Van Kálvinnak egy rövid, magyarra eleddig le nem fordított dialógusa, ( tudomásom szerint) az egyetlen egyébként az életműben (Ad quaestiones et obiecta iudaei cuiusdam responsio, azaz: válasz egy zsidó kérdéseire és ellenvetéseire), melyben egy zsidóval beszélget.

Dialógust írni veszélyes vállalkozás, különösen, ha a szerző önmagát teszi meg dialógusa egyik szereplőjének. Könnyen megtörténhet, hogy a partner /ellenség figurája rokonszenvesebbre sikerül a tervezettnél, és az olvasó, akár be nem vallottan, az ellenségnek drukkol. Aki dialógust ír, és azzal a szándékkal írja, hogy ízekre szedje ellenfelét, könnyen úgy járhat, mint a bibliai Bálám, aki meg akarta átkozni az izraelitákat, de a végén kénytelen volt megáldani őket. Valószínűleg mindezzel Kálvin is tisztában volt, nem is nagyon szerette a dialógust, mint műfajt. Ezúttal mégis a dialógus mellett döntött. Öntudatlanul tette vajon, vagy tudatos döntés volt? Hordoz-e esetleg üzenetet maga a műfaj is? A kérdés, stílustalanul, nem költői, a végén még visszatérek rá.

De egyáltalán dialógus-e ez az írás? Úgy tűnik, Kálvin lépten-nyomon elfelejti, hogy párbeszédet ír, gyakran ad magának – hogy úgy mondjam – félre instrukciót, és ezzel tulajdonképpen felfüggeszti a párbeszédet. Ez rendszerint akkor történik, amikor korának szokásos antijudaista vagy éppen zsidóellenes frázisait lődözi. Nézzünk néhány példát.

Hinc certe apparet, improbis istis canibus nihil aliud curae esse, nisi ut maledicant.

Ebből is világosan látszik, hogy ezeknek a hitvány kutyáknak egyébre sincs gondjuk, mint a gyalázkodásra. (I. fej.)

Sed ut profani sunt homines, imo impuri canes, nihil mirum, si ad gustandas coelestes delitias sint prorsus insipidi

Ám minthogy elvetemültek, mi több: koszos kutyák, nem meglepő, hogy a mennyei ízek élvezetére teljesen alkalmatlanok.(VI.fej.)

Belluae autem istae pro sua superbia Deum ad leges suas adigere cuperent.

Ezek a szörnyetegek gőgjükben a maguk törvényének igájába akarnák kényszeríteni az Istent! ( IX. fej.)

Si granum salis vel sanae intelligentiae in istis pecudibus esset, sine controversia verissimum esse cognoscerent Christi dictum, in quo absurditatem venantur.

Ha akár egy csipetnyi szellem vagy józan értelem volna ezekben a barmokban, a lehető legigazabbnak ismernék el Krisztus szavát, melyben most értelmetlenségre vadásznak. (XII. fej.)

Nullius apud istos porcos momenti solutio est, Christum ideo esuriisse, quia carnem nostram induens, simul famem et humanos alios affectus, excepta tantum omni corruptela, induit.

Ezeknek a disznóknak a szemében az a válasz, hogy Krisztus azért érzett éhséget, mert felöltözve testünket, az éhséget és más emberi tulajdonságainkat is magára öltötte, kivéve minden romlottságot, teljességgel jelentőség nélkül való.(XIV. fej.)

 

Zsidó ellenfelének egyébként kevés mozgásteret ad a szerző, nem engedi, hogy partnere sértésre sértéssel válaszoljon, szóval az argumentatio ad personam érvelést kizárólag Kálvin használhatja. S ez megintcsak rossz ötlet, mert így az erkölcsi fölény, legalább is mai szemmel nézve, egyértelműen a zsidó ellenfélé. Bár, érzésem szerint, Kálvin minden különösebb indulat nélkül – szinte azt mondanám – csak úgy szajkózza ezeket az antijudaista/zsidóellenes kirohanásokat, mintha valamilyen „műfaji követelménynek" tenne eleget. Még az is elképzelhető, hogy az egyes szám második személyben történő sértegetést túl durvának vagy méltatlannak találhatta, és valójában azért függesztette fel itt-ott a dialógust, hogy mintegy félre, tehát ne directe a zsidó partnernek (i.e. zsidóságnak), hanem a keresztény olvasónak, mint erre vevőnek, szóljanak ezek a sértegetések.( A bevágott képen egy ún. judensau, azaz egy koca emlőjét szopó zsidó látható, mely a középkori templomok egyik  közkedvelt ábrázolása volt, és mindennél világosabban jelzi, hogy antijudaizmusra/antiszemitizmusra volt némi igény az egyházban). Bárhogy is legyen: tény, hogy a dialógus vége felé ritkulnak ezek a kirohanások, az utolsó három fejezetben pedig gyakorlatilag el is tűnnek.

Azon is érdemes elmerengeni, hogy mennyiben hús-vér zsidó kérdései a dialógusban feltett kérdések? Leszámítva a szombat, a disznóhús problematikáját, a kérdések sokkal inkább illenek egy keresztény eretnek – akár Szervét – szájába, mint egy zsidóéba. Íme, néhány belőlük:

Quaere, quare dixerit, datum est mihi omne dominium coeli et terrae? Quis enim dedit ei? Si est filius Dei et Deus, ut vos dicitis, non erat opus dono. Nonne enim totus mundus illius est?

Miért mondta, hogy nekem adatott minden hatalom mennyen és földön? Ki adta neki? Ha Isten fia, és miként ti állítjátok: Isten, nem volt szükség erre az átadásra. Nemde az övé amúgy is az egész világ?(XX. fej.)

Quaere: Quemadmodum caro et spiritus simul sunt homo, sic secundum verba vestra divinitas et humanitas simul sunt Messias. Quod si verum est, quum est occisa humanitas, occisa est deitas. (...)Si autem occisa est eius deitas, is non fuit Deus. Nam Deus non occiditur.

Miként a test és a lélek együtt ember, úgy, hitvallásaitok szerint, az isteni és az emberi együtt a Messiás. Ha ez így van, midőn megölték az emberit, vele együtt megölték az istenit is.(...) Ám ha istenségét megölték, nem volt Isten. Istent ugyanis nem lehet megölni. (XXI. fej.)

Quaere: Si venit in terram ut traderet se ipse vinculis et morti pro vobis, quare dixit quod Iudas Iscariot tradidit illum, si ideo venerat ut iudicaretur et damnaretur?

Kérdés: ha azért jött a földre, hogy elfogassa és halálra adja magát érettetek, miért mondta, hogy Iskáriotes Júdás adja át őt? Hiszen azért jött, hogy kínhalálra elítéljék. (XXII. fej.)

Az a gyanúm, hogy Kálvin kétfelé vagdalózik, és a „zsidó" nála legalább annyira judaizáló (keresztény) eretnek, mint Mózes vallásának követője. A judaizálás pedig Ignátiosz óta heterodoxiának számít. Ignác így ír erről:

„Amennyiben valaki a judaizmusról magyarázna nektek ne hallgassátok meg! Jobb ugyanis körülmetélttől kereszténységet tanulni, mint körülmetéletlentől judaizmust. Amennyiben sem egyik, sem másik nem Jézus Krisztusról beszél, számomra csak temetői oszlopok és sírok, melyekre emberek nevei vannak felírva." Ign.Filad.6, 1

Az a judaizmus mely nem erről szól [ mármint Jézusról, az Isten Fiáról] az rossz, elöregedett, megsavanyodott kovász. Ign. Magn. 10,2

Az már a történelem szokásos iróniája, hogy nem sokkal a reformátor halála után, egy Aegidius Hunnius nevű lutheránus írt egy pamfletet Calvinus Judaizans, vagyis Judaizáló vagy zsidózó Kálvin címmel, melyben - nem nehéz kitalálni - a judaizálás bélyegét süti rá Kálvinra. Kálvin esetében ez annyiban "jogos", hogy számára különösen is fontos volt az Ószövetség és az ószövetségi törvény. Egyébként a dialógus egyik nagy erénye, hogy szerzője alig idéz az Újszövetségből, zsidó partnere ellenvetéseit, helyenként igen szellemesen, ószövetségi igehelyekkel igyekszik megcáfolni.

Eredetileg arra gondoltam, hogy - ha már lefordítottam a dialógust - egy-két érdekesebb fejezeténél hosszabban is elidőzöm, de a posztba, mint műfajba ez nem nagyon férne bele. Aki behatóbban is megismerkedne a szöveggel, a Laudator facebook oldalán megtalálja. Az utolsó fejezetet viszont, amiről érintőlegesen már írtam, nem kerülhetem meg.

Iudaeus

Quaere ab iis qui dicunt, quod pro occisione Iesu nos sumus in hoc exsilio, quod non est verum, quum ante mortem eius ebsemus in exsilio. Et quamvis ita esset, quum scriptum sit, quod in hora mortis eius illum petiisse a patre, et dixisse: Pater mi, condona illis quod faciunt, quia illi nesciunt, quid faciant. Si autem pater et filius idem sunt, et est illis eadem voluntas, esset certe condonata haec iniquitas, quum ille ipsemet condonaret.

Calvinus

Quaere vicissim, quum Deus optet sanam mentem Iudaeis, ut finem suum intelligant (Deut. 32, 29): quomodo tamen caeci maneant et vecordes, quia in manu Dei fuit sanam mentem, qua privati erant, restituere? Quaere item, quum dicat apud Isaiam se contentum esse septuaginta annorum exsilio, perpetua misericordia velle prosequi Iudaeos, cur tam severe vindicet nunc in eorum filios? Primo meretur eorum perdita obstinatio et indomabilis,ut immensa miseriarum congerie sine fine et modo oppressi omnes exhilarent suis malis, nemo autem eorum misereatur. Quale enim est huius stuporis portentum, quod iam tot saeculis assidue palam infesta Dei manu attriti, de causa tam securi sunt? Constat ex prophetis quam horrenda scelerum omnium colluvies grassata fuerit in populo illo longe ante exsilium. Iam centum ante annis principes Sodomae, et populum Gomorrhae nominaverat Isaias (1, 10): ex eo non cessarunt diabolica sua duritie provocare in se Dei vindictam: Deus tamen postquam septuaginta annorum exsilio eos multavit, dicit se duplicem poenam exegisse de peccatis eorum (Isa. 40, 2).

Zsidó. Kérdés: miért mondják némelyek, hogy Jézus megölése miatt vagyunk száműzetésben, ami nem igaz, hiszen halála előtt is voltunk már száműzetésben. Mert ha igaz, ami meg van írva, hogy halála órájában így kérte az Atyát: Atyám, bocsásd meg nekik, amit tesznek, mert nem tudják, mit cselekszenek, és ha az Atya és a Fiú egyek, akaratuk is azonos, bizonyosan megbocsátotta nekünk ezt a gyalázatosságot, mivel így ő maga bocsátott meg.

Kálvin. Ugyancsak kérdés: noha Isten az kívánta, hogy eszesek legyenek a zsidók, hogy megérthessék mindazt, ami rájuk vár (5Móz, 32,29), hogyan maradtak mégis annyira vakok és tébolyultak, hiszen Istennek hatalmában állna, hogy a bölcsességet, melynek híjával vannak, visszaadja?Szintén kérdés: miután Ézsaiásnál azt mondja, hogy a hetven éves fogság leteltével haragja megszűnik, és örökkévaló irgalommal veszi körül a zsidókat, miért büntetné most ilyen súlyosan az ő utódaikat? Mindenekelőtt, gonosz és hajthatatlan csökönyösségük miatt megérdemlik, hogy a nyomorúság roppant terhe alatt nyögve, mindannyian örüljenek a tulajdon gonoszságaik gyümölcsének, és hogy senki ne könyörüljön rajtuk. Mert miféle szörnyű kábultság ez, hogy miután oly sok századon át folyamatosan sújtja őket Isten büntető keze, nekik ez ügyben egyáltalán nincsenek aggályaik? Ismeretes a próféták írásaiból, hogy a gonoszságnak micsoda iszonyatos szemétdobja lepte el ezt a népet, már jóval a fogság előtt. Már száz évvel korábban Sodoma fejedelmeinek és Gomora népének nevezte őket Ézsaiás (Ézs.1,10). Ettől fogva folytonosan, ördögi makacssággal hívták ki maguk ellen Isten haragját. Isten mégis, hetven év fogság után megsokasította őket, mondván, hogy kétszeresen sújtotta őket bűneikért (Ézs.40,2).

Ezt a dialógust többféleképpen lehetett volna befejezni. Például így: „gonosz és hajthatatlan csökönyösségük miatt megérdemlik, hogy a nyomorúság roppant terhe alatt nyögve, mindannyian örüljenek a tulajdon gonoszságaik gyümölcsének, és hogy senki ne könyörüljön rajtuk." Vagy: „miután Ézsaiásnál azt mondja, hogy a hetven éves fogság leteltével haragja megszűnik, és örökkévaló irgalommal veszi körül a zsidókat, miért büntetné most ilyen súlyosan az ő utódaikat?" Ám Kálvin egy ézsaiási idézettel zárja írását, melyben arról beszél a próféta, hogy a zsidók kétszeresen megbűnhődtek bűneikért. Aligha véletlen ez, minthogy talán a műfaj megválasztása sem az. Az is lehet, hogy a dialógus zsidója nem más mint Kálvin alteregója, vagyis tulajdonképpen önmagával vitatkozik a reformátor, hogy mit is gondoljon kereszténység és zsidóság viszonyáról. De függetlenül attól, hogy tudatos döntés volt vagy se a műfajválasztás, az a tény, hogy Kálvin mégis a dialógus, mint műfaj mellett döntött, legalább is a református egyházat (persze, nemcsak), a párbeszéd felé kell, hogy indítsa.

Minden születő közösség anti fogalmazza meg magát. Némi antijudaizmus az ős-és óegyház részéről talán még érthető is, de ma már egy atavisztikus komplexus, és éppoly nevetséges, mint amikor egy másfél mázsás tahó visít félelmében, mert megpillant egy egeret. A párbeszédhez keresztény részről a minimum, hogy valamiféle szupercesszionizmus nevében nem vitatjuk el a zsidóság kiválasztottságát, zsidó részről pedig annak elismerése, hogy a kereszténység az olajfába oltott vadolajfa ( Vö. Róm.11), annak az új szövetségnek népe, melyről a zsidóság szent iratai letagadhatatlanul beszélnek.

Nos, úgy tűnik, hogy Kálvinnak, noha (különösebb) személyes élményei nem voltak a zsidósággal kapcsolatban, fontos volt valamilyen párbeszéd zsidók és keresztények között. Ez az eleddig magyarul nem olvasható dialógus egyvalamire egészen biztosan kötelez, mégpedig arra, hogy a zsidóság és kereszténység viszonyát újra meg újra átgondoljuk. Az egyház – felekezettől függetlenül, persze – ez ügyben is semper reformanda.