Laudator temporis acti

Concedo nulli

Kereszténység és hedonizmus

2014. február 27. 07:15 - Ledán M. István

A kereszténység, lényegét tekintve, nem egyéb, mint valódi epikúreizmus, Jézus pedig jobban megérdemli az Epikúrosz nevet, mint maga a kert filozófusa.

Fénykép0013.jpg

Egy ilyen mondatot ma sem lehetne leírni anélkül, hogy az ne váltana ki mély felháborodást egyfelől, röhögőgörcsöt másfelől. Pedig ezt a gondolatot nem egy főeretnek fogalmazta meg, nem is egy afféle Krisztus-kufár, aki felhígított kereszténységet hirdetve, próbálta volna azt piacosabbá tenni, hanem Rotterdami Erasmus. Egyik utolsó dialógusában, mely kihívóan Az epikúreus címet viseli, Hedonius (azaz a hedonista) és Spudeus (vagyis az igazságot buzgón kereső) beszélget. Hedonius, nyilván az idős Erasmus szócsöveként, ezt mondja a dialógus elején:

He. At mihi nulla secta magis arridet quam Epicureorum. Sp. Atqui inter omnes nulla damnatior omnium suffragiis. He. Missam faciamus hominum invidiam: fuerit Epicurus, qualem quisque velit: rem per se consideremus. Ille felicitatem hominis collocat in voluptate, eamque vitam iudicat beatissimam, quae plurimum habeat voluptatis, tristitiae quam minimum. Sp. Sic est. He. Quid dici potuit hac sententia sanctius?Sp. Imo clamitant omnes hanc esse vocem pecudis, non hominis. He. Scio: sed isti errant in rerum vocabulis. Quod si de veris loquamur, nulli magis sunt Epicurei quam Christiani pie viventes.

 

 

He.Nekem meg leginkább Epikúrosz iskolája a kedvemre való. Sp. Pedig legtöbben az ő nézeteit kárhoztatják. He. Hagyjuk most az emberi gáncsoskodást: mindenki olyannak látja Epikúroszt, amilyennek akarja. Vizsgáljuk meg a dolgot önmagában. Epikúrosz az emberi boldogságot az örömben határozta meg. Szerinte a legboldogabb élet az, melyben minél több öröm, és minél kevesebb fájdalom van. Sp. Úgy van. He. Létezhet-e ennél tiszteletreméltóbb nézet? Sp. Ellenkezőleg, mindenki azt óbégatja, hogy ez birka hangja, nem emberé. He. Tudom. Csakhogy az ilyenek nincsenek tisztában a dolgok neveivel. Ha ugyanis a valóságot tekintjük, a kegyes életet élők legalább annyira epikureusok, mint keresztények.

A dialógus vége felé pedig, mintegy konklúzióként, ezt állítja:

He.Quod si Epicurei sunt qui suaviter vivunt, nulli verius sunt Epicurei, quam qui sancte  pieque vivunt. Et si nos tangit cura nominum, nemo magis promeretur cognomen Epicuri quam adorandus ille Christianae philosophiae princeps. Gracis enimἐπίκουρος auxiliatorem declarant.(…) Prinde vehementer falluntur quidam qui blaterant Christum natura fuisse tristem quempiam ac melancholicum, nosque ad inamoenum vitae genus invitasse. Imo is unus ostendit vitam omnium suavissimam, veraeque voluptatis plenissimam.

He. Ha tehát akik örömben élnek epikúreusok, kiket is nevezhetnénk több joggal epikúreusoknak, mint azokat, akik szentül és kegyesen élnek? És ha már a nevekkel foglalkozunk, - senki jobban nem érdemli meg az Epikúrosz nevet, mint a keresztény bölcselet ama imádandó fejedelme, lévén hogy Epikúrosz görögül támogatót jelent.(…) Ezért hát súlyosan tévednek azok, aki arról zagyválnak, hogy Krisztus, természet szerint, komor és szomorú volt, és minket örömtelen életvitelre hívott el. Mindennek az ellenkezője igaz: egyedül ő mutatta meg nekünk a minden másnál derűsebb életvitelt és a valódi öröm teljességét.

Ám hiába a filológiai zsonglőrködés az epikourosz (támogató, segítő) szóval, hiába, hogy utalásszerűen sincs szó Epikúrosz fizikájáról, ezzel a dialógussal veszélyes játékba fogott Erasmus. A gondolat, hogy Krisztus mindenki másnál jobban megérdemli az Epikúrosz nevet, könnyen máglyára juttathatta volna az ekkor már idős humanistát.

A dialógus a Colloquia utolsó kiadásában, 1533-ban jelent meg, három évvel a szerző halála előtt. Noha Erasmus már korábban is kacérkodott Epikúrosz etikájával, talán az idős, mindenképpen a halál előtt álló ember bátorsága kellett ahhoz, hogy Hedoniusnak, azaz egy „hedonistának” a szájába merje adni a keresztény etika kifejtését. Persze Erasmus, Lutherrel ellentétben, mindig is optimista volt az ember alaptermészetét illetően, következésképp az a kereszténység, amelyet ő képviselt egy derűsebb, aszketikus túlzásoktól mentes kereszténység volt. Erasmus – ez köztudott – egyenesen irtózott az aszketizmustól, így hát, amint ez ebből a késői Colloquia-darabból is kiderül, egy kicsit ebben a dialógusban is hazabeszélt.

Mint minden valamirevaló dialógusban, a felek egy bizonyításra nem szoruló tételből indulnak ki. Az axiómát Plautustól kölcsönzi Hedoneus:

He.Admittisne auctoritatem Plautinam?Sp.Si quid recte dicat.He.Accipe igitur nequissimi servi dictum omnibus Stoicorum paradoxis sapientius.Sp.Exspecto.He.Nihil est miserius quam animus sibi male conscius. Sp.Non reiicio dictum: sed quid hinc colligis?He.Si nihil miserius animo sibi male conscio, consequitur nihil esse felicius animo sibi bene conscio.

He.Elfogadod-e Plautust, mint tekintélyt? Sp. Amennyiben helyesen szól. He. Halld hát egy haszontalan rabszolgának a sztoikusok minden paradoxonánál bölcsebb mondását. Sp. Hallgatlak. He. Nincs rosszabb a rossz lelkiismeretnél. Sp. Egyetértek, de mire következtetsz ebből? He. Ha nincs rosszabb a rossz lelkiismeretnél, nagyobb boldogság sincs, mint a jó lelkiismeret.

Sanzio_01_Epicurus.jpgEzek után következik annak kifejtése, hogy a közönséges örömök nemcsak lelkifurdalást okoznak utóbb, hanem, összhangban Epikúrosz filozófiájával, fájdalom is származik belőlük.

He.De divitiis et honoribus nulla erat hic facienda mentio, quae non adferunt vitam iucundam, sed solicitam potius et anxiam; de ceteris agamus, quae cum primis venantur, quibus studio est suaviter vivere. Nonne quotidie vides ebrios, fatuos et insanos, ridentes ac saltantes?Sp.Video.He.Num putas illos suaviter vivere?Sp.Hostibus contingat illa suavitas.He.Quam ob rem?Sp.Quia non adest sana mens.He.Tu igitur malles ieiunus incumbere libro, quam ad eum modum delectari?Sp.Plane mallem vel agrum fodere.(…) Quid autem voluptas? num vera videtur, quae non ex veris bonis, sed ex falsis bonorum umbris nascitur?Sp.Nequaquam.He.At voluptas efficit ut suaviter vivamus.Sp.Maxime. He.Nullus igitur vere vivit suaviter, nisi qui pie vivit, hoc est, qui veris fruitur bonis: sola autem pietas reddit hominem beatum, quae Deum summi boni fontem homini sola conciliat.Sp.Propemodum assentior.He.Nunc mihi vide, quot parasangis absint a voluptate, qui vulgo videntur praeter voluptates nihil sequi. Primum animus illorum impurus est et cupiditatum fermento vitiatus, ut, etiamsi quid incidat dulce, protinus amarescat, quemadmodum fonte vitiato non potest non esse liquor insipidus. Deinde non est vera voluptas, nisi quae sano percipitur animo. Nam irato nihil vindicta iucundius: sed ea voluptas vertitur in dolorem, simul atque morbus animum reliquerit.Sp.Non refragor.He.Postremo voluptates illae sumuntur ex falsis bonis: unde consequitur et illas adesse praestigias. Quid porro diceres, si videres hominem magicis artibus delusum, vesci, bibere, saltare, ridere, plaudere, quum nihil earum rerum vere adesset, quas se videre credit?

 He. A gazdagságról és hírnévről szükségtelen volt szót ejtenünk, mivel ezek nem örömtelivé, ellenkezőleg nyugtalanná és aggodalmaskodóvá teszik az életet. A többiről, melyekre különösen is törekednek azok, akik az élvezeteknek élnek, nem bánom, hadd essen szó. Nem látsz-e nap mint nap részegeket, ostobákat és eszteleneket, amint röhécselnek és ugrabugrálnak? Sp. De igen. He. És úgy gondolod, hogy örömben élnek az ilyenek? Sp. Ellenségeimnek kívánnék ilyen örömöt! He. Miért? Sp. Mert őrültség az ilyesmi. He. Szóval te inkább, akár korgó gyomorral is, egy könyvet bújnál, mintsem, hogy így szerezzél magadnak örömöt. Sp. Még a földet is szívesebben túrnám! (…)No és mit mondjuk az örömről? Vajon valódinak tarthatjuk-e, ha nem a valódi jóból, hanem a jó hamis látszatából származik. Sp. Semmiképpen. He. De az öröm boldoggá teszi az életet. Sp. Mindenképpen. He. Akkor tehát csak az él boldogan, aki kegyesen él, azaz a valódi jóval él. Csupán a kegyesség teheti ugyanis boldoggá az embert, mely által az ember rátalál Istenre, mint a legfőbb jó forrására. Sp. Már-már meggyőztél. He. Most pedig gondold meg, mennyire távol vannak az örömtől azok, akikről azt szoktuk mondani, hogy semmi mást nem hajszolnak, mint az örömöt. Először is, az ilyenek lelke szennyes, meg van romolva a vágyak kovászától, és így ami édes volna is, azonmód megromlik számukra, mivelhogy keserű forrásnak csak keserű vize lehet. Aztán valódi öröm csak az lehet, amit a józan értelem föl képes fogni. Annak ugyanis, akit harag emészt, semmi nem édesebb a bosszúnál, de az ilyen öröm szomorúságra fordul, mihelyst az értelem megszabadul a betegségtől. Sp. Nem vitatom. He. És végül: ezek az örömök hamis jóból származnak, amiből az következik, hogy csupán látszat-örömök. Mert mit mondanál, ha látnál egy embert, aki valamiféle szemfényvesztés hatása alatt azt hinné, hogy eszik, iszik, táncol, kacag és tapsol, miközben semmi nem valóság abból, amit annak gondol?

He.Conferamus illa quae praecipue delectationis nomine commendantur. Quum largiori potationi succedit febris, capitis dolor, alvi tormina, ingenii stupor, famae macula, memoriae detrimentum, vomitus, et ruina stomachi, tremor corporis, num vel Epicureus existimaret eam voluptatem expetendam?Sp.Fugiendam diceret.He.Quum adolescentes e scortatione novam lepram, quam nunc ὑποκορίζοντες quidam Neapolitanam scabiem appellant, sibi, ut fere fit, contrahunt, per quam toties sit illis in vita moriendum, semperque vivum cadaver circumferendum; nonne belle videntur ἐπικουρίζειν?Sp.Imo ἐπί κουρεῖα θεῖν. He. Jam finge delectationis ac doloris aequilibrium: optaresne tam diucruciari dolore dentium, quam diu duravit potationis aut scortationis voluptas? Sp.Equidem mallem utroque carere: nam voluptatem emere dolore, non est lucrum, sed pensatio: heic sane potior est ἀναλγησία, quam Cicero ausus est indolentiam appellare.

He.Foglalkozzunk most azokkal a dolgokkal, melyeket különösen is örömnek szokás tartani. Minthogy a kiadós borozást láz, fejfájás, hascsikarás, szellemi tompaság, emlékezetvesztés hányás, gyomorfájás, reszketés kíséri, vajon ezt Epikúrosz vágyott örömnek nevezné-e? Sp. Ellenkezőleg, kerülendőnek. He. Aztán a fiatalok, akik kurvázásaik során, ahogy ez történni szokott, megkapják azt az újfajta leprát, melyet némelyek finomkodva, nápolyi rühnek neveznek, mely rüh egész életükben haldoklóvá teszi, és arra kényszeríti őket, hogy örökké, élő hullát hordozzanak magukkal, ugye kimondottan epikúreusi életet élnek? Sp. Kúrálni kellene inkább az ilyeneket! He. De tegyük fel: az öröm és a fájdalom azonos mértékű – szeretnél-e annyi ideig fogfájástól szenvedni, ameddig az ivászat vagy a kurvázás öröme tart? Sp. Ami engem illet, én mindkettőt elkerülném. Örömet fájdalommal szerezni, nem nyereség, hanem kiadás. Ez esetben sokkal kívánatosabb az analgézia, melyet Cicero szenvtelenségnek nevezett.

He.Luxuriae comes plerunque est egestas, onus et miserum et grave: libidinis immodicae paralysis, tremor nervorum, lippitudo ac caecutentia, lepra: at non haec tantum. An non egregia negotiatio: nec veram, nec sinceram, ad haec brevem delectationem, tot tanto gravioribus ac diuturnioribus commutare malis?Sp.Ut non accedat cruciatus, mihi stultissimus negotiator esse videatur, qui gemmas vitro permutet.He. Illud dicis, qui vera animi bona ob fucatas corporis voluptates amittat?Sp.Ita sentio.He. Nunc redeamus ad exactiorem supputationem. Nec febris aut egestas semper comitatur luxum, nec nova lepra aut paralysis semper comitatur Veneris immodicum usum; sed conscientiae cruciatus, quo nihil esse miserius iam inter nos convenit, semper comes est illicitae voluptatis.Sp.Imo praecurrit interdum, et in ipsa voluptate fodicat animum. Sunt tamen, quos dicas hoc sensu carere. He.Iam hoc ipso infeliciores. Quis enim non malit sentire dolorem, quam corpus habere stupidum et sensus expers?

He. A dőzsölés gyakorta együtt jár a szükséggel, és ez súlyos és elviselhetetlen teher. A mértéktelen kéjelgés pedig gutaütést, idegbetegséget, szembajt és vakságot, nemi nyavalyát okoz, – és nemcsak ezeket. Mondhatom remek üzlet: ennyire súlyos és hosszan tartó nyavalyákkal vásárolni olyan örömöt, mely sem nem valódi, sem nem tiszta, és ráadásul rövid ideig is tart! Sp. Még ha nem is követné gyötrelem az ilyesfajta örömöt, igen eszement üzletember lenne az, aki a gyöngyöt üvegre cseréli. He. Ugyanezt gondolod azokról is, akik a test hamis élvezeteiért a lélek valódi örömeit elhanyagolják? Sp. Ugyanezt gondolom. He. Vizsgáljuk meg közelebbről az ügyet. A dőzsöléssel nem mindig jár együtt a láz vagy a szükség, sem a mértéktelen kéjelgéssel a gutaütés vagy a nemi nyavalya, de a lelkifurdalás, melynél – miként megegyeztünk – nincs rosszabb, a tiltott öröm örökös kísérője. Sp. Sőt olykor nem csupán kíséri, hanem már az öröm élvezetekor is furdalja a lelket. De talán mégis vannak olyanok, aki semmi ilyesmit nem éreznek. He. Az ilyenek annál boldogtalanabbak. Ki ne akarna inkább fájdalmat érezni, mint híjával lenni minden érzésnek és érzékelésnek?

A konklúziót, noha a dialógus még folytatódik, és még válaszolnia kell beszélgetőtársa néhány ellenvetésére, Hedonius így fogalmazza meg:

Sp.Equidem non video, quibus rationibus ista queant refelli, quanquam videntur plurimum abesse a sensu communi.He.Qui sic?Sp.Nam ad tuam ratiocinationem quivis Franciscanus vitam ageret magis voluptuariam, quam alius, opibus, honoribus, breviter omni genere deliciarum affluens.He.Adde monarchae sceptrum, si libet; adde pontificiam coronam, eamque e triplici fac centuplicem, modo detrahas animum sibi bene conscium, audacter dicam, hunc Franciscanum, nudipedem, nodoso fune cinctum, tenuiter ac viliter amictum, ieiuniis, vigiliis ac laboribus attenuatum, qui teruncium non habet in orbe, modo adsit bona mens, deliciosius vivere, quam si in unum hominem sexcentos confles Sardanapalos.

Sp. Nem látom, milyen érvekkel cáfolhatná meg bárki is szavaidat, noha ellentmondani látszanak a közfelfogásnak. He. Hogy érted? Sp. Érvelésed szerint egy ferences szerzetes sokkal örömtelibb életet él, mint az, aki gazdag, tekintélyes, egyszóval az, akinek mindenféle örömben része van. He. Vedd mindehhez hozzá a király jogarát, a pápa koronáját, a hármas koronából csinálj száz részes koronát, csupán a jó lelkiismeretet tagadd meg tőlük, – bátran állíthatom, hogy ez a mezítlábas, csomós kötéllel övezett, vékony göncökben járó, éhezéstől, virrasztástól, munkától elgyötört ferences, akinek ezen a világon egy lyukas fillérje sincs, de jó a lelkiismerete, nagyobb örömben él, mint száz Szardanapal együttvéve.

Nos, ezt a bejegyzést – csupán egy kis étvágygerjesztő ízelítőt adva a dialógusból – valójában kedvcsinálónak szántam a teljes dialógus elolvasásához, melyet fordításomban, a Laudator facebook-oldalán olvashattok el. Ismerjétek hát meg közelebbről is Erasmus egyik legszellemesebb, legeredetibb, legpolgárpukkasztóbb dialógusát, melyben, az idős korában is selyma mester, mintegy mellékesen Epikúroszt is rehabilitálva, felmutat egy derűsebb, rokonszenvesebb, szerethetőbb kereszténységet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://laudator.blog.hu/api/trackback/id/tr655833861

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.