Több email érkezett hozzám tegnap és ma is, hozva a "bombahírt", hogy Mesterházy Attila bajai szórólapján latin szöveg áll, legalábbis annak tűnik (l. a fotót). Természetesen a Magyar Nemzet robbantotta a "botrányt", de hozta pl. a Vastagbőr is. Az utóbbi kommentjeiben már elég sokan írták, hogy ez bizony egy lorem ipsum, vagyis halandzsaszöveg. Mit is jelent ez? Nos, a lorem ipsum egy olyan kvázi latin textus, amely szándékosan el van torzítva, hogy semmit se jelentsen. Szerkesztők, tördelők használják az íráskép, tipográfia, betűtípus kipróbálására. Az a jó benne, hogy mivel nem jelent semmit, nem vonja el a szemlélő figyelmét a szöveg értelme, csak az összképre (betűtípus, tördelés stb.) figyel.

A Wikipedia persze kimerítően ír a témáról, sőt, van a lorem ipsum-nak külön oldala is. Állítólag már az 1500-as évektől kezdve használják (forrást, bizonyítékot nem hoz), s valójában Cicero egyik filozófiai művének, a De finibus bonorum et malorum c. alkotásnak ("A legfőbb jó és rossz") egy részlete van benne az érthetetlenségig torzítva. (Mondjuk a 16. századi eredet magyarázná, hogy miért latin szöveget használtak.) Lássuk előbb a lorem ipsum-ot, vagyis az originál szöveget:

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipisicing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat. Duis aute irure dolor in reprehenderit in voluptate velit esse cillum dolore eu fugiat nulla pariatur. Excepteur sint occaecat cupidatat non proident, sunt in culpa qui officia deserunt mollit anim id est laborum.

És íme az eredet, vagyis a Cicero-szöveg, amelyet egy Richard McClintock nevű amerikai filológus fedezett fel (reméljük, nem évek munkája során, mert annyit nem ér):

"...neque porro quisquam est, qui dolorem ipsum, quia dolor sit amet, consectetur, adipisci[ng] velit, sed quia non numquam [do] eius modi tempora inci[di]dunt, ut labore et dolore magnam aliquam quaerat voluptatem. Ut enim ad minima veniam, quis nostrum exercitationem ullam corporis suscipit laboriosam, nisi ut aliquid ex ea commodi consequatur? Quis autem vel eum iure reprehenderit, qui in ea voluptate velit esse, quam nihil molestiae consequatur, vel illum, qui dolorem eum fugiat, quo voluptas nulla pariatur?[33] At vero eos et accusamus et iusto odio dignissimos ducimus, qui blanditiis praesentium voluptatum deleniti atque corrupti, quos dolores et quas molestias excepturi sint, obcaecati cupiditate non provident, similique sunt in culpa, qui officia deserunt mollitia animi, id est laborum et dolorum fuga." (Cic. de Finibus 1.10.32-33.)

Leforítom nektek, mert ma olyanom van:

"...továbbá senki sincs, aki azért szeretné, hajszolná, vagy akarná elérni a fájdalmat, mert fájdalom; hanem azért, mert néha olyan idők járnak, hogy fáradsággal és fájdalommal valami nagy gyönyörűséget szereznek maguknak. Hogy a legegyszerűbb dolgot mondjam, ugyan ki gyötörné a testét gyakorlatokkal, ha abból nem származna semmi haszon? De ki kinek van joga megfeddni azt, aki olyan gyönyőrűséget akar, amelyet semmi kellemetlenség nem kísér, vagy azt, aki olyan fájdalomtól menekül, amelyből semmi gyönyör nem származik? De kárhoztatjuk és teljes joggal gyűlöletre méltónak tartjuk azokat, akik a pillanatnyi élvezetek kényeztetésétől ellágyulva és megrontva nem látják előre - elvakulván a vágyakozástól -, hogy milyen fájdalmakban és kellemetlenségekben lesz részük. Hasonló bűnban vannak azok, akik feladataikat nem hajtják végre lelkük puhánysága miatt, ami nem más, mint a munkától és fájdalmaktól való menekvés."

Nagyszerű, nem? Mármost aki megpróbálná összekötni a Cicero-idézet tartalmát a szocikkal, pl. a munkától való menekvéssel, azt arra kérem, ne tegye, legalábbis ne ilyen asszociációban. Ugyanis a helyzet az, hogy a Mesterházy-részlet nem a lorem ipsum, hanem egy lorem ipsum-mutáns. A loremipsum.com generál ilyen halandzsákat, és valószínű, hogy az mszp tördelője egy ilyen programot vagy hasonlót használt. A szórólapon lévő szövegre a gugulo (gugulo -onis f: Google, most találtam ki) nem ad találatot, csak amely magára a szórólapra mutat. Persze az még kérdés, hogy e szöveg a klasszikus loremipsumhoz hasonlóan rejt-e valami eredeti latin szövegrészletet, vagy sem? Attól tartok, hogy nem, hanem csak latin és kvázilatin szókészletből lett generálva. De még keresem a megoldást, hátha mégsem.

Lezárásként azt mondhatom, elég nagy műbalhé volt ez, de nyilván ezt a helyi fideszesek is tudták (ha nem, még rosszabb). Mesterházynak a laudator köszöni a latin propagálását, de ajánlom, hogy legközelebb konzultáljon velünk a kiválasztandó szövegről.

Mikszáth-jegyzetek II.

Amici et amicae!

Nagy örömömre szolgál, hogy egy kiváló kolléga kiváló írását mutathatom be nektek. Burqus, akinek a blogja legnagyobb kedvencem, Mikszáth egyik tárcája kapcsán írt egy bejegyzést, folytatva ezzel az általam megkezdett Mikszáth-tematikát. Nekem nagyon tetszett, és bár örülnék, ha azt hinnétek, hogy én írtam, conscientia motus (lelkiismeretemtől indíttatva) ideszúrtam ezt a bevezetést, hogy senki sem legyen tévedésben a szerzőségről. (G.d.M.)   

Mikszáth tárcáinak vibráló elevenségéhez nagyban hozzájárul az a rengeteg utalás, amelyet a legkülönfélébb korabeli forrásokból merít, a napi pártpolitikai csatározásoktól (amelyek akkor sem voltak sokkal gusztusosabbak, mint ma) a folyosói pletykákon és a népi latinságon át egészen az újsághirdetésekig, akár a tegzeslárva, amely a tó fenekének törmelékéből épít magának sokszínű és egyedi házat. A kortársak számára az utalások nagy része éppolyan érthető volt, mint nekünk a „Sün!” vagy a „nem kicsit, nagyon”. De hogy a mai olvasó is megértse ezt a bonyolult és eleven hátteret, ahhoz jóformán bekezdésnyi lábjegyzetre van szükség Mikszáth minden egyes sorához. Ám ezek a bekezdések, s a bennük kirajzolódó rég eltűnt világ alkalomadtán éppolyan élvezetesek lehetnek, mint az az egyetlen sor, amelyet kifejtenek.

Az index neve már önmagában latin (jelentése ugye "mutató", de besúgót, "feladó"-t is jelentett, mármint aki feladta ellenségeit a hivataloknál), mi lenne, ha egyszer latinul jelenne meg a címlapja? Valahogy így. A "belföld" rovat (persze ilyen rovat az indexen nincs) címeit fordítottam le, a kb. 10.30 órakor látott állapot szerint (a magyar címek linkként működnek). Szerintem a latin kiállta a próbát, mindent frappánsan le lehetett fordítani. (Néha egy kicsit kellett körülírni, de ezt sem lett volna muszáj. Hiszen ahhoz, hogy mit jelent pl. az MSZP rövidítés, egy magyar olvasónak ugyanúgy háttértudásra van szüksége, mint  egy latinnak.) Persze ha hibát láttok, vagy jobb ötletetek van, hajrá!

Mikszáth-jegyzetek I.

Aki szereti a magyar történelmet, főleg a pipafüstös "régi Magyarországot", az szereti Mikszáthot. Ez olyan erős összefüggés, olyan megdönthetetlen axióma, hogy magyarázatra alig szorul. Mikszáth kicsit olyan, mintha mindig gyerekeknek mesélne, jóízűen, humorral, néha adva egy-egy barackot a lurkók fejére; csak a történet végén sejlik fel az a rendkívüli bölcsesség és kíméletlen éleslátás, amellyel látta és láttatta saját hazáját, honfitársait.

És persze aki szereti a latint, az is szereti Mikszáthot. Olyan kort idéz meg - noha 1849-ben született! - ahol a latin, pontosabban annak nyelvként való használata félig még a mindennapi élet része; műveiben lépten-nyomon felbukkan egy-egy deák szó vagy kifejezés, remekül színezve azt a hajdani vármegyei világot, amelynek virágzását már nem, lassú eltűnését még megérhette.

Feliratok V.

Maradjunk még Pozsonyban egy kissé (l. az előző feliratos bejegyzést), sőt, maradjunk a Mihály utcában, csak éppen áthaladván a Szent Mihály torony boltíve alatt, kezdjünk el sétálni a Főtér felé. De most ne csábítsanak el minket sem az utunkba eső jóféle  sörözők, ahol nagyszerű erős szlovák és cseh cerevisiát lehet inni, sem a kissé drága, de nagyon jóízű csokoládé-különlegességeket áruló kis cukrászda-kávézó, sem pedig a valamivel feljebb fekvő antikvárium, amely ugyan meg sem közelíti pesti rokonai színvonalát, kis szerencsével mégis rábukkanhatunk polcain egy-két unikumra. Persze mindezt be lehet majd pótolni, de most feliratra vadászunk. Még az Országház előtt van egy csinos és szépen felújított polgárház, amely előtt érdemes megállnunk. Az ízléses renoválás, a stukkók, oszlopok, külső faldíszek rendbehozatala a szlovák restaurátorokat dicséri, minden elismerésünk az övék. Az ő érdemük az is, hogy a ház kapuja fölött olvasható felirat és címer ma a régi pompájában díszeleg, a szöveg rekonstrukciója MAJDNEM tökéletes. De csak majdnem! Lássuk!

Kedveseim!

Nos G.d.Magister admninistrator diarii "Laudator temporis acti" nominati, memoriae commendamus quibus expedit universis, (azaz mi, G.d.Magister, a "Laudator temporis acti" nevű blog adminisztrátora emlékezetül adjuk mindenkinek, akit illet), hogy zászlót bontott a Collegium Laudatorum (Laudatorok kollégiuma), vagyis a blog közösségi oldala. Egyelőre még csak találgatom, mire lesz ez jó; de arra mindenképpen, hogy a közös érdeklődésű látogatók megismerjék egymást, erősödjön a blog iránti szolidaritás, az összetartozás érzése, és hasonló nagy szavak. Talán könnyebb lesz az információáramlás is, a közösségi oldalon lehet képeket feltölteni, témákat, ötleteket ajánlani, stb.

Várom az ötleteket, hogy ti mit gondoltok ennek az új lehetőségnek a kihasználásáról. Bele lehet szólni abba is, hogy mi legyen a közösség profilképe (most egy szép pompeii falfestmény), de akár abba is, hogy mi legyen a neve. De legfőképpen csatlakozattok, csapjatok fel ti is Laudatornak!

Mindennapi latin I.

Csodálatos a szavak élete. Kosztolányinak van egy remek esszéje erről. Azt írja, hogy a szavak közül egyesek eltűnnek, meghalnak, mások nyugdíjba mennek, van amelyik lefokozva, egy-egy mondásba, szófordulatba visszaszorulva tengeti az életét (tegye fel a kezét az, aki tudja, mit jelent mondjuk a "sok van a rovásán"-ban a "rovás", vagy pl. a "pellengérre állít"-ban a pellengér. Stb. stb.). Aztán vannak szavak, amelyek elképesztő életutat futnak be, nyelveken, kultúrákon keresztül.

A minap vittem a gyereknek nápolyit a bölcsibe, mert iszonyú éhes, amikor érte megyek (növésben van). Nézegettem öltöztetés közben a nápolyi csomagolását, s olvasgattam a feliratokat (vannak ilyen emberek, akik állandóan olvasnának. Ezt nem büszkeségből mondom. De nyilván vannak sorstársaim, akik a majonéz apróbetűs részét is kivülről fújják már.) Azt mondja a nápolyi felirata, hogy mogyorókrémmel töltött ostya. Honnan ered az ostya? Szlávosnak hangzik, de valóban az?

Feliratok IV.

Aki Pozsonyban jár, legjobb, ha a Szent Mihály-kapun keresztül közelíti meg a régi belvárost. E kapu volt régtől fogva a város fő bejárata. Már 1410-ben említik. Komoly erődítmények védték, s persze a kapu fölött magasodik a Szent Mihály-torony is, a város egyik dísze és jelképe, miként Sopronnak a Tűztorony. Belsejében szerény kiállítás látható történetéről, és ki lehet menni a körerkélyére is, ahonnan csodás kilátás nyílik a belvárosra, különösen pedig a Szent Mihály utcára. Eme utca többek között azért érdekes, mert itt található az ún. újabb Országház épülete. A hatalmas építményben - amelyet még Mária Terézia építtetett 1753-ban - üléseztek a magyar rendek 1802-1848 között. Vagyis e helyütt történt Széchenyi felajánlása az Akadémiára, itt mondták ki 1844-ban a magyar nyelv államnyelvi státusát, és e helyütt hozták meg az áprilisi törvényeket, azaz mondták ki pl. a jobbágyfelszabadítást. Nemzeti emlékhely ez, feleim, és ha lehet mondani, nemzeti zarándokhely kellene, hogy legyen. Manapság az egyetemi könyvtár található benne; belsejében már semmi nem emlékeztet a régmúltra. De hogy visszakanyarodjak mondandómhoz, nemcsak az Országház épülete, hanem a Szent Mihály torony is különleges, elgondolkodásra késztető hely lehet az idelátogató honfitársaimnak. E tornyon fotóztam le ugyanis hajdanán egy feliratot, amelyet 1712-ben helyeztek el, s amely a mai magyarok számára szinte háromszoros jelentéssel bír. Íme:

Amikor a Laudatort dicsérik...

Napoletano jelezte nekem, hogy a Magyar Narancsban kaptunk egy elismerő kritikát. Az írás itt olvasható. Ezúton köszönjük meg az urfi álnevű újságírónak a méltató szavakat, amelyek azért is kedvesek nekünk, mert a szerző láthatóan tisztességesen átböngészte a blogot, és - szerintem - jó dolgokra mutatott rá. Köszönjök még egyszer.

Persze egyrészt nagyon jó érzés olvasni egy ilyen recenziót, de nálam rögtön az a következő gondolat, hogy jaj, vajon megérdemeltem? Jaj, nem írok elég posztot, nem dolgozok eleget a posztokon, hajajaj. Persze aztán ennek az izgalomnak megvan az eredménye is, mert csupa jó téma jut az eszembe, amiről szívesen írnék, s ez némileg megnyugtat.

Nem szabad kényszerből írni, ezt mindig megfogadom. De közben ez sem igaz, mert szeretem azt hinni, hogy ide szívesen járnak vissza néhányan, s ezért nincs képem ahhoz, hogy hetekig csalódást okozzak nekik. De hadd panaszoljam el régi bánatomat újra, miszerint: Bárcsak én is olvashatnék már a laudator-on mások által írt pompás bejegyzéseket! Loge régen írt pár nagyszerű dolgot, de hát ő pedagógus, örül, ha nem alszik el este vacsora közben. Tehát ismét kérek minden vállalkozó szelleműt, hogy ha belészorult valami, ossza meg! De addig is örüljön velem, aki erre késztetést érez!  

Az egyik utolsó bástyája a mai latinnyelvűségnek a jelmondatgyártás: még mindig divatos, sikkes dolog címer, logó alá, fölé, köré latin szavakat vésni, mert az patinát, titokzatosságot kölcsönöz (fotónkon az 1899-ben alapított Pall Mall hivalkodó címere, rögtön két - elkoptatott -jelmondattal).  Hovatovább ezek a latin szavak már csak olyanok, mint valami stilizált díszek, ornamentikák egy bronzkori edényen: jelentésüket, eredeti szerepüket ma már szinte senki nem ismeri, hatásuk csupán esztétikai. Persze örülni kell, hogy legalább ez még számít, hogy legalább ilyen formában még létezik a latin (ha már ez sem lesz, menedékjogot kérek a Vatikánban, muhaha). Elárulom: én is fordítottam már jelmondatot egy cég kérésére. Sőőőt! Magánszemélyeknek is fordítottam, méghozzá olyan jelmondatokat, amelyek aztán tetoválás formájában felkerültek a megrendelőre. Ez egyre menőbb, és végülis jobb, mintha - a régi városi legenda szerint - a csipős savanyú leves kínai nevét tetoválná magára a deliquens. Most pedig megjelent egy pofonegyszerű program - nyilván válaszolva a fogyasztói igényekre -, amellyel bárki faraghat magának egy "mezítlábas" - azaz nem túl bonyolult - jelmondatot.

Magyar történelmi latinságok VI.

Amikor elindítottam az alcímben jelzett sorozatot, már tudtam, hogy erről egyszer írnom kell. Sőt, abban is biztos vagyok, hogy dörzsöltebb olvasóim is rögtön tudták: ha valami, hát akkor ez biztos része lesz a sorozatnak. Igen, igen, arról a levélről van szó, amelyet János érsek küldött a gaz Gertrúd ellen összeesküvő magyar főembereknek 1213-ban, benne a kétértelmű, az érseket mindkét oldalról biztosító mondattal: "a királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz..." Éppen az a feneség János érsek nevezetes levelében, hogy már lerágott csont: a buzgóbb történelemtanárok általános iskolában tanítják, hogy a lurkók figyelmét felkeltsék, a honi írott és elektronikus sajtóban, irodalomban szállóige lett, sőt, a wikipédián még szócikk is van róla.  Szóval kulturális közkincs, a nagy közös történelmi tudatunk része. De mi igaz belőle? Erről szól a poszt.

Örkény-jegyzetek II.

Amikor elolvastam, tudtam, hogy ezzel még akarok valamit. S rá is jöttem, hogy mit: le akarom fordítani latinra. Ez voltaképpen céltalan dolog, de ha valaki szeret egy nyelvet, mindig benne van a késztetés, hogy kipróbálja: egy neki tetsző szöveget át tud-e ültetni arra a másik nyelvre, vajon nem veszti-e el az erejét, a szépségét az adott mű a fordításkor (lost in translation).

Úgy vélem, hogy az alábbi Örkény-novella latinul is tisztán cseng és ugyanúgy megrázó, mint eredetiben. Ez persze inkább Örkény érdeme, nem az enyém. Meg talán a latiné, mint közvetítő nyelvé: éppen a kontraszt miatt, ami a novella tartalma és a klasszikus, letisztult idióma között van. (L. még Radnóti eklogáit.) Ha valakinek van kedve, fordítsa le e rövidke de csodálatos egypercest az általa szeretett és ismert nyelvre.

(Magyar eredeti a hajtás után. A latinosokat kérem, előbb olvassák el a latint, s mondják el, érthető volt-e: persze ez csak akkor működik, ha nem ismerik a művet)

Újraolvasom az Örkény egyperceseket. Képtelen gondolat jutott az eszembe: Örkény engem Mikszáthra emlékeztet. Szelíd irónia, humor: Mikszáth is ezekkel a finom eszközökkel mutatta be a kiegyezés utáni Magyarország visszásságait.

De nem emiatt írok, hanem egy meglepő jelzőn: Örkény a "Családunk szeme fénye" című, egy piperkőc és az öregedést elviselni nem tudó agglegény-rokonról szóló novellában írja: eme rokon volt "a budapesti arbiter elegantiarumok doyenje". Arbiter elegantiarum: még egy kicsit nekem is kutatnom kell az agyamban. Hát persze: Tacitus szerint így nevezték Petroniust, a nagyszerű Satyricon szerzőjét. A kifejezés mai fogalmaink szerint "divatdiktátor", pontos fordításban "a választékos dolgok bírája", vagyis ő döntötte el, mi divatos és sikkes, és mi nem. Ám Petroniusra is az várt, mint Senecára: Nero előtt kegyvesztett lett, így az öngyilkosságot választotta.

Én csak azon ámulok, hogy Örkény milyen könnyedén firkantja oda ezt az epikus jelzőt hőse neve mögé. Nyilvánvalóan egy kiváló humán képzést kapott ember esetében ez természetes, hogy ilyesmi az eszébe jut. Az már még csodálatosabb, hogy Örkény úgy gondolhatta: az olvasóközönsége is tisztában van a kifejezés jelentésével. Persze ekkor a hatvanas években járunk, s Örkény olvasóinak bizonyára nagy százaléka részerült latinoktatásban anno...

Két tanulságos eset két tévécsatornával

Igen, fel kel tennem a kérdést, hogy hogyan bánjon a blogger a médiával, mert már másodjára estem pofára ebben a témakörben. Első alkalommal a tv2 nyúlta le szépen az egyik írásomat, miután nemet mondtam arra, hogy a Magellánban (?) interjút adjak nekik. Nemet mondtam, de kértem őket, hogy ha már felhasználják az anyagomat, ugyan említsék már meg a blog nevét. Megígérték, de nem állták a szavukat.

Magyar történelmi latinságok V.

A Ghymes albumát hallgattam a gyerekkel (Bennünk van a kutyavér), s feltűnt, hogy a Gergelyjárás című számukban két helyen is latin(nak tűnő) szövegrészletek vannak. A teljes élmény kedvéért íme a teljes szám - persze nagyon jó, tessenek meghallgatni. A youtube-on érdekes árukapcsolással Klebelsberg Kunót ábrázoló fotókat rakott be a klip készítője (persze értem én, hogy iskola meg Klebelsberg, de akkor sem illik össze a kettő).

Ezt a posztot már ezer éve meg kellett írnom, de nagyon meredek októberem volt, rengeteg munkával, bocsánat a nagy kussolásért így utólag. Szóval többen is szóltak nekem, hogy a facebook-on lehet választani a latint, mint használati nyelvet. (Mindenki kipróbálhatja, a felső menüben beállítások, aztán nyelv, s ott a latin). Az index még cikket is csinált belőle, amely olyan lett, amilyen, végülis civiltől ennyi várható el (olyan MTI-s lett, hogy egész pontos legyek. És jé, tényleg.)

Feliratok III.

Egy kedves bloggertárs, HuPiedone küldött nekem fotót egy síremlékről, amelyet a horvátországi Bakar (Buccari) városában, a templom oldalán fedezett fel. Mind maga a síremlék szövege, mind egyéb részei érdekesnek mondhatók, ezért közlöm. Íme a fotó:

Magyar történelmi latinságok IV.

Jelen posztomban Szörényi László friss tanulmányát szeretném ajánlani és megvitatni, amelynek címe: Nimród zsoltára. Ősmagyar Dante poklában? Egyébként a teljesség kedvéért: ebben a tanulmánykötetben jelent meg. A tanulmány pontosan olyan jó és izgalmas, mint a cím, mindenki olvassa el, ha jót akar magának! De a lusták kedvéért kénytelen leszek összefoglalni a tartalmát néhány szóban:

Szörényi az Isteni színjátéknak azt a részletét vizsgálja meg, ahol Dante Vergiliusszal éppen Nimródot látogatja meg a pokolban. A nagy vadász, a megbüntetett "titán" - aki Bábel tornyának építése miatt bűnhődik az Infernóban - egy máig megfejtetlen sort kiált oda a két költőnek, mire Vergilius igen dühös lesz rá (ő mintha értené?). Dante kalauza megmagyarázza, miért jön ilyen zagyvaság Nimród szájából: "mert néki minden nyelv oly érthetetlen,/ mint másnak az övé: csak jár a szája!" (Babits M. fordítása)

Feliratok II.

Már régóta próbáltam elolvasni a Budai Vár egyik házának kapuján lévő feliratot, de a hajdani (bonae memoriae, vagyis jó emlékezetű) várbusz, illetve manapság a 16, 16A, illetve 116-os buszok mindig gyorsabbak voltak annál, hogy el tudjam mélyedni a szövegben (bár ha Budapest közlekedésének leromlását tekintem, nemsokára a Várban is dugó lesz, így kedvemre lehet majd olvasgatni). Egyébként az alábbi házról van szó, címe Tárnok utca 1. (a Dísz térről kiinduló utca, ezen mennek a buszok a Bécsi kapu felé):

Emblémák I.

Az emblémákkal kapcsolatban szeretnék kis sorozatot indítani, mert régi kedvenceim ők, másrészt pedig tudós bloggertársam, studiolum szintén tudós honlapján nemrég találkoztam az emblémákkal foglalkozó 17-18. sz-i művek tervezett gyűjteményes kiadásával, amely már mint terv is elkápráztatott. Remélem, ti is meggyőződtök majd róla, mennyire izgalmas és lebilincselő jelensége ez a 16-18. századi európai kultúrának, mégha néhol sekélyesnek, öncélúnak is hat.

A minap került a kezembe kevés számú 18. századi könyveim közül egy kedves kis darab: Ovidius Tristiá-jának kommentárokkal ellátott kiadása 1749-ből, a jezsuita iskolák tanulói számára. A kötet nagyszombati kiadás, tűrhető, bár nem nagyigényű tipográfiával. A kommentárok néhol elég szájbarágósak, máshol viszont kimondottan hasznosak. 

Latinosoknak: Pl. az első elegiában, a 3. sorban: "Vade sed incultus, qualem decet exulis esse" - "Menj (t.i. Rómába, könyvem), de dísztelenül, amilyennek illik lennie egy száműzöttének (t.i. száműzött könyvének)", a "qualem decet exulis"-hoz ezt fűzte: "Habe talem habitum, qualis illis proprius est, qui in exilio, in squalore nimirum et sordibus incedunt exules" (Legyen olyan külsőd, mint amilyen azoknak van, akik száműzetésben, szennyben-piszokban járnak száműzöttként"). (l. p. 7.) Ez szerintem felesleges volt, a szöveg teljesen világos.

A kötéstábla belsején és a szennylapokon található bejegyzések nagyon érdekesek. Ismeretes, hogy ide gyakran bejegyezték a nevüket a tulajdonosok, tollpróbát (probatio calami) végeztek, s olykor verseket is faragtak. Ezek különös alfaja a tolvakojat előre is átkozó versike, amivel már korábban is találkoztam, de a mondott kötetben ennek igen szép példáját láthatjuk:.

Ma végre sikerült rájönnöm - kis blog-hu-s segítséggel -, hogyan kell a kedvenc blogjaim listáját feltenni az oldalhasábba (aki még nem tudná, az ide menjen). A "Leguntur" (itt: "olvassuk őket") címke alatt vannak. A lista még nem teljes, és némileg szegényes is. Voltaképpen szívesen olvasnék több, történelemmel, irodalommal (irodalom-történettel), filológiával foglalkozó blogot. Ezért kérek mindenkit, hogy aki ismer ilyesmit, netán rendszeresen jár oda és elégedett, az írja meg nekem, hogy én is élvezhessem! Előre is kösz mindenkinek. Valete. Bpini, a. d. VI. Id. Sept. A.D. MMIX.   

"Szájer kilátásba helyezte, hogy amíg Szlovákia nem vonja vissza a törvényt, addig egyetlen olyan felszólalásuk sem lesz az Európai Parlamentben, amely erről az ügyről ne emlékezne meg." (MTI híre)Elképzelem, amint valamelyik magyar néppárti képviselő az EU-konform játszóterek mászóka-szabványáról értekezik, s beszéde végén felsóhajt: "Összegzésként elmondható, hogy a mászókák magassága és a csúszdák dőlésszöge hátrányosan érinti a két év egy hónaposokat, miként a szlovák államnyelv-törvény a magyar kisebbséget!" Lehetséges? Igen! Ugyanis Szájer József képviselő éppen azt tervezi, hogy minden felszólalásba bele kívánják szőni a problémát. A cél nemes, és pártolandó, ám lehet, hogy a leírtakhoz hasonló humoros helyzeteket eredményezhet. S éppen ezért visszafelé is elsülhet a dolog.

Unokáink is olvasni fogják?

Latin feliratok Budapesten I.

Ha valaki gyalogosan kel át a Lánchídon, a híd elején, az oroszlánok alatt egy címert fedezhet fel (a budai oldalon, jobbfelől, de vélhetőleg a többin is). A címer régi szokás szerint a híd építtetőjére utal: a Széchényi család címere vagyon rajta. Íme:

Ez a bejegyzés a második fejezete Caius Cornelius Gallusról szóló kétrészes sorozatunknak. Az első részt Karikásostor kolléga írta: az előzmények megismerése végett - meg azért is, mert igen jó poszt - feltétlenül ajánlott az elolvasása!  E második részt én követtem el. - A szerk. (G. d. Magister)

Egy költő, akit Ovidius és Vergilius egyaránt nagyra tartott, sőt, talán imitált is. Egy költő, akiről sokáig úgy tűnt, hogy csupán egyetlen sora maradt fenn (amelyre még visszatérek). Még akkor is csodálatos ez, ha hősünk, Gaius Cornelius Gallus (Kr. e. 69–26.) kegyvesztett lett Octavianus előtt, s öngyilkossága után damnatio memoriae lett az osztályrésze. Ami azt is jelentette, hogy művei nemkívánatosak lettek a birodalomban, forgalmazni, felolvasni nem nagyon lehetett a kegyetlen és okos Octavianus Caesar uralma idején. Márpedig ő hosszú ideig uralkodott, Kr. u. 14-ig. Vajon elég ennyi idő, hogy elpusztítsa az emlékét egy nagy poétának? Ez az a kérdés, amely a klasszika filológiát régóta izgatja. “What would we not barter of all the epics of empire for ten lines of Gallus?” (“A [római] birodalom egész epikájából melyiket nem adnánk oda Gallus tíz soráért?”) – sóhajtotta egy 19. századi brit klasszikus filológus. Nos, a filológus kívánsága teljesült, méghozzá hajszálpontosan: Núbia homokjából egy papiruszdarabka került elő, rajta Gallus 9 sorával, így most már valóban ismerünk tőle tíz (részben töredékes) sort.