Az már úgy van, hogy daimónunk ( a szót inkább keresztény, mint klasszikus jelentésében használva) ott próbál röhögőgörccsel elveszíteni bennünket, ahol a legkevésbé sem vagyunk felkészülve rá. A magyar virtuális térben több olyan magyarságkutatással foglalkozó honlap is akad, melyek böngészése során betegre röhöghetjük magunkat. Olvasóim testi-lelki épségére való tekintettel, ártalmatlan adagban kínálok most egy kis röhögnivalót, de saját felelősségre (itt és itt), mindenki annyit röhöghet amennyit akar. Vagy ameddig bírja.
Egy bizonyos dr. Balogh Sándor ( nem a jónevű történész!) A Szent Korona, koronázás és a magyar küldetés című (ellenállok a kísértésnek, és nem teszem idézőjelbe) tanulmányában azt állítja, hogy a Szent Korona nem ember fejére készült, hanem egyenesen Isten, pontosabban Jézus számára, akit második eljövetelekor szándékoztak megkoronázni vele. Ez kiderül abból is, hogy a korona Jézust nem a keresztrefeszített, szenvedő istenemberként, hanem a Pantokrátorként, azaz a világ Uraként ábrázolja. Ha nem így lenne – érvel a szerző – a katolikus egyház,mint közönséges bálványimádást, elvetette volna a Korona szent tárgyként való tiszteletét. Ám Jézus másodszori eljövetele, amire pedig a millennium (1000) környékén felfokozott várakozással tekintett a kereszténység, késett, így a korona Szent István fejére került. Ebből meg ugye nyilvánvaló a következtetés:
Jézus második eljöveteléig a Korona a magyarságra van bízva, ekként Isten új választott népe nem más, mint a magyar.
Ám azok kedvéért, akik nem vevők a teológiai finomságokra, álljon itt egy kis etimológizálás, amiről aligha gondoltuk volna, hogy ennyire vidám tudomány. S ha rosszmájúan, és cum ira et studio (haraggal és részrehajlással) úgy vélnénk, hogy szerzőnk a kisujjából szopta az állításait, hát nem, kőkeményen eleget tesz a műfaj követelményeinek, azaz keresztül-kasul hivatkozik. Egy bizonyos Herbert Armostrongra például, aki szerint a British és Saxon népnevek a zsidósághoz kapcsolhatók, mégpedig a következőképpen:
Héberül a berith szövetséget jelent, az ish pedig embert (férfit), következésképpen a british (berith ish) nem más, mint a szövetség embere. Ami meg a Saxont illeti, köztudott, hogy a héber nem használ magánhangzókat, tehát az angol Isaac (Izsák) Sacnak is olvasható. A son valakinek a fia, vagyis a saxon annyit tesz: Izsák fia. És ez az amit joggal Anglia misztériumának kell neveznünk.
Na de, ha Isten választott népe, ezek szerint, az angol, ám a korona őrzésének a jogán a magyar is Isten választott népének tekintendő – akkor hogyan tovább? Választ nem kapunk, kapunk viszont egy kérdést:
Lehetséges, hogy közös szerepünk lesz az angolokkal annak idején?
Dr. Balogh egyébként nemrég a Magyar Nemzetért ezüstéremben részesült, bármit is jelentsen ez, miként a Magyarok Világszövetségének honlapján olvashatjuk.
Úgy tűnik, még a halzsírszagú rokonság sem derogál, ha annak árán a magyarság valamilyen ősi kultúrához köthető. Bíró Lajos A magyar Jézus, és Izrael "elveszett" törzsei c. írásában Ámont, az egyiptomi istent, akit leggyakrabban bikaként ábrázoltak, a finnugor eredetű mony ( tojás, here) szavunkkal hozza kapcsolatba, azaz Ámon ilyenformán a mony (a férfiasság) istene.
Aligha kell hát meglepődnünk, ha ezek a (többnyire és általában) civilruhás ősmagyarok a latint is bevetik annak érdekében, hogy az ősmagyar (szkíta) vallást kereszténység előtti kereszténységként tűntessék fel.
Bizonyos Kocsis István , akit idéz dr. Balogh, úgy gondolja, hogy egy latin mondatot illetően szándékos csúsztatás történt, így pedig (nyilván a magyar bőrbe bújt(atott) judeo-bolsi-imperialista-kozmopolita-etc. álértelmiségiek) a szkíta népet és vallást (= magyar) pogánynak, ebből kifolyólag pedig barbárnak láttatják. Holott! De nézzük a mondatot, melyet minden hasonszőrű szerző (naná, hogy)kontextusból kiragadva idéz:
...Scythico, gentili et ethnico ritu...
Szerzőink úgy gondolják, hogy a Corpus Juris Hungarici (Magyar törvénytár) millenniumi kiadásának fordítója helytelenül fordít midőn így adja vissza a szöveget: scythiai ősi pogány szokás (sic). Helyesen, szerintük, a következőképpen kellene fordítani: szkíta nemzeti és népi rítus, sőt: szkíta hit. Szó nincs tehát arról, hogy a szkíta hit pogány, a szkíta nép barbár lett volna, ahogy „azt román és egyéb elfogultan nemzetieskedő (!) szomszédaink nagy előszeretettel terjesztik rólunk (!).”
És akkor most nézzük meg tüzetesebben is ezt a mondatot. Katona István a Historia pragmatica Hungariae c. könyvében megemlíti, hogy Zacharias Mosotzius nyitrai püspök, aki a XVII. században összegyűjtötte a magyar törvényeket, nem talált egy bizonyos I. András által kiadott rendeletet, ezért Bonfinitől idézte be, és illesztette a Corpus Juris Hungarici-ba. A rendelet így szól:
Ut quicumque Hungarus seu peregrinus in Hungaria deposito Scythico, gentili et ethnico ritu ad veram Jesu Christi fidem illico non rediret, ac sacram legem a divo rege Stephano traditam non reciperet, capite et bonis multaretur.” (Katona István:Historia pragmatica Hungariae, 341 old./Bonfini: Rerum Ungaricarum decades 2,2)
Ha valaki, akár magyar, akár magyarországi jövevény, felhagyva a szkíta népi (esetleg: hazai) és pogány szokással, rögvest vissza nem tér a Jézus Krisztus igaz hitére, és a szent István király által adott szent törvényt nem fogadja el, fej és jószágvesztésre ítéljék.
Ha ebből sem nyilvánvaló, hogy I. András királyunk szerint (aki amúgy maga is viselte a Szent Koronát) kicsoda a szkíta, és mennyi köze van a kereszténységhez, - akkor semmiből!
Nos, távol álljon tőlünk, hogy újpogányainkat – akárcsak gondolatban is – fővesztésre ítéljük. Ez, miként Traianus császár mondaná, non nostri saeculi est, nem méltó korunkhoz. Ám azon kénytelenek vagyunk eltöprengeni, hogy mire is való a fej, ha egyáltalán nem használják? De hát ugye, valamire az ősmagyar kucsmát is fel kell biggyeszteni.
