Ezt a posztot már ezer éve meg kellett írnom, de nagyon meredek októberem volt, rengeteg munkával, bocsánat a nagy kussolásért így utólag. Szóval többen is szóltak nekem, hogy a facebook-on lehet választani a latint, mint használati nyelvet. (Mindenki kipróbálhatja, a felső menüben beállítások, aztán nyelv, s ott a latin). Az index még cikket is csinált belőle, amely olyan lett, amilyen, végülis civiltől ennyi várható el (olyan MTI-s lett, hogy egész pontos legyek. És jé, tényleg.)

Namármost a latin nyelvű kezelőfelület úgy rossz, ahogy van. Bántó nyelvtani alaphibák, anglicizmusok, gyermeteg amatőrizmus. Illetve az is, hogy a facebook-kezelőfelület eleve nehezen ültethető át latinra. A latin ugye deklináló nyelv, de ezt a fordító nem tudta leképezni, ami kivételesen nem az ő hibája volt. Így születnek olyan mondatok, hogy "XY sententiam in Imago de XY scripsit". Itt az Imago ugye be lett szúrva automatice, és nem lehetett "imagine", mert akkor nem lehetne használni máshol.

Latinosoknak: Azért a fordító csekély nyelvtudása is elég fájó, így született olyan felszólító mód, hogy "absconda" ("rejtsd el"), az "absconde" helyett, meg olyanok, hogy "tu et XY nunc amici sunt", azaz "te és XY most barátok vannak" (az "estis" "vagytok" helyett). Meg ilyet ír, amelyben szinte minden hibás: "Tende utere verba alia." Azt szerette volna írni, hogy "próbálj meg más szavakat használni", csakhogy az "utor" ugye álszenvedő, infinitivusa "uti", a vonzata meg ablativus. A "tendo" (megpróbál) ige ilyen használata továbbá ronda anglicizmus (a "try to" átültetése), nincs szükség rá a latinban. Így kellene tehát: "Utere aliis verbis" ("Használj más szavakat"). Az "utere" itt az "utor" imperativusa.Mármost az egész hervasztó jelenség kapcsán egyetlen kérdésem van: szerintetek érdemes ilyet csinálni? Vagyis érdemes-e lefordítani a Facebook kezelési nyelvét? Ezzel párhuzamos kérdések: érdemes-e Harry Pottert latinra (sőt ógörögre!!!) fordítani? Szerintem nem, mivel az égvilágon semmi közük egymáshoz. A Facebook esetében csak akkor tudnám elképzelni ezt az egészet, ha minden ízében tökéletes, elegáns latinnal lennének lefordítva az oldal szövegei, amin az ember elégedetten csettint, de ez a fenti okok miatt (deklináció) amúgy sem lehetséges. S az alapprobléma továbbra is ott van, hogy a felhasználó nem azért megy a fészbúkra, hogy latinul olvasgasson. Csizma és asztal, ugye.

A latint lehet sokkal értelmesebb formában is népszerűsíteni, illetve játékosan gyakorolni azoknak, akik latinul tudnak, tanulnak vagy egykor tanultak. A legjobb példa talán az Asterix-képregény latin nyelven. Illik egymáshoz a két téma? Hajaj, de még hogy! S ha valaki már olvasott ilyet, tudhatja, hogy vérprofi az egész, nem találni benne grammatikai, de még stiláris hibát sem, annál több humort és leleményt. 

A képregény tehát egy príma irány, igen, pl. Suetonius-képregény a császárok életéről latinul! Árpád-ház története-képregény latinul, hiszen az összes forrás latinul van róla! Ami az internetet illeti, itt is el lehet képzelni sok lehetőséget, de hogy ez nem a fészbúk lefordítása, az is biztos. Várom az ötleteket, s az alapproblémáról (kell-e ilyen népszerűsító akciók a latinnak, mint a fészbúk-fordítás) a véleményeket. 

Feliratok III.

Egy kedves bloggertárs, HuPiedone küldött nekem fotót egy síremlékről, amelyet a horvátországi Bakar (Buccari) városában, a templom oldalán fedezett fel. Mind maga a síremlék szövege, mind egyéb részei érdekesnek mondhatók, ezért közlöm. Íme a fotó:

A felirat szövegét inkább kinagyítva közlöm, hogy mindenki jól lássa:

A szöveget átírásban és fordításban közlöm:

A családot tartalmazza a "Nagyiván", eszerint "Marokin (Nagy Iván így írja) idősb János 1713-ban Brozinovich Mátyással együtt nyert czímeres nemes levelet III. Károly királytól. Czímere a paizs kék udvarában zöld halmon nyíló fehér liliom, melyet két oldalról két kettősfarkú, ágaskodó oroszlán fog. A paizs fölötti sisak koronáján szintén hasonló két oroszlán áll, vörös fehér zászlót tartva. Foszladék jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös." (Nagy Iván: Magyarország családai VII. 335.) Ha megnézzük a síremléken lévő címert, könnyen ráismerünk a címerleírásra. Megjegyzésként: a vörös-fehér zászló egyértelműen a Habsburgok színei, tehát ez a császári házra utal. Ez azért is fontos, mert a síremléken mintha a sisakon lévő zászló a császári címerben folytatódna, alighanem ez is volt a szándéka a vésnöknek.

A kissé esetlen latinságú (és egy hibát is tartalmazó: "posteribus" "posteritatibus" helyett) szöveg érdekessége a "Magyarország, Horvátország és Szlavónia nemese" kitétel. Talán a címerleveléből leste ki ezt a formulát, vagyis látta, hogy az uralkodó így nevezi magát (M., H., Sz. stb. királya). Hogy miért nem csupán horvát, vagy szlavón nemesnek nevezi magát? Mert az uralkodó is azon a jogon Horvátország és Szlavónia királya, hogy a magyar Szent Koronával koronázták. Tehát voltaképpen nem létezik külön horvát nemesség, ahogy külön horvát király sincs, aki ezt a nemességet adná.

Vessünk még egy pillantást a címerekre a síremlék tetején:

Mint arról már szó volt, középen látható a császári címer. Tőle heraldikailag jobbra vagyon Buccari címere - legalábbis Bakar mai címerében látható ez a bástya-motívum, igaz, hogy (talán a modern heraldikus megalomániája miatt) megtriplázva. A városcímerben az egyéb motívumok - így a horvát címer, illetve a horgony - már csak felesleges toldalékok, sok értelmük nincs. Tőle jobbra sajnos egy rongálódás miatt nehezen látható címer vagyon, még a leginkább Kunország (Cumania) címerével azonosítható (l. a képen), mivel ezen is egy ágaskodó oroszlán látható (Vigyázat! Kunország nem egyenlő a Nagy- és Kiskunsággal: ez a terület a mai Havasalföld, Moldva, Besszarábia és Dobrudzsa területén lévő középkori kun szállásterületet jelöli, amely függésben volt a magyar királytól, s bekerült az uralkodói titulatúrába is).  Hogy Kunország miért került rá a horvát nemes síremlékére? Csak azért, mert ez is a magyar Szent Korona tartománya volt. Tehát bármilyen furcsa itteni feltűnése, végül is megmagyarázható. Csak éppenséggel az a különös, hogy Szlavónia címere, amit a síremlék szövege (az epitáfium) említ, nincs sehol. Talán Kunországéval keverték össze?

Kunország címere alatt alighanem Horvátországé van, csak egy kissé furcsára sikeredett a csíkozás. Igazából mással én nem tudnám azonosítani, bár elég durva hiba ez a vésnöktől. Ahogyan kissé durva hiba az is, hogy Dalmácia (?) címerében (a császári címertől heraldikai balra, legszélen) a három oroszlánfej helyett három virág látható. Értem én persze, hogy a vésnöknek kevés volt a hely, de akkor is. Vagy talán egy olyan rossz, stilizált Dalmácia-címert látott, hogy ő már virágnak értette. Bár mintha ez a virágos címer elmékeztetne valami másra is, de talán nem tévedek, s mégiscsak Dalmácia egyszerűsített insigniája lesz ez.

FRISSÍTÉS: A zavaró azonban az, hogy a horvát nemesi címerek tele vannak ezzel három rózsával. Vagy mindenki egyszerűsít, vagy inkább valami más megoldásnak kell itten lenni. Várom a megoldásokat!

Dalmácia alatt van Bosznia (középkorban a magyar királyok címében: Ráma) címere, ezzel nincs semmi gond: kardot tartó kéz. Már csak ez is valószínűsíti, hogy felette mégiscsak a dalmát címer van.

A végére hagytam a magyar címert, a császári címertől (heraldikailag) balra. Sajnos ebben van hiba, hiszen a két mezejét megcserélte a vésnök. Mindenesetre így is jól felismerhető. Nem tudom, a blogger kolléga mit érzett, amikor a mai magyar határtól már jócskán távol, egy horvát városka temploma falán észrevette a címert. Én személy szerint megrendültem, amikor legalább ilyen messze a trianoni határtól, a már cseh-lengyel határhoz közel eső Biccsén észrevettem a Thurzó-kastély kapuján a magyar címert. Pislákoló kis mementók ezek, amelyek viszont mégis elég szívósnak tűnnek: szerencsére most már az utódállamok műemlékvédelme is őrködik felettük, így talán megmaradnak az utókor emlékezetére.

Magyar történelmi latinságok IV.

Jelen posztomban Szörényi László friss tanulmányát szeretném ajánlani és megvitatni, amelynek címe: Nimród zsoltára. Ősmagyar Dante poklában? Egyébként a teljesség kedvéért: ebben a tanulmánykötetben jelent meg. A tanulmány pontosan olyan jó és izgalmas, mint a cím, mindenki olvassa el, ha jót akar magának! De a lusták kedvéért kénytelen leszek összefoglalni a tartalmát néhány szóban:

Szörényi az Isteni színjátéknak azt a részletét vizsgálja meg, ahol Dante Vergiliusszal éppen Nimródot látogatja meg a pokolban. A nagy vadász, a megbüntetett "titán" - aki Bábel tornyának építése miatt bűnhődik az Infernóban - egy máig megfejtetlen sort kiált oda a két költőnek, mire Vergilius igen dühös lesz rá (ő mintha értené?). Dante kalauza megmagyarázza, miért jön ilyen zagyvaság Nimród szájából: "mert néki minden nyelv oly érthetetlen,/ mint másnak az övé: csak jár a szája!" (Babits M. fordítása)

Feliratok II.

Már régóta próbáltam elolvasni a Budai Vár egyik házának kapuján lévő feliratot, de a hajdani (bonae memoriae, vagyis jó emlékezetű) várbusz, illetve manapság a 16, 16A, illetve 116-os buszok mindig gyorsabbak voltak annál, hogy el tudjam mélyedni a szövegben (bár ha Budapest közlekedésének leromlását tekintem, nemsokára a Várban is dugó lesz, így kedvemre lehet majd olvasgatni). Egyébként az alábbi házról van szó, címe Tárnok utca 1. (a Dísz térről kiinduló utca, ezen mennek a buszok a Bécsi kapu felé):

Emblémák I.

Az emblémákkal kapcsolatban szeretnék kis sorozatot indítani, mert régi kedvenceim ők, másrészt pedig tudós bloggertársam, studiolum szintén tudós honlapján nemrég találkoztam az emblémákkal foglalkozó 17-18. sz-i művek tervezett gyűjteményes kiadásával, amely már mint terv is elkápráztatott. Remélem, ti is meggyőződtök majd róla, mennyire izgalmas és lebilincselő jelensége ez a 16-18. századi európai kultúrának, mégha néhol sekélyesnek, öncélúnak is hat.

A minap került a kezembe kevés számú 18. századi könyveim közül egy kedves kis darab: Ovidius Tristiá-jának kommentárokkal ellátott kiadása 1749-ből, a jezsuita iskolák tanulói számára. A kötet nagyszombati kiadás, tűrhető, bár nem nagyigényű tipográfiával. A kommentárok néhol elég szájbarágósak, máshol viszont kimondottan hasznosak. 

Latinosoknak: Pl. az első elegiában, a 3. sorban: "Vade sed incultus, qualem decet exulis esse" - "Menj (t.i. Rómába, könyvem), de dísztelenül, amilyennek illik lennie egy száműzöttének (t.i. száműzött könyvének)", a "qualem decet exulis"-hoz ezt fűzte: "Habe talem habitum, qualis illis proprius est, qui in exilio, in squalore nimirum et sordibus incedunt exules" (Legyen olyan külsőd, mint amilyen azoknak van, akik száműzetésben, szennyben-piszokban járnak száműzöttként"). (l. p. 7.) Ez szerintem felesleges volt, a szöveg teljesen világos.

A kötéstábla belsején és a szennylapokon található bejegyzések nagyon érdekesek. Ismeretes, hogy ide gyakran bejegyezték a nevüket a tulajdonosok, tollpróbát (probatio calami) végeztek, s olykor verseket is faragtak. Ezek különös alfaja a tolvakojat előre is átkozó versike, amivel már korábban is találkoztam, de a mondott kötetben ennek igen szép példáját láthatjuk:.

Ma végre sikerült rájönnöm - kis blog-hu-s segítséggel -, hogyan kell a kedvenc blogjaim listáját feltenni az oldalhasábba (aki még nem tudná, az ide menjen). A "Leguntur" (itt: "olvassuk őket") címke alatt vannak. A lista még nem teljes, és némileg szegényes is. Voltaképpen szívesen olvasnék több, történelemmel, irodalommal (irodalom-történettel), filológiával foglalkozó blogot. Ezért kérek mindenkit, hogy aki ismer ilyesmit, netán rendszeresen jár oda és elégedett, az írja meg nekem, hogy én is élvezhessem! Előre is kösz mindenkinek. Valete. Bpini, a. d. VI. Id. Sept. A.D. MMIX.   

"Szájer kilátásba helyezte, hogy amíg Szlovákia nem vonja vissza a törvényt, addig egyetlen olyan felszólalásuk sem lesz az Európai Parlamentben, amely erről az ügyről ne emlékezne meg." (MTI híre)Elképzelem, amint valamelyik magyar néppárti képviselő az EU-konform játszóterek mászóka-szabványáról értekezik, s beszéde végén felsóhajt: "Összegzésként elmondható, hogy a mászókák magassága és a csúszdák dőlésszöge hátrányosan érinti a két év egy hónaposokat, miként a szlovák államnyelv-törvény a magyar kisebbséget!" Lehetséges? Igen! Ugyanis Szájer József képviselő éppen azt tervezi, hogy minden felszólalásba bele kívánják szőni a problémát. A cél nemes, és pártolandó, ám lehet, hogy a leírtakhoz hasonló humoros helyzeteket eredményezhet. S éppen ezért visszafelé is elsülhet a dolog.

Unokáink is olvasni fogják?

Latin feliratok Budapesten I.

Ha valaki gyalogosan kel át a Lánchídon, a híd elején, az oroszlánok alatt egy címert fedezhet fel (a budai oldalon, jobbfelől, de vélhetőleg a többin is). A címer régi szokás szerint a híd építtetőjére utal: a Széchényi család címere vagyon rajta. Íme:

Ez a bejegyzés a második fejezete Caius Cornelius Gallusról szóló kétrészes sorozatunknak. Az első részt Karikásostor kolléga írta: az előzmények megismerése végett - meg azért is, mert igen jó poszt - feltétlenül ajánlott az elolvasása!  E második részt én követtem el. - A szerk. (G. d. Magister)

Egy költő, akit Ovidius és Vergilius egyaránt nagyra tartott, sőt, talán imitált is. Egy költő, akiről sokáig úgy tűnt, hogy csupán egyetlen sora maradt fenn (amelyre még visszatérek). Még akkor is csodálatos ez, ha hősünk, Gaius Cornelius Gallus (Kr. e. 69–26.) kegyvesztett lett Octavianus előtt, s öngyilkossága után damnatio memoriae lett az osztályrésze. Ami azt is jelentette, hogy művei nemkívánatosak lettek a birodalomban, forgalmazni, felolvasni nem nagyon lehetett a kegyetlen és okos Octavianus Caesar uralma idején. Márpedig ő hosszú ideig uralkodott, Kr. u. 14-ig. Vajon elég ennyi idő, hogy elpusztítsa az emlékét egy nagy poétának? Ez az a kérdés, amely a klasszika filológiát régóta izgatja. “What would we not barter of all the epics of empire for ten lines of Gallus?” (“A [római] birodalom egész epikájából melyiket nem adnánk oda Gallus tíz soráért?”) – sóhajtotta egy 19. századi brit klasszikus filológus. Nos, a filológus kívánsága teljesült, méghozzá hajszálpontosan: Núbia homokjából egy papiruszdarabka került elő, rajta Gallus 9 sorával, így most már valóban ismerünk tőle tíz (részben töredékes) sort.

Tomáš Garrigue Masaryk, Csehszlovákia első miniszterelnöke azt írta egyszer, hogy az új ország himnusza ne cseh és szlovák nyelvű legyen, a sok nemzetiségre való tekintettel; s az ország pénzére sem csehül vagy szlovákul írjanak, hanem latinul. Mindezt a rádióban hallottam, az Akadémia rendezte tanácskozáson mondta egy előadó, amelyet a szlovák nyelvtörvény kapcsán hívtak össze. 

Érdekes, hogy Masaryknak a latin jutott eszébe, de bizony fején találta a szöget. Észak-Magyarország vegyes lakosságú területein az újkorban gyakran a latin volt a közvetítő nyelv, még az alsóbb néprétegekben is ismerték (l. erre Tóth István György kutatásait). A politika nyelve pedig szinte kizárólag a latin volt, hivatalos iratok, vármegyei közgyűlések, országgyűlések hivatali levelezés stb. mind latinul folytak. Így a Csehszlovákiához került egykori magyarországi területeken a latin ilyesfajta nemzetek feletti , hagyományos közvetítő szerepe mindenképpen megvolt.

Másrészt én szívesen ajánlanám szlovák testvéreimnek is (a családfámban három szlovák családnév van, szóval legyenek ők testvérek!) Masaryk szavait, megtoldva Sólyom László ünnepi beszédének gondolataival: a nemzetiség, a kisebbség egy országban nem leküzdendő probléma, hanem érték, amelyet becsülni kell, s meg kell találni velük a közös nyelvet is. (Természetesen nem a latinnak, mint közvetítő nyelvnek a feltámasztására gondolok, bár szimbolikus alkalmakkor - ünnepélyes dokumentumok stb. - nem lenne butaság az sem.)

Kedves filoszok, drága olvasóim!

Ebben az évben is pihi lesz a blogon egy időre, olyannira, hogy 1 hétig (e hét szombattól jövő hét péntekig) exlineatus, azaz offline leszek: elmegyek nyaralni. (Persze megesik itt a blogon, hogy egy hétig nincs poszt, de ezért ne vessetek meg: a blogírás nekem hobbim, erőlködésből nem írok, társszerző pedig egyelőre kevés van, bár Karikásostor kolléga megjelenése nagyon biztató.) Szóval egy hétig még rá sem tudok nézni majd a kommentekre, ellenőrizendő, hogy nem tört-e be valami barbár dúvad az antik porcelánboltunkba. Ezért a törzstagokat kérem, hogy ilyen esetben az illetőt szigeteljék el, és mérjenek rá intellektuális szőnyegbombázást.

Visszatérésem utánra sok új posztot tervezek, méghozzá a komolyabb fajtából. Karikás kolléga remek posztja után - melyből megismerhettük Cornelius Gallus egyiptomi ténykedését - Octavianus egykori barátjának költészét vesszük igen alaposan szemügyre a 2. részben, benne számos filológiai csemegével. Több téma vár bevetésre a "Magyar történelmi latinságok" sorozatban is, amelyet szívügyemnek tekintek. Lesz azért poszt a könnyebb műfajból is. Ennek kapcsán ötleteket, észrevételeket is várok, igyekszem kirakni e célra egy külön emilcímet is. Emellett ősszel lesz kétéves évforduló, ha már az elsőt nem ünnepeltük meg, erre kitalálunk valamit! Valete!

Ez a bejegyzés az első fejezete Caius Cornelius Gallusról szóló kétrészes sorozatunknak. Karikásostor kolléga írta, a Sírásók naplója nevű régészblog oszlopos tagja. Ebben az első részben Gallus politikai pályafutását, s e pályafutás különleges tárgyi emlékeit - illetve egy évezredes rejtély tetszetős megoldását - lehet megismerni. A második részben Gallus ellentmondásos költői pályafutásáról lesz szó, amelyet én fogok elkövetni.  - A szerk. (G. d. Magister)

Sikeres hadvezér, ünnepelt költő, Augustus császár barátja, aki még személyesen látta Kleopátrát. Életében mindent elért, amiről egy római katona álmodhat: csatákat nyert, Róma leggazdagabb tartományának, Egyiptomnak első helytartója lett, mesés kincsek fölött rendelkezett. 

Gyors és dicstelen bukása után viszont emlékét is eltörölték, költeményei is szinte mind elvesztek. Két évszázad múlva már úgy tekintettek rá mint a „hübrisz”, a gőg, megtestesítőjére, aki szembefordult pártfogójával, kizsákmányolta a rábízott provinciát, elbizakodottságában számtalan szobrot állíttatott magának és tetteit a piramisokra vésette.

Ki volt ez a nem mindennapi férfiú, Gaius Cornelius Gallus?

Régi cimborám és harcostársam, Loge küldte nekem ma reggel e fotót. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy vlsz. a Könyvesblog aktuális posztján keresztül jutott el hozzá az információ. Ecce:

.

A belga sörök jók. Nemcsak azért jók, mert karakteresek, magas alkoholtartalmúak - ami egy borszerető nemzetnél előny -; nemcsak azért jók, mert elütnek a hazai, kínosan egyforma német-cseh pils-vonaltól teltségükkel, édeskés, finom ízükkel; nemcsak azért jók, mert hatásukra inkább borhoz hasonló (!), ábrándos hangulatba kerülünk (nem pedig a sörös bambaságba): hanem azért is nagyon jók, mert hihetetlenül, pofátlanul jó marketingjük van. Öröm a címkéjükre nézni, látni, hogy kb. 600-700 éve léteznek (és itt nem kell akadékoskodni, annyi és kész), van történetük, súlyuk. A belga sörök továbbá azért is nagyon jók - legalábbis számomra -, mert Budapesten van egy csodás szentélyük, ahol hódolhatunk nekik, ez pedig a Mosselen söröző. Ha valaki nem kap kedvet hozzá már a honlapjuk alapján, az magára vessen. Egy kincs. Nem olcsó, én sem járok oda minden héten, sőőőt, de mindenkinek kijár egy kis kényeztetés! Melegen, akarom mondani 2-3 C fokon ajánlom a Leffe Blondot és Darkot, (én az utóbbi időben Blond-párti lettem), és egy kis sörkori mellett méltó lezárás lehet a Kwak, aminek az ajánlója ennyi: "olyan jó, mint amilyennek kinéz, de vigyázz, mert erős!" (képünkön)

Miket nem lehet olvasni! A 168 óra és Mester Ákos nyomán a Népszabadság közölte azt a szomorú hírt, miszerint "A Szegedi nagyárvíz" című könyv új kiadásából "kiretusálták", pontosabban kiszedték nagy kormányfőnk fotóit, magyarán gyurcsánytalanították a könyvet. A könyv kiadója: a szegedi polgármesteri hivatal, élén az új MSZP-s titánnal, Botka Lászlóval. Mester Ákos "ideje van az árulásnak" című cikkében bolsevik módszernek nevezi az eljárást. Erre ki ne emlékezne, hiszen ott volt a negyedikes történelemtankönyvben a nevezetes fotópár, Lenin mellett volt Trockij, nincs Trockij. 

Pedig nem bolsevik módszer ez, hiszen "már a régi rómaiak is"...! Úgy hívták ezt, hogy "damnatio memoriae", vagyis "az emlékezet elítélése". Főbenjáró bűnök, így a hazaárulás (perduellio) bűntettével elítéltek halálbüntetése mellé szabták ki mintegy ráadásként. Az illetőt a "damnatio memoriae" szerint nem volt szabad eltemetni, hozzátartozói nem gyászolhatták, szobrait ledöntötték, nevét a közfeliratokból és közokmányokból kitörölték.  Így ítélték el többek között - ha jól emlékszem - a "rossz császárokat", Nerót, Domitianust, Commodust. Szép példák a damnatio memoriae-ra (pénzérméről személynév levakarása, képről arckép kitörlése) itten.

Kedves filoszok, kedves olvasóim!

A goldenblog kult kategóriájában szerény kis blogom ezüstérmet ért el. Az eredmény nem "népszavazás" útján született, hanem egy kis szakmai zsűri döntött. Ez nekem annyiból öröm, hogy a klikkeléses versenyeknél mindig vannak ügyeskedők, akik a wiw-en biztatják 2000 haverjukat szavazásra, ez viszont egy tisztább dolog. Persze a közönségdíj még szebben csillog, csak hát azt meg lehet hekkelni, na. Itt köszönöm meg murcinak, a blogoszféra meghatározó figurájának (ez mehetne a modorosblogba), hogy tudtomon kívül jelölte a laudatort. 

Indexes bakik latin ügyben III.

Az indexnek és újságíróinak kétszer is sikerült ma leírniuk azt, hogy "qui prodest", ami az ő értelmezésükben a "kinek használ" lenne. A két hely itt meg emitt, keressetek rá Ctrl F-fel. Gyorsan szögezzük le: a helyes a "cui prodest" lett volna, mivel a vonatkozói névmás (qui) dativusa, részeshatározó esete "cui", becsületes névmási dativus. Egyébként az első esetben talán nem is az index hibázott - csak annyiban, hogy szó nélkül hagyta -, mivel Fónagy János szájába adják a hibás jogi fordulatot. Persze, Fónagy jogot végzett, így nagyon remélem, hogy nem ő bakizott, hanem a felszólalásáról beszámoló újságíró.

Szóval, szeretett indexem, blogom édesanyja, napi betevőm, ilyen hibákat nem kéne elkövetni. Ennyire még a tótawé, meg UP nagyvezír is tud latinul, ők is dobálóznak néha latin kifejezésekkel. Szép kortünet ez egyébként, hiszen mutatja a latin nyelvi kifejezések kiüresedését: nyelvtanilag már végképp nem érti őket a használó, csupán jól csengő, műveltséget hazudó üveggyöngyök. Nem baj, a laudatorok azért figyelnek. :)  

Magyar történelmi latinságok III.

Nem tudok (hon)derű nélkül gondolni arra a két furfangos haditettre, amelyet András király és Béla herceg vitt végbe III. Henrik német-római császár ellen. Bár - többek között - a XIV. századi krónikaszerkesztésből ismerős lehet mindenkinek a két epizód, röviden felidézem. 1051-ben egy nagy sereggel vonult Magyarországra III. Henrik, megbosszulandó hűbérese, (Orseolo) Péter trónfosztását, s elfoglalni Magyarországot. A Zala forrásvidékéről nyomult be a birodalmi had, Gebhardt regensburgi püspök pedig a Dunán ereszkedett le élelmet szállító hajóival. Andrásék a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, éjszaka pedig nyílzáporral gyengítették őket, s nem mellesleg elfogták Gebhardt levelét, amelyet a császárnak küldött. Innen jött a zseniális ötlet: András király Miklós püspökkel koholt levelet íratott a császár nevében Gebhardtnak, amelyben a püspököt arra utasította, hogy pusztítsa el hajóit és menjen ki az országból, merthogy a birodalmat ért ellenséges támadás miatt a császári sereg is hazamegy. "A többi már történelem", mondhatnánk: a császár éhező seregeivel kénytelen volt visszafordulni, s a mieink állandó zaklatása közepette, súlyos veszteségekkel takarodott ki az országból. A következő évi, 1052-es eseményre itt csak röviden utalok: a császár Pozsony várát akarta elfoglalni, de hajóhadát a derék Zotmund (ismertebb nevén Búvár Kund) éjszaka meglékelte (képünkön), így megint kénytelen volt meghátrálni a császári haderő.

A Laudator üdvözli a Bolyai-díjat elnyert Ritoók Zsigmond tanár urat!

Piszkosul el vagyok késve ezzel a poszttal, hiszen már csaknem egy hete történt, hogy a Tanár úr megkapta a Bolyai díjat. Azóta - teljesen megérdemelten - számos helyen volt szó erről, és számos interjút adott, pl. itt meg emitt. Nincs mentségem, csupán annyi, hogy a hetem elég meredek volt, mivel határidős munkám volt (de végül kikönyörögtem még egy hetet).

Ritoók tanár úr szavaihoz, illetve a személyét érintő méltatásokhoz nehéz lenne bármit is hozzátenni, így csak személyes élményemet mondom el. Ő tartotta elsős latin szakos koromban - Dér Katalinnal közösen - a Bevezetés az ókortudományba c. előadás-sorozatot. Nagyszerű volt: szelíd és bölcs hangján, finom humorral fűszerezve avatott be minket a filológiai alapfogalmak és alapművek, a "recentiores (non) semper deteriores" ("a későbbi [kéziratok] (nem) mindig rosszabbak") és hasonló szentenciák, a Kleine Pauly-Wissowák,Kerényik, Mommsenek és mások világába. Ővele olvastuk a Horatius-ódákat és szatírákat is, szerencsénkre sokat magyarázta a szöveget, nemcsak a nyelvtani-fordítási problémákkal ment az idő. S vele olvastuk Ovidiustól a Fasti-t is.

Magyar történelmi latinságok II.

Agusztus 20-án, tíz ünnepi beszédből kilencben elhangzik, hogy István királyunk mennyire szerette az idegeneket. Mi több: hogy ő mennyire liberális bevándorláspolitikai elveket vallott. Mert hogy azt mondta a fiának az Intelmekben: becsülje meg az idegeneket, mert "az egynyelvű és egy szokású ország gyenge és törékeny". Engem régóta bosszantott ez a közhely. Egyrészt, mert a magyar történelmi tudat szegénységére mutat rá. Egy-két banális klisét, kacatot őrzünk meg történelmi személyiségekről, egész korokról, sokszor olyasmit, ami egyáltalán nem lényege annak a személynek, időszaknak, csak valami üres, de hangzatos bombaszt. Másrészt anakronisztikusnak éreztem az egészet. Egy ilyen gondolat a középkor kellős közepén? Ekkor még nagyon nem gondolkodtak nemzetiségekben, kisebbségpolitikában. Szent István országában egyébként is voltak szlávok, bolgárok, izmaeliták (iszlám hitűek), görögök is. Szóval éppen nem volt az ország sem egynyelvű, sem egy szokású. 

Indexes bakik latin ügyben II.

Az index visszaemlékezős blogján pillantottam meg tegnap este egy címer-izét, amely kellően bomlott ahhoz, hogy visszaadja az index-érzés leglényegét. A Kossuth-címer szerű címerpajzsban hármas halmon (...), illetve annak középső halmán áll egy jobbra forduló (!) mókus kaszával, jobbra egy sirály (?) kiterjesztett szárnyakkal repül; a baloldali halmon valami torony vagy gyárkémény látható. A címer körül babérlevél van kétoldalról, a címer felett középen: 10. A címer alatt papírszalag, rajta felirat: DECEM ANNIS AD DEXTRAM.

Írtam én egyszer régen az ezerforintosról, úgy látszik, egy érdekes posztot. Megkeresett a tv2 újságírója, hogy készítene velem egy interjút. Mondtam, én nem adom fel blogger-anonimitásomat, mert így sokkal szabadabban tudok írogatni. Ajánlottam viszont magam helyett egy corvina-szakértőt, Zsupán Edinát, aki egyébként nagyon szakszerűen nyilatkozott - már abban a 10 másodpercben, amit bevágtak belőle (nyilván a többiben is). Azt kértem csupán az újságírótól, hogy a blog neve említtessék meg a riportban. Hát persze, hogy nem lett megemlítve, ehelyett össze lett csapva a sztori óriási baromságokkal a bankjegy dollárosok összehajtogatása témakörében. Nem csigázom tovább az érdeklődést, jöjjön a "remekmű": 

Kedves filosz barátaim, habeo somnium quoddam. Van egy álmom. Ebben az álomban felmentem a laudator.blog.hu-ra, s nem csak a saját posztjaimat olvastam, hanem mások nagyszerű írásait is latin nyelvről, latin nyelvű irodalomról, legyen az Kr. e. 5. századi szövegtöredék, vagy éppen a mai új-zélandi latinoktatás helyzete. És én ebben az álomban kommenteltem önfeledten, olvasóként. Tehát egyrészt olvasni szeretnék. Másrészt, bár rengeteg ötletem van, nincs annyi időm, hogy 3-4 naponta új posztot írjak. Pedig az volna jó, 3-4 naponta új poszt. Más-más embertől.

Magyar történelmi latinságok I.

Megszoktam már, hogy ha egy-egy megcsontosodott történelmi közhelyet megkapargatunk, rögtön előbukkannak az elődök tévedései, pongyolaságai. Így van ez a mindenki által ismert, és legújabban fényes karriert befutó szállóigével is, amely így szól: "magyarok nyilaitól ments meg Uram, minket" (A sagittis Hungarorum libera nos, Domine"). Fényes karriert írtam, hiszen egy magyar "terrorszervezet" (??!!??) is nyilván innen vette a nevét (Magyarok Nyilai). De honnan ered ez a mondás, és valóban így hangzott-e el? Az alábbiakban jelentős részben Halmágyi Miklósnak a témában írt kiváló tanulmányára fogok támaszkodni, s néhány szerény gondolattal magam is hozzájárulok a mondás eredetének vizsgálatához. (Halmágyi cikkét az Urbanlegends is ismertette, mint utóbb rájöttem. De ők az ismertetésnél többe nem bocsátkoznak, én meg igen.).