Varró Dániel eposzparódiája
Ki ne emlékezne 2003 karácsonyának nagy könyvsikerére, Varró Dániel "Túl a Maszat-hegyen - Muhi Andris és a pacák birodalma" (Bp. Magvető 2003.) című művére? A verses mese csodás szórakozást nyújt, Varró brilliáns nyelvérzéke, rímei, humora miatt. Persze nem tökéletes: egyrészt, mert bár (elméletileg) a gyerekeknek íródott, erős a gyanúm, hogy csak saját korosztálya (-om), vagyis a 70-es években születettek tudják értékelni igazán, a sok szleng, illetve a korosztálynak címzett kiszólásai miatt. Másrészt, szerintem maga a történet egy túlbonyolított, kimódolt sületlenség, mintha valaki utólag fűzte volna össze nagy nehezen egy girbegurba cselekményszálra a szerteszét guruló Varró-verssorokat. S nicsak, az ajánlásban (i. m. 5.) éppen ez van: Varró bevallja, hogy ódzkodik az epikától, mint valami Ovidius (ő is áleposzokat írt, ugye, csodás nyelvezettel), s valójában a haverja, Teslár Ákos kísérelte meg pótolni a hiányzó sztorit. Az eredmény ismert.
Lássuk azonban a tizenkettedik fejezetet, ahol is Muhi Andris, a főhős küzd meg barátai oldalán "a nagy Paca cárral" (i. m. 189-199.). Varró itt hexameterbe vált, s bár egy latinos (görögös) szemnek kicsit bosszantó, hogy többnyire nem tartja be a sormetszetet (a harmadik versláb hosszú szótagja után kellene szóvégződésnek lennie), de ettől eltekintve elmondhatjuk, hogy Devecseri óta nem csengett ilyen könnyeden, életerősen és költőien magyarul az antik eposzok versmértéke. Az eposzi kellékek játékos alkalmazása zseniális. Íme a propositio, a tágy megjelölése:
Szembe miképpen szállt Muhi Andris a harmadik á-ból.
Ettől a "harmadik á-ból"-tól kész vagyok, hexameterbe ilyet belerakni - hatalmas. De itt van rögtön az invocatio is, azaz a Múzsa segítségül hívása:
Cupp. Köszönöm. Hát így mindjárt más. Lássuk a medvét!
Majd rövid természeti kép következik, a napfelkelte, amely Homérosznál is gyakori (gondoljunk a rózsásujjú hajnalra), egyben azért is szerencsés, mert egy Varrónál elég ismert kép jelenik meg, az éjszaka mint kakaó, ennyiben az ismétlődő homéroszi hasonlatokat idézi:
Hívunk, kék buszokon zötyögő, fura földi halandók.
Ezután jön az enumeratio, vagyis a seregszemle:
De számomra a csúcspont - legalábbis az egyik - a két sereg vezérének, Muhi Andrisnak és a Paca cárnak a csata előtti feleselése, altercatiója. Engem rögtön az Iliász első énekére emlékeztetett, ahol Péleidész Akhilleusz és Átreidész Agamemnón hordja le mindennek egymást a Briszéisz nevű rabszolganő miatt - alighanem ez ihlette meg Varrót is. De halljuk őt:
Ez a "Hahhaha, hahhaha, haa! Haha, hahhaha, hahhaha, hahha!” mindig megnevettet (itt persze jó helyen van a sormetszet). Már-már enniusi magasságokba emelkedik itt Varró (vagy megtiszteltetésből: Varro), persze most nem virtuózitásával, hanem az ötlettel, a humorral. Lám, Paca cárnak még a gúnykacaja is hexameterben van! Gyönyörű. De Paca cár gyalázkodásának folytatása szintén káprázatos, olyan vaskos, ízes sértegetés, hogy attól még Akhilleusz is sírva hazarohanna Phthíába.
Nem sorolom, mindenki olvassa el, aki még nem tette meg. Lezárásként még hadd idézzem Varró finom utalását, amellyel a már említett nagy előd, Devecseri előtt tiszteleg:
Korábban írtam arról, hogy az éjszinü Devecseri (fogadott) gyermeke, amivel a fekete jelzőt helyettesítette a hexameterben. Varró ezt, illetve Devecseri fordulatát (pontosabban Homérosz gyakori fordulatának Devecseri-féle magyarítását), az "éjszinü véget" idézi fel, egyfajta hommage-ként, hiszen - mivel klasszikus nyelveket tudtommal nem tanult - nyilván ő is a jeles Homérosz-fordítótól tanulta a hexametert.
Végezetül megjegyezném még, hogy nekem nagyon szimpatikusak Varró paródiái. Nem rántja le, gúnyolja ki a parodizált költőt, csupán illedelmesen (és mesterien) eljátszogat annak versmértékével, stílusával, nyelvezetével. Persze profanizálja az illető művészetét, de csak annyiban, hogy míg nevetünk az élceken és a játékos szavakon, még inkább érezzük a parodizált költő illetve mű nyomasztó és bámulatos nagyságát - épp' azért esik jól a Varró paródiája, mert az eredeti súlya olykor nyomasztó. Ha mármost Karinthy paródiáit vesszük, ő a parodizált művek tartalmát is kigúnyolja, kiröhögteti - ami viszont szorongást válthat ki az olvasóban: vajon tényleg ennyi volna az eredeti Krúdy, Kösztolányi, Móricz, ahogy Karinthy karikírozza? Varró ezzel szemben valamilyen semleges témát választ a paródiához (pl. a boci-boci tarka pazar átköltéseire gondoljunk), így ez a szorongás nincs jelen, csak a fenti katarzis marad, a játékosság mögött az eredeti nagyságának csodálata. Ezért én előbbre tartom Varró paródiáit a Karinthyéinál.
