Laudator temporis acti

Concedo nulli

Miért nem szerették a rómaiak a keresztényeket? 3.

2019. szeptember 11. 13:28 - Ledán M. István

jonas.jpg

A kereszténység a pogánysággal szemben a védekező-támadó álláspontra helyezkedett. Ugyanakkor Rómával, mint impériummal, illetve a római kultúrával szemben is meglehetősen kritikus-ironikus hangot ütöttek meg. A keresztények igyekeztek jó állampolgárok lenni, ám a római kultúrával, a római történelmi hagyományokkal nem tudtak jó szívvel azonosulni. A birodalmi identitással se igen tudtak mit kezdeni. Rómaiak voltak, adott esetben az antik kultúra legjobb hagyományain nevelkedtek, és meg is becsülték annak pozitívumait, ám nem voltak „jó hazafiak”. Legalábbis abban az értelemben semmiképpen, ahogy a patriotizmust a rómaiak értették. Egyáltalán nem voltak büszkék római mivoltukra. Nem értettek egyet azzal, hogy dulce et decorum est pro patria mori (édes és ékes a hazáért, értsd: a birodalomért halni meg). Caecilius megjegyzésére miszerint Rómát a saját vallásos hagyományaihoz való ragaszkodás és a vallási tolerancia tette naggyá (VI. 2-3), Octavius így felel:

Azt mondod: éppen ez a babona szerezte meg, gyarapította és fektette szilárd alapokra a rómaiak uralmát, mivel nem annyira a vitézség, mint inkább a vallásosság és a jámborság kölcsönzött nekik erőt. Hogyne, a rómaiak jeles és nemes igazságossága már a birodalom alapításakor szerencsésen megmutatkozott. Nemde már kezdetben gonosztevőkből alakult e nemzet és a kegyetlenségüktől való félelem által biztosítva növekedett? Először ugyanis mintegy menedékhelyen verődött össze itt a csőcselék: ide özönlöttek az elvetemült gonosztevők, a gyilkosok és hazaárulók, s hogy maga a hadvezér és király, Romulus, népét gazságban felülmúlja, testvérgyilkosságot követett el. (…) Amivel rendelkeznek, amit tisztelnek és birtokolnak, az mind-mind arcátlanságuk zsákmánya: minden templomuk hadizsákmányból, azaz lerombolt városok, kirabolt szentélyek, legyilkolt papok vére árán épült. (…)Tehát annyi római gaztett, ahány diadal, s annyi templomrablás, ahány győzelmi jel.” (XXV, az Octavius idézeteket Heidl György fordításában közlöm)

A múlt kritikus szemlélete természetesen nem volt idegen a (pogány) római értelmiségiektől sem. Elég, ha egyetlen példaként, Horatiust idézzük, aki korának polgárháborúit, afféle „nemzeti specifikumként” ítéli el:

Hová rohantok, jaj, hová, gonosztevők?

Miért vontok újra, kardokat?

Latin vérből hát most se folyt ki még elég

Mezőkön és a tengeren? (…)

Nem, hogy meghajtsa végre a nyakas britannt

Láncok között a Szent Uton:

Tennnen hazátok ellen, mint a pártusok

Emeltek öngyilkos kezet.

Mi ez? Őrültség? Vakság? Vagy felsőbb erő?

Vagy bűnötök? Feleljetek!

Keserű végzés űzi jaj! a rómait:

A testvérgyilkos ősi bűn.

E földet Remus tiszta vére verte meg,

Rajtunk a vérnek átka ül.” (VII. epodosz, ford. Sík Sándor)

Ám nem lehet nem észrevennünk, hogy Horatius kritikája/iróniája önkritika és önirónia, ő teljes mértékben azonosul a római birodalmi identitással, Octavius viszont voltaképpen kívülállóként kritizálja a római történelmet, úgy, mint aki nem tartja magát e történelmi hagyományba tartozónak. Azzal, hogy gonosztevőknek és csőcseléknek nevezi Róma alapítóit, illetve gaztetteknek a birodalom sikereit, valójában nem csupán kritikát fogalmaz meg, nem csupán kritikusan viszonyul egynémely múltbeli eseményhez, egyszerűen vállalhatatlannak érzi a római birodalmi identitást. A kereszténység valóban kilógott a sorból. Egészen mások voltak az ideáljai. A keresztény értelmiségiek értékelték és becsülték ugyan a kifinomult beszédet, de valahogy kissé mindig gyanús maradt számukra. Még Minucius (és Octavius) számára is, akiknek pedig mesterségük volt a retorika. „Minél kevésbé kifinomult a beszéd – érvel Octavius – annál világosabb az értelme, mert nem rejti el az ékesszólás és a kellemesség csillogása, hanem a maga valóságában mutatkozik meg az igazság (azaz nem a retorika) szabályai szerint.” (XVI, 6) A római értelmiségi vagy polgári ideál a vir bonus dicendi peritus (a derék, a szóban jártas férfi), ezzel szemben a kereszténység a kiválóságot a szentségben látta. A dialógus szerzője úgy mutatja be Octaviust, a művelt ügyvédet és római polgárt mint vir eximius et sanctus-t (kiváló és jámbor/szent férfi, I, 3).

Octavius és Caeciulius nyilván „médiumok”, személyükben a kereszténység, illetve Róma beszél. Ám nemcsak személyükre, valamint arra érdemes figyelnünk, hogy mit mondanak, hanem arra is, hogy amit mondanak, azt hogyan mondják. Azaz érdemes odafigyelni a szereplők „kommunikációs technikáira”. Cikksorozatunk első részében jeleztük, hogy Caecilius folyton kilép a dialógusból. Nem a vitapartneréhez beszél, hanem mondhatni egy elképzelt közönség számára. Beszédének végét leszámítva, amikor személyesen Octaviushoz (és Minuciushoz) beszél, szinte végig egyes vagy többes szám harmadik személyben fogalmazza meg a keresztényekkel szembeni kritikáját és fenntartásait. Octavius, éppen ellenkezőleg, végig Caeciliushoz beszél, azaz végig dialógusban marad, és soha nem beszél „félre”, mintegy összekacsintva valamilyen láthatatlan közönséggel. Mindez jelzi, hogy a kereszténység számára, márcsak helyzetéből adódóan is, fontos volt a pogánysággal való dialógus. Az erőteljes kritika és polémia ellenére keresték a választ arra, hogy milyen közös alap, milyen kapcsolódópontok lehetségesek a pogánysággal. Továbbá annak ellenére, hogy nem tudtak azonosulni a birodalmi hazafisággal és annak propagandisztikus történelemszemléletével, igyekeztek felmutatni, hogy a keresztény vir eximius et sanctus éppolyan lojális római polgár lehet, mint a vir bonus dicendi peritus.

A súlyos vádakkal (antropofágia, szexulális libertinizmus, arrogancia, intolerancia), melyeket Caecilius a kereszténységgel szemben megfogalmaz, itt és itt bővebben foglalkoztunk.  Ezekre a vádakra, a felsoroltak mellett, az szolgáltatott alapot, hogy a kereszténység nem volt kompatibilis a rómaiak vallásról alkotott elképzeléseivel. Caecilius (Róma) szerint a valódi vallásnak három fő sajátossága a régiség (vetusta), a hasznosság (utilis), és a célszerűség (salubris). A régiség azt jelenti, hogy a vallás – függetlenül attól, hogy mennyi a valóságtartalma, mely egyébként nem is egy releváns kérdés – összeegyeztethető az ősök szokásaival (mos maiorum), a hasznosság és a célszerűség pedig azt, hogy a közélet (res publica) szolgálatában áll. A rómaiak elképzelni sem tudtak „ellenzéki” vallást, olyat , mely távolt tartja magát, sőt egyenesen idegenkedik a közélettől. Nem tudtak mit kezdeni egy olyan vallással, mely nem hagyja magát integrálni a római vallásos pantheonba, illetve nem vesz részt a hivatalos, állami vallási aktusokban. Nem értették, hogy egyetlen Isten kedvéért miért kell megtagadni az összes többit. A rómaiak számára a vallás nem szív, hanem közügy volt. A vallást és a politikát nem tudták és nem is akarták elválasztani egymástól. Az orthodoxia (az igaz hit kérdése), mely a kereszténység számára olyannyira fontos volt, nem érdekelte őket: agnosztikusként is lehetett valaki szenvedélyesen vallásos. A vallásban nem az igazságot keresték és értékelték, hanem a hasznosságot, a célszerűséget, illetve a régiséget. A kereszténység pedig nem állta ki ennek a hármas minősítésnek a próbáját. Nem volt ősrégi, hiszen alapítóját Róma nemrég feszíttette keresztre, és nem volt hasznos és célszerű sem, mivel nem vett részt a közügyekben. Az antropofágia, valamint a szexuális libertinizmus vádját lehetett cáfolni, ki lehetett mutatni, akár az irónia eszközeivel is, hogy mennyire képtelenek ezek a vádak, de mit válaszolhatott a kereszténység arra a vádra, hogy nem vesz részt a res publica-ban? Különös, hogy Caecilius épp akkor vált többes szám harmadik személyről, többes szám második személyre, azaz akkor lép vissza a dialógusba, amikor a keresztényeknek a közélettől, egyáltalán az élettől való idegenkedését sérelmezi. Itt már egy értetlenkedő barát tesz szemrehányást keresztény barátjának. Mintha csak azt jelezné, hogy a baráti viszonynak az a feltétele, hogy a kereszténység inkadrálódjon a római közéletbe, illetve egyetlen akadálya voltaképpen az, hogy nem hajlandó erre:

Ti pedig aggódó várakozással és szorongó félelemmel telve még a tisztességes élvezetektől is tartózkodtok, nem keresitek fel a látványosságokat, nem vesztek részt a körmeneteken, nem jelentek meg nyilvános lakomákon, irtóztok az ünnepi versenyjátékoktól, és az áldozati ételektől és italoktól, amelyeknek egy részét oltárainkon ajánlottuk fel. Ennyire féltek azoktól az istenektől, akiket megtagadtatok! Nem övezitek magatokat virágfüzérrel, nem ápoljátok testeteket illatszerekkel, a drága kenőcsöket temetésre tartogatjátok, még a sírokra sem tesztek koszorút, sápadt, reszketeg népség vagytok, méltó a szánalomra, mármint isteneink szánalmára! Így hát, ti boldogtalanok, nemhogy nem támadtok fel, de még csak nem is éltek.” (XII, 5-6)

Azt, hogy a keresztények távol tartják magukat a római közélettől, cáfolni nem lehetett, csak megindokolni. Octavius válaszában azt mondja, hogy a római élet közösségi alkalmai, mint amilyenek a körmenetek és a látványosságok részei a pogány vallásosságnak, mely erkölcstelenségre ösztökél, az istenek pedig démonok.

Nos, amennyiben egy ilyesféle párbeszédre valóban sor került a harmadik század elején (és természetesen sor kerülhetett), ami Octavius (a kereszténység) válaszából Caecilius (Róma) számára kiderülhetett, az nem más, mint az, hogy Rómának – még ha a súlyos vádak alaptalannak bizonyulnak is – valójában igaza van akkor, amikor zsigeri ellenszenvvel tekint a kereszténységre. A kereszténység integrálhatatlan, mert kizárólagosságra törekszik. Kétségkívül ez volt a kereszténység legnagyobb „bűne” Róma szemében. Úgy vélték, és persze nem indokolatlanul, hogy a kereszténység arra törekszik, hogy megrontsa és gyengítse a római vallást (VIII, 1). Így tehát vallásként nem, csupán állandó veszélyforrásként vehető komolyan. A kereszténység – ma így mondanánk – nemzetbiztonsági kockázatot jelentett. Róma ragaszkodott ősi tradícióihoz, politikai ethoszához, a birodalmi kultuszhoz, mindebben fennmaradásának és jólétének biztosítékát látta, ezért még olyan többé-kevésbé üldözésmentes időszakban is, mint a harmadik század eleje a kereszténységben egy kiirtandó összeesküvést látott (eruenda prorsus haec et execranda consensio).

Ha egy művelt (pogány) római elkezdte olvasni Minuciust (és a dialógus elsősorban az értelmiségieknek volt szánva) mindjárt Cicero híres művének, a De oratore-nak kezdő sorai idéződtek fel benne. „Cogitanti mihi (valahányszor el-elgondolkodom), így kezdődik Cicero műve, és ezzel a mondattal indít Minucius is. Ez persze lehet véletlen irodalmi reminiszcencia is, ám tekintve a dialógus számtalan klasszikus utalását, arra kell gondolnunk, hogy a szerző tudatosan visszhangozza éppen ezt a cicerói mondatot. A mondat ugyanis Ciceronál így folytatódik:

„…et memoria vetera repetenti perbeati fuisse, quinte frater, illi videri solent, qui in optima re publica, cum et honoribus et rerum gestarum gloria florerent, eum vitae cursum tenere potuerunt, ut vel in negotio sine periculo vel in otio cum dignitate esse possent.”

„…és a régiek emlékét felidézem, mindig úgy tűnik nekem, Quintus öcsém, hogy nagyon boldogok voltak azok, akik a legjobb államban mind tisztségeikkel, mind cselekedeteik dicsőségével olyan életpályát futhattak be, hogy munkálkodásukban veszély nélkül, szabad idejükben méltósággal élhettek.” (ford. Adamik Tamás)

Cicero, és közvetve Minucius egy olyan államot vizionál, melyben a polgárok veszély nélkül és méltósággal élhetnek, illetve munkálkodhatnak. A szerző tehát egy olyan Rómát szeretne, ahol a pogányság és a kereszténység békésen megfér egymás mellett, és ahol a különböző bölcseleti iskolák követői szabadon eszmét cserélhetnek. Láttuk, hogy sokkal később, már a kereszténység „győzelme után” Symmachus, római szenátor egy olyan államvezetés érdekében interpellál, mely méltányosnak tekinti, hogy minden vallás egyenlő bánásmódban részesüljön. Ez abban a helyzetben nem volt lehetséges. Más okokból, ám nem volt lehetséges Minucius idejében sem. Pogányság és kereszténység békés egymás mellett élésének a lehetetlensége talán elsősorban nem is a status quo-kal, hatalmi helyzetekkel magyarázható, hanem azzal, hogy kereszténység és pogányság világnézetileg egyszerűen összebékíthetetlen volt. A pogányság agnosztikus toleranciája, illetve a kereszténység abbéli meggyőződése, hogy az egyetlen igazság letéteményese, lehetetlenné tett minden közös platformot. A Minucius-féle jószándékú keresztény, és nemkülönben a kereszténységet közelebbről megismerni szándékozó pogány értelmiségiek csalódottan tapasztalhatták, hogy minden párbeszéd a kereszténység és a pogányság között talán csak még inkább kidomborítja az ellentéteket, és még inkább megerősíti a vitafeleket abban a meggyőződésükben, hogy a másik vallása ártalmas és üldözendő, illetve a misszió eszközeivel felszámolandó babona. Egy pogány, aki a pogányságon belül kívánt maradni, bármennyire is kulturált, érdeklődő, és nyitásra kész vitában vett volna is részt, a végén csak azt mondhatta, amit Caecilius mondott nagy perbeszéde végén:

Ne fürkésszétek az ég térségeit és a világ sorsát és titkait. Elegendő a lábunk elé nézni, különösen vonatkozik ez a tanulatlan, pallérozatlan, műveletlen, képzetlen emberekre. (…) Hagyja az ember a kétes dolgokat úgy, amint vannak, és ne mondjon vaktában és vakmerően egyoldalú ítéletet, amikor annyi jeles ember sem tudott megállapodásra jutni, nehogy vénasszonyos babona terjedjen el, vagy az egész vallásosság megrendüljön.”( XII, 7; XIII, 5)

És, ha egy keresztény a kereszténységen belül kívánt maradni, akármennyire értékelte is az antik kulturális örökséget, ugyancsak nem mondhatott mást, mint amit Octavius mondott védőbeszéde végén:

Miért vagyunk hálátlanok, miért sajnálkozunk azon, hogy az istenséggel kapcsolatos igazság a mi időnkben lett teljessé? Aknázzuk ki szerencsénket, és a helyes tanítást tegyük vezetőnkké: szüntessük meg a babonaságot, tisztítsuk meg az istentelenséget, és tartsuk az igaz vallást.”( XXXVIII, 7)

 

Úgy tűnik, hogy noha Minuciust nagyon is foglalkoztatja, hogy lehetséges-e a pogányság és kereszténység békés egymás melletti élése, továbbá tételesen fel nem tett fájdalmas kérdése az, hogy a kereszténység miért nem lehet religio licita (bevett vallás), a megoldást mégis a pogányság keresztény hitre való áttérésében látja. Egészen megkönnyebbül, hogy a végén, mivel Caecilius belátja a kereszténység igazát, nem kell döntenie a két fél igazsága között (XL, 3). Octaviusnak (Minuciusnak) ugyan sikerült bölcseleti alapon megvédenie a kereszténységet, illetve kimutatnia, hogy hamisak a kereszténység ellen felhozott vádak, ám kudarcot vallott abbéli igyekezetében, hogy megalapozza a kereszténység toleráns együttélését a többezer kultusszal a politeista római társadalomban.

Feltűnő azonban, hogy Caecilius valójában nem annyira keresztény lesz, azaz nem vallja meg Krisztust (akiről különben sem esik szó a dialógusban), hanem inkább csak amolyan „laza” monoteista, akinek további kérdései vannak. Valójában csupán két dolgot ismer el, egyrészt azt, hogy van isteni gondviselés, másrészt meg azt, hogy a kereszténység erkölcsileg magasabb rendű:

Ami tehát a vita legfőbb kérdését illeti, elismerem a gondviselést, és engedek Istennel kapcsolatban, s immár közös iskolánk erkölcsi tisztaságát illetően is egyezik a véleményünk” (XL, 2).

Elképzelhető lenne hát, hogy Minucius, aki iskolaként, bölcseletként mutatja be a pogány értelmiségieknek a kereszténységet, úgy gondolta, hogy az egyistenhit és a keresztény ethosz elfogadása a pogányság és kereszténység közös platformja lehet? Úgy gondolta volna, hogy ennek érdekében, adott esetben, akár még a kereszt bolondsága is felváltható a bölcselkedő beszéddel(vö. 1Kor 1, 17-18)? Ha így lenne, Minucius nem annyira a pogányság keresztény hitre való áttérésében látta volna a megoldást, hanem egy olyan „vallási minimum” meghatározásában, mely mindkét részről elfogadható. Ám úgy vélem, ezt a kérdést jobb nyitva hagyni.

Mindenképpen tény viszont azt, hogy a dialógusban nagyon fontos szerepet kap a barátság. A világnézeti, vallási ellentétek akkor kerülnek igazából a felszínre, amikor a felek mintegy kilépnek a baráti kapcsolat intimitásából, és ki-ki a saját „iskolája” szemével kezdi el látni a másikat. A hangnem is ekkor kezd eldurvulni. Úgy tűnik tehát, hogy az ellentéteket, a nagyon is létező és el nem kenhető világnézeti különbségeket Minucius szerint igazán csak a barátság, az interperszonális kapcsolat képes valahogyan kezelni. Amennyiben ki-ki megmarad a saját „iskolájában”, nem létezik, nem létezhet közös platform, viszont ennek ellenére is lehetséges a barátság keresztények és pogányok között. Csak a barátság, a személyes kapcsolatok képesek arra, hogy feloldják az ellentéteket; mihelyt elhagyjuk a baráti intimitás közegét azonnal a görcsös előítéletek, a durva általánosítások, a gyűlöletbeszéd rabjaivá válunk.

Ez a szép felismerés teszi Minucius elegánsan megírt apológiáját örökké időszerűvé.

 

 

12 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://laudator.blog.hu/api/trackback/id/tr8715065982

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Célkereszt 2019.09.12. 12:12:02

Nem csoda, hogy kiakadtak a rómaiak a kereszténységre. A rómaiak liberálisok voltak, nem törődtek sokat, hogy kinek, mi a vallása, kivéve persze a kereszténységet, amely szempontjukból destruktív vallás volt.

CSOKKI MÁLNA 2019.09.12. 12:55:38

Sikerült egy spártait kitenni a címlapra..:)

CSOKKI MÁLNA 2019.09.12. 12:56:12

@Célkereszt: " A rómaiak liberálisok voltak, nem törődtek sokat, hogy kinek, mi a vallása.."

Hihi, a Caligula helytartója c. drámát olvastad esetleg? A rómaiak egy császárszobrot akartak a zsidók templomának szentélyébe helyezni..

Legfelelősebben gondolkodó felelőtlen ember · http://elmenypark.net 2019.09.12. 12:56:43

Azért a római liberalizmus szépen eltűnt a birodalom határain túl, mikor azt a légiók (főképp területszerzés és rabszolgabegyűjtés céljából) átlépték.

Rigor Mortis 2019.09.12. 13:18:13

@Célkereszt: Nem voltak liberálisak, szinte semmilyen tekintetben. A vallás a napjaik minden percét meghatározta. Nekik az volt a fontos, hogy a Birodalom minden lakosa áldozatot mutasson be az isteneiknek. Ezt a legtöbben megtették, de a zsidók és a keresztények vonakodtak, mivel a Tízparancsolat tiltotta az idegen isteneknek való áldozást. Alapvetően semmilyen kultuszt nem tartottak destruktívnak, ha a hivatalos áldozatbemutatás megvolt.

CSOKKI MÁLNA 2019.09.12. 15:24:53

@Rigor Mortis: Ez azért az utolsó időkre változott. A 4. századtól már nem üldözték a kereszténységet, jellemző volt még nők körében népszerű Ízisz kultusz, és a katonák körében népszerű Mithrász kultusz is..

Void Bunkoid 2019.09.12. 15:25:23

@Rigor Mortis: azért az ókori szabályok sem voltak olyan rigorózusak, sőt, rengeteg kiskapu volt - pont egy videojátékban (Assassin's Creed Odyssey, habár persze fikció, de meglepően ügyeltek a történelmi hűségre) van ennek egy kikacsintós jelenete, igaz az nem római, hanem görög, de ugye ott illett száz ökörből álló áldozatot, úgynevezett hekatombát bemutatni a főbb isteneknek. Nos, ezt sokszor megoldották úgy, hogy odaraktak egy kis husit, és azt mondták rá, hogy na, ez egy hekatomba :)

Zacskóstej 2019.09.12. 15:25:43

@Rigor Mortis: Meg az adó. Rohadtul nem érdekelte őket, hogy ki milyen istent imád amíg nem lázadoztak és fizették az adót.

kiskutyauto 2019.09.12. 15:56:11

Aha annyira utálták a keresztényeket, hogy az utolsó 150 évben kötelező államvallássá tették a kereszténységet... amúgy a korai kereszténységet nem volt nehéz utálni, mivel egy erőszakkal térítő, kellemetlenkedő, zavargó, lázadozó, a birodalom stabilitását veszélyeztető álszent sunyi csürhe volt...

Ledán M. István · http://laudator.blog.hu/ 2019.09.12. 15:59:19

@kiskutyauto: no, azért ezzel vitatkoznék. Lukianoszt én is kedvelem, de azért nem kell mindent elhinni neki.

gigabursch 2019.09.13. 09:52:45

Úgy látom ez egy háromrészes cikk.
Úgyhogy irány az első rész...