Laudator temporis acti

Concedo nulli

Úrvacsora lukulluszi módra?

2017. december 01. 13:54 - Ledán M. István

the_last_supper_by_vicente_juan_macip.jpg

Az első korinthusi levél 11. fejezetében Pál apostol leír egy talányos mondatot, melyet a teológusok crux interpretumnak (az írásmagyarázók keresztjének) tartanak, mivelhogy igen nehéz értelmezni. A kérdéses mondat így szól (görög fontokat innen lehet leszedni):

Διὰ τοῦτο ἐν ὑμῖν πολλοὶ ἀσθενεῖς καὶ ἄρρωστοι, καὶ κοιμῶνται ἱκανοί. (1Kor. 11,30 )

Ideo inter vos multi infirmi et imbecilles et dormiunt multi.

Ezért erőtlenek és betegek közöttetek sokan, és ezért halnak meg (szó szerint: alszanak) annyian.

Az apostol előzőleg (1Kor.11,20-22) keményen kritizálja a korinthusi közösség úrvacsoragyakorlatát, és azt mondja, hogy úrvacsorázás helyett ki-ki a saját otthon összeállított hidegtáljából falatozik, így aztán miközben a gazadagok/gazdagabbak dőzsölnek a szegények/szegényebbek éhen maradnak. A szeretetlakomán – fogalmazza meg Pál – nemhogy nyoma sincs a szeretetnek, de egyenesen arról szól, hogy megalázzák, megszégyenítsék az elesetteket.

Ez a jelenség egyébként általános volt a görög-római lakomákon. Martialis, a kora császárkori római költő két epigrammájában is zokon veszi, hogy nem ugyanazokat a fogásokat kapja, mint vendéglátója:

Cum vocer ad cenam non iam venalis ut ante,

cur mihi non eadem quae tibi cena datur?

Ostrea tu sumis stagno saturata Lucrino,

sugitur inciso mitulus ore mihi;

sunt tibi boleti, fungos ego sumo suillos;             

res tibi cum rhombo est, at mihi cum sparulo.

Aureus inmodicis turtur te clunibus implet,

ponitur in cavea mortua pica mihi.

Cur sine te ceno cum tecum, Pontice, cenem?

Sportula quod non est prosit: edamus idem. (3,60)  

 

Prózai fordításban:

 

Most, hogy nem fizetett vendégként hívsz vacsorára, miként eddig,

miért nem ugyanazt szolgálják fel nekem is, mint amit neked?

Te Lucrinus tavában kövérre hízott osztrigát zabálsz

Én meg – feltörve héját – vacak kagylót szürcsölök.

Előtted csiperke van, én meg disznóknak való gombát eszem.

Te tengeri herkentyűt falsz, velem tavi halat etetsz.

Pompás vadgalamb zsíros farával tömöd magad,

kalitkájában felfordult szarkát tálalsz fel nekem.

Miért hogy nélküled vacsorázom, Ponticusom, amikor veled?

Legyen hát hasznomra, hogy nem fizetsz: együk mindketten ugyanazt!

Egy másik epigrammában meg egyenesen azt kívánja vendéglátójának, hogy járjon úgy, mint Claudius császár, mérgezzék meg bolondgombával:

Dic mihi, quis furor est? Turba spectante vocata

solus boletos, Caeciliane, voras.

Quid dignum tanto tibi ventre gulaque precabor?

Boletum qualem Claudius edit, edas. (1,20)

 

Furka Tamás fordításában:

 

Mondd, milyen őrültség, hogy a többi mohó szeme láttán

vargányát te magad, Caecilianus, eszel?

Torkodhoz méltót, s a hasadhoz mit javasoljak?

Oly gombát, amilyet Claudius is megevett!

Ifjabb Plinius ugyancsak méltatlannak tartotta azt a szokást, hogy a meghívott vendégeknek minőségileg más-más ételt szolgálnak fel:

Longum est altius repetere nec refert, quemadmodum acciderit, ut homo minime familiaris cenarem apud quendam, ut sibi videbatur, lautum et diligentem, ut mihi, sordidum simul et sumptuosum. Nam sibi et paucis opima quaedam, ceteris vilia et minuta ponebat. Vinum etiam parvolis lagunculis in tria genera discripserat, non ut potestas eligendi, sed ne ius esset recusandi, aliud sibi et nobis, aliud minoribus amicis - nam gradatim amicos habet -, aliud suis nostrisque libertis. Animadvertit qui mihi proximus recumbebat, et an probarem interrogavit. Negavi. 'Tu ergo' inquit 'quam consuetudinem sequeris?' 'Eadem omnibus pono; ad cenam enim, non ad notam invito cunctisque rebus exaequo, quos mensa et toro aequavi.' 'Etiamne libertos?' 'Etiam; convictores enim tunc, non libertos puto.' Et ille: 'Magno tibi constat.' 'Minime.' 'Qui fieri potest?' 'Quia scilicet liberti mei non idem quod ego bibunt, sed idem ego quod liberti.' Et hercule si gulae temperes, non est onerosum quo utaris ipse communicare cum pluribus. Illa ergo reprimenda, illa quasi in ordinem redigenda est, si sumptibus parcas, quibus aliquanto rectius tua continentia quam aliena contumelia consulas. (Ep.2,6)

Muraközy Gyula fordításában:

Olyasvalakihez voltam ebédre hivatalos - felesleges és hosszadalmas volna elmondanom az előzményeket -, akivel egyáltalán nem vagyok bizalmas viszonyban, s aki saját véleménye szerint bőkezű és jó házigazda, szerintem azonban fösvény és pazarló egyszerre. Magának és néhány vendégének a legjobb falatokat hordatta fel, a többiek meg hitvány ételeket kaptak, abból is keveset. Bort is háromfélét osztatott ki apró üvegecskékben, hogy a vendég ne választhasson, sőt vissza se utasíthassa. Mást tálaltatott magának és nekünk,mást jelentéktelenebb barátainak (mert a barátai között is rangsor van) s mást az ő és a mi szabadosainknak. Asztalszomszédom, látva mindezt, megkérdezte, helyénvalónak találom-e a dolgot. „Nem”-mel feleltem. „Te hogy szoktad csinálni?” - kérdezte. „Minden vendégemnek ugyanazt adom, hiszen ebédre és nem rangsorolásra hívtam meg őket, s az egyazon asztalhoz és kerevetre meghívottakat minden másban is egyenlőnek tekintem.” „A szabadosokat is?” „Azokat is. Hiszen ilyenkor vendégeim és nem szabadosaim.” Mire ő: „De nem vered ezzel magad túl nagy költségbe?” „Egyáltalán nem.” „Hogyhogy?” „Nagyon egyszerűen. Nem a szabadosok isznak velem, hanem én iszom velük.” Szavamra, mérsékeljük csak falánkságunkat, s egyáltalán nem lesz kellemetlen megosztani a többiekkel, amit mi eszünk. A mértéktelenséget kell megfékezni és korlátozni, ha takarékoskodni akarunk, s ehhez sokkal jobb út az önmérséklet, mint mások megalázása.

Pál tehát az rója fel bűnként a korinthusi gazdagoknak, hogy a közösség szeretetlakomáit a görög-római világ – Martialis és Plinius által egyébként elítélt – ethosza (magatartás mintája) határozza meg, és nem az, amit a korinthusiak az Úrtól vettek (1Kor.11,23), azaz a krisztusi attitűd.

1-lucullus_orig.jpg

Nos, elsőre arra gondolhatnánk, hogy ennek a keresztényietlen gyakorlatnak lenne a büntetése a közösségben tapasztalható egyre több megbetegedés, és – minthogy viszonylag fiatal gyülekezetről lehetett szó – a szokatlanul sok haláleset. Csakhogy a logikus az lenne, ha a szegény sorsú gyülekezeti tagokat következetesen semmibe vevő, az alacsonysorsúakkal nem törődő gazdagok közül, tehát azok közül halnának meg sokan, akik méltatlanul esznek és isznak (1Kor.11,29), és nem a gyülekezetet érné úgy általában a büntetés. Ám ha a gazdagok közül haltak meg sokan, szó szerint a halálba dőzsölve magukat, ahogy azt az első századi Hermász Pásztorában olvassuk (egyesek a sok evés miatt betegséget szereznek testük számára, Vis.3.9.3), miért nem mondja az apostol egyszerűen és keményen azt, hogy meghaltak, miért használja a szelíd elaludtak kifejezést, mely a felébredés/feltámadás erős reménységére céloz? Úgy érezhetjük, hogy az alvás reményt hordozó kifejezésének használata azokkal kapcsolatban, akik ítéletet esznek és isznak önmaguknak, valahogy nem egészen helyénvaló.

Gondolhatnánk arra is, hogy a megszégyenítés valójában abban nyilvánult meg, hogy a tehetősebbek, akik korábban összegyülekeztek, nem várták meg azokat, akik munkájuk miatt csak később érkezhettek az összejövetelekre (1Kor.11,33), és így csupán az étkezések maradékához juthattak.  Ám amiatt, hogy a közösségben egyesek nem várták meg a később érkezőket, így azoknak esetleg csak a maradék jutott, talán csupán némi neheztelésre adott volna okot az apostol részéről, semmi esetre sem olyan kemény megfogalmazásra, hogy némelyek (vagyis a gazdagok) ítéletet (tehát gyengélkedést, betegséget, halált) esznek és isznak önmaguknak. Szóval, megint csak az a kérdés, hogy miért használná Pál az alvás sokatmondó, reményt hordozó metaforáját, egy eufemisztikus kifejezést, midőn a bűnök súlyos következményéről, gyengélkedésről, betegségről, halálról, tehát ítéletről beszél? Ítélet és eufemizmus, mondhatnánk, teljesen kizárják egymást!

Sokkal valószínűbb, hogy a gyengélkedés, betegség, halál (alvás) kifejezetten a korinthusi szegényeket érintette, akik a hiányos táplálkozás miatt haltak meg. A korinthusi gazdagok közönyének tehát rendkívül súlyos következményei voltak, ami egy esetleges helyi éhínség feltételezése mellett még inkább érthető. Eszerint a gyengélkedés, betegség, halál nem az egész közösséget érintő figyelmeztető ítélet lenne, hanem inkább elrettentő példaként említi az apostol, arra nézve, hogy milyen drasztikus következményei vannak/lehetnek a szeretetlen magatartásnak.

Ugyanígy érvel a már idézett Hermász is:

Egyesek a sok evés miatt betegséget szereznek testük számára, míg másoknak ennivaló sem jut, és a testük ezért gyengül el; mivel nincs meg még a szükséges táplálékuk sem, a testük tönkremegy. Az ilyen mértéktelenség káros nektek, akik bár bővelkedtek, de mégsem adtok a rászorulóknak. Vegyétek figyelembe az eljövendő ítéletet! (Vis.3.9.3-5)

Pál tehát kifejezetten a gazdagokat inti, nem arra gondolva, hogy várják meg egymást a közösség tagjai, hanem, hogy vállalják fel, fogadják be (el) egymást (33.vers - az ἀλλήλους ἐκδέχεσθε, állélusz ekdekheszte, ilyenformán nem azt jelentené, amit általában a Újszövetségben jelent, azaz vár, megvár, hanem ezúttal klasszikus jelentésében használná az apostol, vagyis befogad, felvállal értelemben).

Így az is érthető(bb), hogy miért használja Pál az enyhe alszanak kifejezést a keményebb – és ítéletes kijelentéshez jobban illő – meghalnak helyett. Eszerint a halál, melyről az eufemisztikus alvás képével beszél, nem büntetése a gyülekezet bűneinek, hanem következménye a gazdagok magatartásának. Az ilyen erőtlenné váló, a törődés hiánya miatt elhalálozott korinthusi hívek egyszerűen elalszanak, lévén, hogy a kifejezéshez a remény, a megnyugvás, a terhek alól való felszabadulás képzete kapcsolódik. Mindazokra, akik ítéletet esznek és isznak önmaguknak, és ezért meghalnak, Pál az alvásnál talán keményebb, durvább, felrázóbb kifejezést használt volna.

Az úrvacsorának, eredeti értelmében, együttérzésre, szolidaritásra, szociális érzékenységre kellene inspirálnia Jézus követőit. Ha nem ez történik, paródiává torzul: lukulluszi lakoma lesz belőle, mint Korinthusban, alkalom a rongyrázásra, egymás megalázására. Így pedig – mondja Gerd Theissen meglehetősen keresetlenül fogalmazva – nem lehet egyéb, mint kultikus kannibalizmus.

 

 

Felhasznált és ajánlott irodalom: David E. Garland: 1 Corinthians

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://laudator.blog.hu/api/trackback/id/tr7313408967

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.