Kinek mi jut eszébe a szőkeségről?
Az örökké elérhetetlen Anna a Juhász Gyula-versből, persze. Vagy az angyali szőkeség, a dundi kis puttók a reneszánsz-festményeken. Esetleg a femme fatale, a szőke bombázó. De mi jutott vajon a szőkeségről eszükbe a rómaiaknak? Majdnem biztos, hogy nem a szőke istennők, Venus, Juno, vagy a szőke Akhilleusz, ez az ókori macsó, hanem a hetérák. Ezek a „művésznevű” szexrabszolgák, a Tyndariszok és Chloék, akiket egyébként törvény kötelezett arra, hogy, megkülönböztetésül a tisztes római nőktől, szőkére fessék a hajukat. Flava excutitur Chloe, érted kirúgnám a szőke Chloét – mondja Horatius Lydiának. Chloé nyilván hivatásos volt, akivel Horácunk a Lydiával való szakítás után vigasztalgatta magát. Ám ekkorra már nemcsak a hetérák szőkítették magukat, nemcsak a középosztálybeli nők, hanem az előkelő, nagy- és félvilági dámák is megirigyelték az aranysárga hajtincseket, persze nem ritkán a szőkeséggel együtt járó foglakozással egyetemben. Gyaníthatóan nem a tükör kedvéért festették a hajukat, már csak azért sem, mert – miként az Újszövetség mondja – tükör által homályosan láttak (1Kor.13,12), lévén, hogy a tükör akkortájt fényesre csiszolt ezüst vagy bronzlemez volt, mely egy bizonyos idő elteltével, az oxidálódás miatt, még elmosódottabb képet mutatott, mint egyébként. A férfiak azonban, akiknek kedvéért mindez történt, nem lelkesedtek osztatlanul a festett szépségért. Ovidius, a kora-császárkori költő például így korholta kedvesét:
Dicebam 'medicare tuos desiste capillos!'
tingere quam possis, iam tibi nulla coma est.
Hányszor mondtam, hogy ne pingáld a hajad! –
Mit megfesthetnél, immár egyetlen hajtincsed sincs.
Mi meg teljesen együtt érzünk a poétával, főként a folytatás ismeretében. Költőnk barátnője ugyanis gyönyörű természetes sörénnyel büszkélkedhetett:
Nec tamen ater erat nec erat tamen aureus ille,
sed, quamvis neuter, mixtus uterque color.
Sem fekete nem volt, sem aranyszínű,
De mindkét színben játszott a hajad.
A versből egyébként nem derül ki egyértelműen, hogy a szóban forgó hölgy szőkére festette volna a haját, ám a hajfestés és egyéb fodrászati beavatkozások következményei, melyeket Ovidius hosszan ecsetel, erre utalnak. Egy fekete vagy sötétbarna hajú nő szőkítése ma se megy ugye percek alatt. Előbb színteleníteni, fehéríteni kell a hajat hidrogén-peroxiddal, vulgo: oxigénes vízzel, majd jó néhány óra türelmes várakozás után jöhet a festék. A kívánt eredményért azonban a procedúrát sok esetben meg kell ismételni. A római nők hidrogén-peroxid hiányában vízben feloldott hamuzsírt és sárga virágszirmot használtak, majd kiültek a napra, és következett, akárcsak a szalonokban, a türelmes várakozás. Victoria Sherrow A haj enciklopédiája (Encyclopedia of Hair) c. könyvében azt állítja, hogy a rómaiak több, mint száz receptet ismertek a haj kifeherítésére, illetve festésére. Ezek között akadtak egészen brutálisak is, melyek durva hajhullást idéztek elő. De olvassuk tovább Ovidiust, aki nem véletlenül használta a hajfestésre a medico (= vegyszert kever) igét, melybe a latin anyanyelvű ember beleérezte a kóklerkedés, hamisítás tényét is.
Quid male dispositos quereris periisse capillos?
quid speculum maesta ponis, inepta, manu?
(...)
Facta manu culpaque tua dispendia sentis;
ipsa dabas capiti mixta venena tuo.
Mily rontás ez, hogy szépen kurált hajad elhullott? – kérded,
És mért kell, szegény leány, bánatosan tartanod a tükröt?
(...)
Magad vétke ez, önkezed okozta a kárt,
Magad kented a kevert mérget a fejedre.
Bő félszáz év múlva Martialisnak színtúgy megvolt a véleménye ezekről a nem éppen veszélytelen kutyulmányokról:
Chattica Teutonicos accendit spuma capillos:
Captivis poteris cultior esse comis. ( Epigrammata 14/26)
Germán vegyszer gyújtotta szőkére a hajad:
Zsákmányolt fürtökkel így csinosabb lehetsz.
De térjünk vissza Ovidiushoz. A hajhullást nyilván nemcsak a festékek, színtelenítő kencék idézték elő, hanem a göndörítéssel, bodorítással járó procedúrák is.
Quam se praebuerunt ferro patienter et igni,
ut fieret torto nexilis orbe sinus!
clamabam: 'scelus est istos, scelus urere crines!
sponte decent; capiti, ferrea, parce tuo!
Mily türelmesen adták át magukat a fürtök a tüzes vasnak,
Hogy meggyötörve apró gyűrűkké kunkorodjanak.
Én meg ordítottam: bűn, bűn égetni ezt a hajat!
Magától is jól áll. Kíméld a fejed, te vasszívű!
Ezért aztán, aki megengedhette magának, a szőkeség illúzióját úgy próbálta elérni, hogy aranyport szórt a fejére, vagy parókát vásárolt. Ez utóbbi nyersanyagát meg bőségesen szolgáltatták a Rómába hurcolt gall és germán rabszolgák. Népszerűségét jelzi, hogy a latinnak egy egész csomó szava van a vendéghajra (capillamentum, corymbium, galerum), mely kifejezések kölönböző típusú parókákat jelöltek. Sok esetben azonban ez nem alternatív megoldás volt, hanem – mint Ovidius kedvese esetében – szükségmegoldás:
Nunc tibi captivos mittet Germania crines;
tuta triumphatae munere gentis eris.
o quam saepe comas aliquo mirante rubebis,
et dices: 'empta nunc ego merce probor,
nescio quam pro me laudat nunc iste Sygambram.
fama tamen memini cum fuit ista mea.'
Most pedig Germánia küld neked zsákmányolt hajat,
Legyőzőtt faj ajándéka védi a fejedet.
Ó, mily gyakran pirulsz el majd, midőn hajad dicsérik,
És mondod: most adom meg csak az árát a vendéghajnak,
Ki tudja, melyik germán némbert dicséri hódolóm énhelyettem!
Hogy mily szép volt az enyém is – erre már csak emlékezem.
A paróka arra is kiválóan alkalmas volt, hogy innovatív fodrászok ilyesféle hajkölteményeket produkáljanak:
Egyébként olykor férfiak is kiszőkítették magukat, bár esetükben általánosabb volt az ősz hajszálak festékkel való eltűntetése. Ehhez hamuból, leforrázott dióhéjból és lumbricus terrestrisből, azaz közönséges földigilisztából készült keveréket használtak. Amúgy rengeteg recept volt forgalomban: diohéj helyett /mellett használtak szénné égetett tojáshéjat, giliszta helyett/mellett piócát. Felfedezték azt is, hogy az ecetbe mártott ólmozott fésű sötét árnyalatot hagy az őszülő hajon. És persze a hölgyek körében sem csupán a szőke haj dívott: a sötét, főként az indiai, azaz az éjfekete, no meg a vörös akkortájt is szerepelt a színpalettán.
Ám bármennyire kíméletlen szereket kutyultak is a rómaiak, ezek mégiscsak „természetes” anyagokból készültek, így az okozott kár sem volt adott esetben visszafordíthatatlan. Ovidius verse mindenesetre happy end-el végződhetett:
Collige cum vultu mentem! Reparabile damnum est.
postmodo nativa conspiciere coma. ( Amores 1/14)
Arcod látványa reményre ad okot! Helyrehozható a kár.
Nemsokára már kiserken saját hajad.
A mai kemikáliák hosszútávú használata mellett azonban – attól félek – aligha állítható komolyan, hogy reparabile damnum est, helyrehozható a kár. Szóval, drága ifjú hölgyeim, ne fessék, ha kell, ha nem a hajukat, főleg az esetben ne, ha abban a szerencsében részesültek, hogy sem fekete , sem aranyszínű, de mindkét színben játszik a hajuk, akárcsak Ovidius szíve hölgyének. Hát ki akarna Önök közül, jobb sorsra érdemes fejére parókát húzni? Bár, ki tudja, az sem éppen az ördögtől való. Volt idő, amikor nemre való tekintet nélkül – és nem feltétlenül esztétikai okokból – igencsak dívott sokat megért kontinensünkön.
Ha tetszett a cikk lájkold/lájkolja oladalunkat is (ITT), és kövesd/kövesse bejegyzéseinket.
Felhasznált irodalom: Victoria Sherrow: Encyclopedia of Hair: A Cultural History
