Ma reggel jutott eszembe a jellegzetes homéroszi toposz, amikor egy rutinos mozdulattal sikerült elkerülnöm, hogy kisebbik gyermekem elhelyezzen az arcomon egy "buktát" (na nem mintha számítana, de hát a reflex): "kikerültem az éjszinü véget". Gyakori sorvégződés ez az Iliászban, ahol a Végzet igen bőségesen arat, persze főleg a trójaiakból. A III. ének 360. sorában Párisz az, aki épphogy elkerüli Kért, a halál istenasszonyát:
ἔγχος· ὁ δ᾽ ἐκλίνθη καὶ ἀλεύατο κῆρα μέλαιναν.
Azaz (persze majdnem "azaz", de nehéz kenyér a műfordítás):
"ám Parisz elfordult, s kikerülte az éjszinü véget." (Devecseri G. fordítása)
Ezt az "éjszinű" szót nagy költőink, Vörösmarty, Juhász Gyula, Ady, Kosztolányi Dezső is használták. Utóbbi emigyen:
Zord középkornak vajudásos éje
szállt szívemre éjszínű denevérként,
s kárhozott vággyal dalolok tenéked,
Fekete Vénusz.
(Kosztolányi Dezső: Fekete Vénusz, 1,2.)
S ne hallgassuk el Vörösmarty Mihály költeményét sem, aki egyébként a valószínűsíthető megalkotója a szónak:
Túl ifjuságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfedőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a szív életén
Nyugottan éldelém,
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kivántam újolag
Már eltűnt koromat;
Kivántam mind, amit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.
(Vörösmarty Mihály: Késő vágy, 1839, részlet)
A legnagyobb karriert azonban Devecseri Gábor, a kiváló klasszikus filológus, az Iliász és az Odüsszeia fordítójának munkáiban futotta be. Lássuk, hogy miért! Vegyük példának a fent idézett Iliász-sort. A görög eredetiben csupán a μέλας (μέλαινα, μέλαν) "fekete" szó áll. Csakhogy a "fekete" egy metrikai nonszensz, mivel három rövid szótagból áll, s így a hexameterben elhelyezni lehetetlen! Ezért vette elő műfordítónk az "éjszinü" szót, amelynek persze azért rövid az ü-je, hogy ezáltal egy szép dactilust alkosson (hosszú-rövid-rövid). Szóval az éjszinü-vel van baj elég: nemcsak, hogy az eredetihez képest túlságosan mesterkélt (Homérosz csak annyit mondott: fekete), ráadásul még kissé hibás is magyarul. Mert nekem úgy tűnik, hogy hosszan ejtjük ezt az -ú -ű képzőt a szavak végén - a rövid i-ről már nem is beszélve. És mégis, annyira hozzánőtt már Homéroszhoz, azaz a mi magyar Iliászunkhoz, Odüsszeiánkhoz, hogy természetesnek érezzük. Klasszikus lett, mint az egész műfordítás.
De persze nemcsak a görög, hanem a latin hexameterben is gondot okozott a fekete lefordítása! Így aztán Devecseri, aki latinból is fordított, így Ovidius Metamorphoses (Átváltozások) c. eposzát is, újból bevetette az éjszinü-t:
hunc puer ut nigri madidum sudore veneni
vulnera curvata minitantem cuspide vidit (Ov. Met. II. 198-199.)
Ezt így adja vissza Devecseri:
"Ezt a fiú amikor meglátja, hogy éjszinü mérget
izzad s úgy fenyeget fúlánkkal vad sebet ütni"
Vagyis itt a "niger" ("fekete") szót kellett visszaadni.
Ha a gugliban, s más, kissé rafináltabb helyeken (pl. a Magyar Elektronikus Könyvtárban) nézünk utána az éjszinü-nek, azt látjuk, hogy a költészetben, illetve (és főleg) latin és görög műfordításokban divatoz a szó, nagy valószínűséggel az etalonná vált Devecseri-fordítások nyomán. Így pl. elég egyértelmű, hogy Taurinus "Paraszti háború" c. költeményének (a Dózsa-felkelésről szóló mű) fordítója (Geréb László) Devecseri példáját követte, amikor leporolta az éjszínü-t:
Jósolták madarak: bús volt a bagoly huhogása,
durva kuvik kuvikolt folyvást meg az éjszinü, lomha
varjumadár kárált s ellepte rikoltva a várost.
Ahol is szintén a niger-t kellett magyarítani ("praeraucum crocitans mussat niger oscina corvus", Stauromachia, I. 51.) Vagyis a klasszikus műfordítások műszava lett az "éjszinü". Kicsit elmosolyodok mindig, amikor látom; másrészt pedig büszkék lehetünk, mert - amint azt a nagyérdemű nyilván tudja - mi magyarok szinte egyedüliek vagyunk széles e világon, akik (e kisebb, megbocsátható trükkök mellett) meg tudjuk szólaltatni saját nyelvünkön az antik versmértékeket. Ennek magyarázatára álljanak itt magának Devecserinek a hexameterben elzengett sorai, Horatiushoz írt, rendkívül szép és szellemes verses leveléből:
Devecseri G.: Epistula ad Horatium sive de arte interpretandi liber - Levél Horatiushoz avagy a fordítás művészete. (Utószó.) In: Quintus Horatius Flaccus összes versei. Szerk., fordításokat ell.: Borzsák István és Devecseri Gábor. Bp. 1961. 601-623, itt: 608–609.)
