, hogy azt sem tudjuk, hogy miért „szállt rá” egyáltalán a „zsidó témára”.

Próbáltunk választ találni arra a kérdésre, hogy mi lehetett a „zsidó” funkciója a szatírák első könyvében. Gyártottunk sebtében három hipotézist. Válaszunk azonban továbbra sincs. A válasz balladai, akarom mondani, szatírai homályba vész.

10 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://laudator.blog.hu/api/trackback/id/tr9014021282

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Terézágyú 2018.06.05. 08:34:55

Az vótmá, hogy Apella eredetileg Abelesz vót, csak magya... latinosított?... :)

Terézágyú 2018.06.05. 08:40:37

Basszus, esküszöm, hogy nem olvastam az eggyel korábbi bejegyzést, ahol pont említették ezt a poént, csak most látom... :((((

Jakab.gipsz 2018.06.06. 21:31:00

A zsidó rafinéria, még nem kultúra, van ennek a zsidó-hitrendszernek egy sokkal, fontosabb mondanivalója, mint a leírt szöveg és a szó.

arcus tangentis 2018.06.14. 10:56:50

Az I.5. szatíra idézett részéhez:
Inkább hihető, hogy Apella valódi név, az Apellész változata, amibe játékosan belevetítették
a pellis szót, mert a görög fosztóképző és a latin szó nem jön össze magától.

A "Gnatia lymphis iratis extstructa" nekem cseppet se világos (Bede Anna se akarja megérteni,
csak félig lefordítja, hogy "lymphaharaggal", törje fejét az olvasó).

Desprez magyarázatai (egy gyönyörű delfin kiadásból, az éjjeli magömlést leíró sorok kipontozván):

Lymphis iratis exstructa. Seu quod aquae dulcis penuria laborat; seu potius quod sic notare vult
Poeta Gnatianos ut lymphaticos, id est insanos, quippe qui non modo credant, sed & aliis
persuadere velint rem incredibilem aut superstitiosam. (...) Ludit igitur Poeta in ambigua voce.

Apella. Quasi sine pelle in praeputio circumciso: recutitus. (...) Salmasius etymologiam istam docte refellit;
tum quod nequaquam brevis esse posset prima syllaba vocis "apella", tum qoud protinus dicendum
foret "impella" vel "abpella", sicut dicitur imberbis & absimilis.

Jeruzsálemi idegenvezető a historiát magyarázta úgy, hogy a tórából van.
Feleségem játékos megjegyzése: "szegény színke, folyton verik".

Ledán M. István · http://laudator.blog.hu/ 2018.06.14. 12:33:36

@arcus tangentis: Gnatia Lymphis iratis exstructa - vsz. az általad bevágott latin jegyzet első tippje a jó: haragvó vízi nimfák által épített Gnatia, azaz (édes)vízben szegény. De persze lehet, hogy a "lymphaticus" jelentése belejátszik a szövegbe, mint a pellis az Apella/Apelles tulajdonnévbe.

Köszi a hozzászólást. :)

arcus tangentis 2018.06.18. 11:21:27

@Ledán M. István:
Nekem ez azért nem teljesen meggyőző, mert az "iratis" aktív ellenséges tevékenységet sugall,
nem valaminek a hiányát. Lehet, hogy volt egy monda, miszerint azért apadt el a forrás,
mert valaki megharagította a lymphát, és a kortársaknak ez nyilvánvaló volt.
Az Auctores Latini tudós kommentátora (Borzsák István) egy ilyen tartalmú idézet
forrását "Porph." megjelöléssel adja, amit az érdeklődő, ám képzetlen olvasó (én)
nem tudott megfejteni; ha valaki tudja, kérem árulja el nekem.