Cicero szerint „gyűlöljük a gyenge, a könyörgő gladiátorokat, akik kinyújtott kézzel kunyerálnak az életükért”. A máig vitatott erkölcsű játékoknak a nagy Cicero szemtanúja volt. Már a kortársakban is szélsőséges érzelmeket váltott ki, és a mai napig valójában nem tudjuk hova tenni ezt a jelenséget, nem tudjuk megérteni a gladiátorviadalok misztériumát. Ám szüntelenül keressük a titok nyitját: hagyományőrző egyesületek keltik életre az összecsapásokat, filmek tucatjai mutatják be a mámoros győzelmet és a kegyetlenséget, regények szólaltatják meg a gladiátorokat, és szinte mindenkinek van véleménye róla. Ám ha egy korabeli látogatást teszünk az arénák hétköznapjaiba, semmiképp ne hagyjuk otthon a latin szótárunkat!
A viadal napján csak a filozófusok maradnak otthon, Seneca is kedvére elmélkedhet, tényleg nem zavarja senki. A nép az amfiteátrumban tolong, hogy a legjobb helyet szerezze meg magának. Persze a Vesta- szüzek és a főhivatalnokok nem tolakodnak, őket az előre fenntartott, biztos helyek várják. Amint a kapukon keresztül benyomakodtunk, helyünket a praecinctio (vízszintes folyosók) és a scalaris (merőleges lépcsők) szövevényes hálózatán keresztül érhetjük el. Ám megpihenés előtt még át kell küzdenünk magunkat a vomitoriumon (kapu). Ha időben indultunk, most elégedetten pihenhetünk a caveán (lépcső- lelátó) kivívott helyünkön. Kezünkben a libellus numerarius (programfüzet), és szemügyre vehetjük a fellépő gladiátorok névsorát. Természetesen a legjobb helyeken, például a páholyban a consulok, az editorok (a játékok rendezői), vagy éppen maga a császár kap helyet, de azért mi sem maradunk látnivaló nélkül. Kivéve, ha nőnek születtünk, mert akkor a lehető legrosszabb helyről, a cavea legtetejéről próbálhatjuk nyomon követni az eseményeket. Néhány szobrot is megcsodálhatunk várakozás közben, de ugyan kit érdekelnek a hideg, mozdulatlan szobrok, mikor itt hamarosan vér fog folyni! A velariumot (napvédő ponyva) már kivonták, legalább nem kapunk napszúrást.
Végre megérkeznek a gladiátorok, az aréna sztárjai! A császár is megkapja ugyan az őt megillető tapsot, de minden tekintet a harcosokra szegeződik, a pompa (felvonulás) valóban pompás: a chlamysba (arannyal hímzett díszköpeny, bíborszövet) öltözött gladiátorokat kedvünkre mustrálhatjuk, mérlegelhetjük a küzdelemre kijelölt párok esélyeit. A küzdő felek kijelölését nem hagyják ám Fortuna istennőre- ennek komoly „szakmai” alapjai vannak. Az összecsapás előtt még a fegyvereket is szakértő szemeink elé tárják, hogy a tétjeink ne legyenek megalapozatlanok: a probatio armorum (fegyvervizsga- vizsgálat) elsőként a császár tisztsége, de Ő gyakran kegyesen lemond erről a megtisztelő feladatról.
No, de már bizseregnek a tagjaink az izgatottságtól, lássuk a viadalt: Ut quis quem vicerit, occidat! (Ki kit legyőz, ölje meg!) „Jugula!” (Öld meg!)- kiáltjuk lelkesen a secutornak (üldöző), aki épp egy retiariust (hálóval vívó) szorongat. „Habet! Hoc habet!” (Ezt megkapta! Ennek vége!)- sorra hullanak el a thrákok, myrmillók. „Mitte!” (Hagyjad!) Engedékeny kedvünkben a pajzsát vesztett, megtépázott tollú kakast egy újabb nappal ajándékozzuk meg. Ám aki sikoltozik, sír, netán könyörgésig alacsonyodik, azt egy elegáns pollice verso (lefelé fordított hüvelyk) mozdulattal Dis Pater gondjaira bízzuk. Aki viszont méltóan fogadja a halált- „teljes testtel fogadja a döfést”, ahogyan Cicero is mondaná- arra büszkék vagyunk, hiszen épp a legnagyobb diadalt mutatta be: győzelmet aratott a halál felett (nyilván ezen el lehet vitatkozni, hogy mennyire győzte le a halált a torkában egy késsel, de mi azért a lépcsőkön tombolva büszkék vagyunk rá).
Mialatt Charon és Hermész Pszükhopomposz elszállítják a tetemeket a porondról, megbeszéljük a látottakat. Bizarr szagok terjengenek, amint a halál álruhás követei izzó caduceust (botféleség) nyomnak a földön heverő testekhez- nem lehet itt színlelni, itt ellenőrzés van! Végre megérkezik az illatosított permet, ám a virágok mit sem segítenek a megperzselődött hús szagán; sebaj, legalább megpróbálták. A Porta Libitinaria elnyeli a halottakat, az aréna néhány perc alatt megtisztul, jöhet a következő viadal!
Bevonulnak a sztárok, az igazi látványosságok. Olyan halhatatlan idolok, kiknek neve a házak falát díszíti, legendás viadalaik egy- egy emlékezetes mozzanata köszön vissza ránk poharakról, tálakról, falfirkákról. Olyan örök csillagok az égen, akikre kétezer év múltán is emlékezni fognak. Mozaikokba dermedve figyelik a világ folyását örökkön-örökké. Őket még a császár is megbabonázva figyeli, talán egy kicsit irigykedik is…
Persze a gladiátorviadalokon kívül az aréna még számtalan szórakozást kínál, mint például a venatiókat (állatviadal), vagy ha Rómában járunk a naumachiákat (tengeri csata), akár élethű mitológiai jeleneteket is megtekinthetünk, vagy kivégzéseket. Kinek mihez van kedve. Azért Cicerót- bármennyire is szeretjük- ne vigyük magunkkal, sokat morog.
Akkor sincs ok a csüggedésre, ha épp nem a Város, Róma lakója vagy. A távoli provinciák is kényeztetik ám a polgáraikat látnivalóval és szórakozással. Akár a „makknevelő Pannonia” is, ahogyan Plinius nevezte- mindjárt két amfiteátrummal is várja a látogatókat. Itt a barbárok szomszédságában igazi, vérszomjas harcosokat találunk, nem ám illatos olajjal megkent szépfiúkat. A már- már állatias harcosok mellett pedig az igazi állatok viadala is rendszeres szórakozást kínál Aquincum népének: az erdők bővelkednek a vaddisznókban, medvékben, szarvasokban és bölényekben. Rómában ugyan hemzsegnek az elefántok és a párducok, de a Városban biztosan ritkán látnak bölényt, azt mi küldünk nekik. Itt ugyan egy kicsit hidegebb, egy kicsit vadabb a helyzet, de az igazi kalandok a népek országútján várnak.
