Carissimi, a laudator végre feléled e mai napon augusztus végi kábulatából, s reményeink szerint ontani fogja a posztokat. Már csak azért is, mert itt van Stephanus Nugator kollégánk, akiben buzog a munkakedv: most például arról ír, hogy a vetőmagnak sem árt, ha van egy kis humora. :) (G.d.Magister)

 

Ahogy a cím is jelzi, egy sorozatot szeretnék elindítani, melyben a Vulgata érdekességeit mazsolázgatom. Persze az, hogy lesz ebből sorozat vagy sem, főként azon múlik, mennyire vagytok vevők rá. Vágjunk hát bele!

A magvető példázatának Lukács evangélista szerinti változatában ezt olvassuk:

 Et aliud [sc. semen] cecidit supra petram: et natum aruit, quia non habebat humorem. (Luk. 8,6)

 

Természetesen, az idézett szövegben szó sincs semmiféle humorról. Íme, a fordítása a legújabb revideált Károli Biblia szerint: némely [mag] kősziklára esett, és amikor kikelt elszáradt, mert nem volt nedvessége. A humor tehát nedvességet jelent. De ha valaki latinul olvassa a szöveget – már feltéve, hogy van humora – önkéntelenül  is a humorra, annak modern jelentéstartalmára asszociál. No de hogyan lett a nedvességből  humor? A humortalan emberre vagy írásra szokás azt mondani, hogy száraz. Vajon a humor szó jelentésváltozásának hátterében az állna, hogy az (élet)nedvektől duzzadó, vagyis az egészséges, kiegyensúlyozott kedélyű emberről lehetett feltételezni, hogy humora van? Hát nem egészen! A latinban egyébként, a humor megfelelője a sal, melynek elsődleges jelentése: só. Nézzük, hogyan kell használni Cicero szerint: 

Huic generi orationis aspergentur enim sales, qui in dicendo nimium quantum valet; quorum duo genera sunt, unum facetiarum, alterum dicacitatis. Utetur utroque.

Szerénytelenségem kissé szabad fordításában:  az ilyesfajta szónoklatot humorral kell fűszerezni, mert a humor a beszédnek igencsak javára válik. Két fajtája van, a finom és a csípős, mindkettővel élni kell. ( Orator ad M. Brutum, 87). Forgalomban volt még a sal atticum kifejezés is, maga Cicero is használta ( Ad Familiares IX.15), persze nem pont ebben a formában, ugyanis a sal akkor még hímnemű volt, az ezüstkortól kezdve lett semlegesnemű főnév. Az attikai jelző nyilván az athéni finomságra, eleganciára utalt, de talán nem kizárólag. Idősebb Pliniusnál  a következő mondatra bukkantam:

Ad opsonium et cibum utilior quisquis facile liquescit, item umidior, minorem enim amaritudinem habet, ut Atticus et Euboius. Servandis carnibus optior acer et siccus, ut Megarius.

Azaz: a főzelékekhez és általában az eledelekhez alkalmasabb az olyan só, mely könnyen olvad, ugyanakkor nyirkosabb és kevéssé fanyar, mint amilyen az attikai és az euboiai. Húsok tartosítására viszont jobb a száraz és csípős, mint amilyen a megarai. ( Nat.Hist. XXXI.7) Lehetséges volna, hogy az attikai só enyhe, kevésbé fanyar íze is közrejátszott abban, hogy a jó humor – persze  nem a dicacitas, a csípős fajta! – az attikai jelzőt kapta?

És ha már a latin sónál tartunk, hökkenjünk meg egy pillantra azon, hogy mit tanácsol a názáreti Mester a tanítványainak: habete in vobis sal (Márk 9,49). Nyilván nem az attikai sóra gondolt, (a só itt az Ószövetség felől értelmezendő, az áldozatot ugyanis sóval kellett meghinteni, valószínűleg azért, hogy ne romoljon el, és így ne legyen tisztátalanná)*, de számomra ez a mondat mégsem csak azt jelenti, hogy: legyen bennetek só, hanem azt is, hogy legyen humorérzéketek.

De térjünk vissza a kérdésre: mikor lett a nedvességből humor? Galenus, Marcus Aurelius orvos barátja fogalmazta meg, de legalábbis tette általánosan elfogadottá a temperamentum-elméletet (temperamentum – mérték, helyes arány), vagyis szerinte a négy testnedv (humor), az epe, a fekete epe, a nyálka és a vér egyensúlya, vagy egyiknek-másiknak a dominanciája határozza meg az ember személyiségét. Amit ma a négy alapvető személyiségtípusnak tartunk, az nála rendellenesség, azaz szangvinikussá például, a vér túlságos dominanciája folytán lesz az ember. És most ugornunk kell röpke 1500 évet, egészen Ben Jonson, angol drámaíróig. 1601-ben mutatták be Every Man in His Humour című darabját, melyet valahogy így lehetne magyarra fordítani: mindenki a maga típusa, személyisége szerint. A darab szereplői humorosak, azaz túlteng bennük valamelyik testnedv, minek folytán egy-egy fonákságot, bolondériát, rigolyát testesítenek meg, erősen sarkított ábrázolásban, ami nyilván nevetséges, humoros volt. Jonson maga egyébként, figuráit humorous characters-nek nevezte. Íme, az alapja a humor mai jelentésének, bár Jonsonnál a szó még nem egészen a mai jelentéstartalmat hordozza. Hogy ki használta első ízben teljesen mai értelmében, azt –legalábbis előttem – balladai homály fedi. Ám ha valakiben elég – jonsoni  értelemben vett – humor  van, és jó néhány órát, esetleg napot guglizásra szánna az életéből, – oszlassa el a homályt!

Mindenesetre, a Szentírás arra biztat, hogy legyen humorunk. De kizárólag csak azokat biztatja így, akik latinul olvassák! Egy okkal több, hogy latinul (is) olvassuk.

*a jézusi mondat tehát úgy értelmezendő, hogy a tanítvány az az ember, aki óvja, őrzi a világot, környezetét a romlástól, illetve ízt, azaz lelki/szellemi többletet jelent környezete számára. Vö. Ti vagytok a föld sója, a világ világossága, hegyen épített város.(Mt.5,13,14)