Az egész szenvedéstörténet talán legmegrázóbb részlete az, hogy Szűz Mária jelen van, amikor Jézust keresztre feszítik. (Jn 19,25-27.) Az anya szenvedését, gyötrelmeit verseli meg gyönyörűen a Stabat mater szekvencia, amely valószínűleg Jacopone da Todi szerzeménye, s amely a leghíresebb a Mária-siralmak között. Népszerűsége később is megmaradt, mivel a trienti zsinat nem rostálta ki a liturgiából, így számos nagyszerű feldolgozása született. De ne szaladjunk előre! Lássuk előbb a szöveget (az ékezetek a hangsúlyokat jelölik)
Stábat Máter dolorósa
Iúxta crúcem lacrimósa
Dúm pendébat Fílius
Cúius ánimam geméntem
Contristátam et doléntem
Pertransívit gládius
Ó quám trístis et afflícta
Fúit ílla benedícta
Máter unigéniti!
Quæ moerébat et dolébat,
Pía Máter, dúm vidébat
Náti pœ'nas íncliti.
Quís ést hómo quí nón fléret,
Mátrem Chrísti sí vidéret
Ín tanto supplício?
Quís nón pósset contristári,
Chrísti Mátrem contemplári
Doléntem cúm Fílio?
Pró peccátis súæ géntis
Vídit Iésum in torméntis,
Et flagéllis súbditum.
Vídit súum dúlcem nátum
Moriéndo desolátum
Dúm emísit spíritum
Éia Máter, fóns amóris
Mé sentíre vím dolóris
Fác, ut técum lúgeam
Fác, ut árdeat cór méum
Ín amándo Chrístum Déum
Út sibi compláceam
Sáncta Máter, ístud ágas,
Crúcifixi fíge plágas
Córdi méo válide.
Túi náti vulneráti,
Tám dignáti pró mé páti,
Pœ'nas mécum dívide.
Fác mé técum, píe, flére,
Crucifíxo condolére,
Dónec égo víxero.
Iúxta crúcem técum stáre,
Et mé tíbi sociáre
In plánctu desídero
Vírgo vírginum præclára,
Míhi iám non sís amára
Fác mé técum plángere
Fác, ut pórtem Chrísti mórtem
Passiónis fác consórtem,
Et plágas recólere.
Fác mé plágis vulnerári,
Fác mé crúce inebriári,
Et cruóre Fílii
Flámmis ne úrar succénsus
Pér Te, Vírgo, sím defénsus
In díe iudícii
Chríste, cúm sit hínc exíre,
Dá per Mátrem mé veníre
Ád pálmam victóriæ
Quándo córpus moriétur,
Fác, ut ánimæ donétur
Paradísi glória. Ámen.
S álljon itt Babits Mihály fordítása:
Állt az anya keservében
sírva a kereszt tövében,
melyen függött szent Fia,
kinek megtört s jajjal-tellett
lelkét kemény kardnak kellett
kínzón általjárnia.
Óh mily búsan, sujtva állt ott
amaz asszonyok-közt-áldott,
ki Téged szűlt, Egyszülött!
Mily nagy gyásza volt sírása
mikor látta szent Fiát a
szívtépő kínok között!
Van-e oly szem, mely nem sírna
Krisztus anyjával s e kínra
hidegen pillantana?
aki könnyek nélkül nézze,
hogy merűl a szenvedésbe
fia mellett az anya?
Látta Jézust, hogy fajtája
vétkéért mit vett magára
és korbáccsal vereték.
S látta édes fiát végül
haldokolni vigasz nélkül,
míg kiadta életét.
Kútja égi szeretetnek,
engedd éreznem sebednek
mérgét: hadd sírjak veled!
Engedd, hogy a szívem égjen
Krisztus isten szerelmében,
s ő szeressen engemet!
Óh szentséges anya, tedd meg,
a Keresztrefeszítettnek
nyomd szívembe sebeit!
Oszd meg, kérem, kínját vélem,
kinek érdem nélkül értem
tetszett annyit tűrni itt!
Jámborul hadd sírjak véled
és szenvedjek mígcsak élek
Avval, ki keresztre szállt!
Álljak a kereszt tövében!
Szívem szíved keservében
társad lenni úgy sovárg!
Szűzek szűze! Légy szívedben
hozzám jó és nem kegyetlen!
Oszd meg vélem könnyedet!
Add hogy sírván Krisztus sírján
sebeit szívembe írnám
s bánatodban részt vegyek!
Fiad sebe sebesítsen!
Szent keresztje részegítsen
és vérének itala.
hogy pokol tüzén ne égjek!
S az ítélet napján, kérlek,
te légy védőm, Szűzanya!
Ha majd el kell mennem innen,
engedj győzelemre mennem
anyád által, Krisztusom!
És ha testem meghal, adjad
hogy lelkem dicsőn fogadja
a pálmás paradicsom!
Nehéz bármit is mondani e gyönyörű versről. Nem kell különösebben magyarázni, milyen szép és megrázó, ahogy a költő azonosul és együtt sír az ember-anyával. Isten egyszülött fiát adta a világért, de azt adta oda Mária is. A szerző mindenestől átéli a szülő, az anya fájdalmát, aki látja, miként hal lassú és borzalmas halált méhének gyümölcse. A versben mintegy ezzel az áldozattal istenül meg a Szűzanya, s lesz végül a költő reménybeli pártfogója az utolsó ítéletkor. Mindez szép latinsággal, igazi költői tehetséggel van megírva. Kedvencem az a versszak, ahol a vidit (látta, tehát Mária) mintegy középen, a leghangsúlyosabb helyen van, s ezt körbeöleli az emberiségért szenvedő, korbácsoktól sújtott Jézus képe:
Pró peccátis súæ géntis
Vídit Iésum in torméntis,
Et flagéllis súbditum.
A versnek szebbnél szebb feldolgozásai vannak, hiszen Pergolesi, Verdi, Rossini, Poulenc egyaránt megzenésítette. Nekem mégis a Vivaldi-feldolgozás tetszik a legjobban, amelyet régóta ismerek, s nagyon szívhezszólónak találok. A hegedűk együtt sírnak Máriával (vagy a költővel), a lassú, vontatott tempó is a mélységes fájdalmat, a zokogást festi le. A mű legelején a dum pendebat alatt egy gyönyörű, hirtelen váltás van a dallamban: olyan, mintha az énekes megborzadna a szavak jelentésétől: "amíg ott függött". A megismételt "dum pendebat" is egy hosszú, elcsukló sírás, mintha nem tudná kimondani e szavakat. És még folytathatnám. De jöjjön maga a mű, a kedvenc kontratenorom, Philippe Jaroussky előadásában (sajnos nem valami jó a felvétel, de az előadás kárpótol):
Második rész:
Mindenkinek csendes, békés, a híveknek imádságos Nagypénteket kívánok.
