Adagia II.
Verba volant, scripta manent, tartották a régiek. De mert jól tudták, mit ér a scripta, ha nem áll mögötte a megvalósítására törekvő szándék aranyfedezete, ezért amit mi „pusztába kiáltott szónak” mondunk, azt ők elegáns oxymoronnal éppen hogy az íráshoz kapcsolták: in aqua scribere, „a vízre írni”.
Tudta ezt Erasmus is, amikor az In aqua scribis mondást is beemelte (1.4.56. számmal) a hiábavaló dolgokról szóló antik közmondások közé – Aethiopem lavas, szerecsent mosdatsz, Ferrum natare doces, vasat tanítasz úszni, Cribro aquam haurire, szitával mered a vizet, Parieti loqueris, a falnak beszélsz, és így tovább – amelyek az Adagia 1.4. centuriájának jó felét kitöltik, s amelyeket Baranyai Decsi János az 1598-as magyar Adagiában közösen egyetlen magyar megfelelővel fordított: Haszontalan dolgot czeleködni. Valószínű, hogy a német típusú kályhatüzelés még nem volt annyira elterjedve, hogy ismerhesse és az in aqua scribis megfelelőjeként közölhesse azt a mondást: felírni a kéménybe korommal.
:Erasmus mindenekelőtt görög forrásokból illusztrálja az adagiumot. Lukianosznál A zsarnok-ban (21) Hermész figyelmezteti az alvilági révészt: Tréfálsz, vagy mint mondják, vízre írsz, ha obulust remélsz Miküllosztól, Platón pedig „az igazságos, a szép és a jó ismerőjéről” mondja a Phaidroszban (276c) hogy Nem fog tehát nádtollal a fekete vízre írni. Sőt Erasmus Arisztophanész Darazsak komédiájának kommentárjából önállósult közmondásként idézi azt a sort: Ἀνδρῶν δὲ φαύλων ὄρκον εἰς ὕδωρ γράφε - Gonosz ember esküjét a vízre írd. De latin szerzőktől is idéz, mindenekelőtt Catullustól (70,2-3):
…Mulier cupido quod dicit amanti
In vento et rapida scribere oportet aqua.
(Bármit mond vágyakozó szeretőjének az asszony
azt a szélbe és a sebes vízre kell felírni.)
Láttuk azonban már, hogy az elítélő hangú antik közmondások éppen Erasmus idejében gyakran kaptak pozitív kicsengést. Így történt ez a „vízre írás” metaforájával is. Ebben nem kis szerepe volt magának Erasmusnak, aki hangsúlyozta, hogy Krisztus urunkról csak egyszer jegyezték fel, hogy írt – akkor is a porba. János evangéliumában (8,3-11), a házasságtörő asszony történetében – amely épp a mai mise olvasmánya – a farizeusok azt kérdezik Jézustól, megkövezzék-e a nőt, ahogy Mózes parancsolta.
„Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. De azok tovább faggatták, azért fölegyenesedett és azt mondta nekik: Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek. Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön, ők meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után, kezdve a véneken, csak Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal. Jézus felegyenesedett és megszólította: Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el? Senki, Uram, felelt az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél.”
Photis Kontoglou: Krisztus a porba ír (1924)
A reneszánsz humanisták köteteket írtak tele arról, mit írhatott Jézus ott a porban. Többen rámutattak, hogy a jelenet utalást tartalmaz Jeremiás 17,13 versére: „Akik elpártolnak tőlem, a porba íratnak be, mert elhagyták az élő vizeknek kútfejét, az Urat.” De abban mindannyian egyetértettek, hogy akármit is írt Jézus, az nem lehetett haszontalan czeleködet. Épp ellenkezőleg, erre is vonatkozik a Mt 24,25 kijelentése: „Ég és föld elmúlhatnak, de az én igéim el nem múlnak.”
A tűnékeny anyagra írt, de örökké tartó szó metaforája ettől kezdve kedvelt képe lett az irodalomnak. Rudolf Wittkower A Szaturnusz jegyében születtek című könyvében részletesen leírja, hogyan alakult ki Európában a 16. századtól kezdve az „isteni ihletésű” művész, az artifex és poeta divus ideája, amely számos, korábban kizárólag Istenhez kapcsolódó szakralitás-elemet olvasztott magába. Közéjük tartozott a fenti motívum is, amelyben a költők – ó, hiúság – immár elsősorban saját művük örökkévalóságának jelképét látták. Az új metafora teljes kifejtését megtaláljuk Edmund Spenser (1552-1599) 75. szonettjében, amelyet Szabó Lőrinc fordított magyarra, s az ő Horányi Károly által gondozott Örök barátaink fordításkötetében (2002) olvasható:
Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve
a lány – megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! – feleltem: – híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.
A metafora elterjedésével – különösen a romantikát követően – azonban már elég volt felidézni a kép egyik felét, a mulandó vagy megfoghatatlan anyagra írt szöveget, s az éppoly magától értődően hordozta az örökkévalóság képét, mint az antikvitásban a hiábavalóságét. „Az égre írj, ha minden összetört!”, írja Radnóti, egyetlen mondatba sűrítve a motívum mindkét elemét.
A mondás új értelmezésének legszebb példája azonban Keats sírfelirata a római protestáns temetőben. Ez a keserű epitáfium azt hirdeti, hogy a fiatal költő ellenségei gonoszságától megkeseredve mindössze annyit kívánt feliratni sírjára: Itt nyugszik valaki, akinek nevét vízre írták.
„Ez a Sír foglalja magában mindazt, ami Halandó volt egy Ifjú Angol Költőből, aki Halálos Ágyán, Szíve Keserűségében Ellenségei Gonosz Hatalma miatt úgy Kívánta, hogy e Szavakat véssék Sírkövére: Itt fekszik Valaki, akinek Nevét Vízre írták.”
Az angol irodalomtörténet úgy tartja, hogy a mondás eredete Beaumont és Fletcher Philaster (1611) című színművének egy sorára – All your better deeds Shall be in water writ – megy vissza, s minden nemes törekvés hiábavalóságára utal. Ha azonban az adagiumnak az ókortól Erasmuson át Spenserig ívelő teljes előtörténetét is figyelembe vesszük, úgy a felirat jelentése épp az ellenkezőjét sugallja: a világ mulandósága és gonoszsága fölött diadalmaskodó költői mű örökkévalóságát.