Ne érints (meg) engem - János evangéliuma szerint ezt mondta a feltámadott Jézus Mária Magdalénának. A mondat latin fordításban vált ismertté (noli me tangere), és ma már a túlérzékeny, az afféle nebáncsvirág-emberre szoktuk leginkább alkalmazni.
Így nevezik egyébként, tudományosan, az erdei nebáncsvirágot (impatiens noli tangere), nyilván törékenysége miatt, de így nevezték a középkorban a cancer absconditust ( rejtett, rejtőzködő rák), mely annál súlyosabb lett, minél inkább kúrálni próbálták.
Ám a noli me tangere érinthetetlenséget is jelent, ha úgy tetszik tabut, olyan személyt vagy jelenséget, akihez vagy amihez nem szabad/nem illik/nem tanácsos hozzányúlni. Úgy tűnik, hogy János evangéliumában a feltámadott Jézus ilyen érinthetetlen személy, vagyis a noli me tangere későbbi jelentéseivel közeledve a szöveghez, azt mondhatnánk: az evangélium ismeri és helyesli az érinthetetlenséget, a tabut.
De valóban azt mondta-e Jézus Mária Magdalénának, hogy: ne érints engem? Mi lehet ennek a rejtélyes mondatnak az értelme, különösen annak a fényében, hogy néhány verssel odább Jézus egyenesen felszólítja a hitetlenkedő Tamást, hogy érintse meg a szögek helyét? A kérdesre úgy kaphatunk megnyugató választ, ha a húsvéti leírásban (Jn.20, 1-18) fölfedezünk egy olyan írói üzenetet, melyet elsődlegesnek ugyan nem, de mégis hangsúlyosnak nevezhetünk, mely üzenet, talán különösebb nehézség nélkül, dekódolható volt a kortárs olvasók számára.
A leírásban a másik tanítvány, akit Jézus szeretett nyilvánvalóan a szerző közösségével azonosítható; ez a közösség vonja le a feltámadásból az egyetlen lehetséges konklúziót, nevesen, hogy Jézus Isten. A másik tanítvány (János?) az, aki látott és hitt (8.v.), azaz megértette, amit látott. Ő az, aki, noha egy ideig együtt futnak, megelőzi Pétert és először ér a sírhoz. Beszédesek itt a görög igeidők is, melyek fordításban (részben a latinban is) elsikkadnak. A két tanítvány, Péter és a másik foyamatosan együtt futnak (ἔτρεχον, etrekhon, praeteritum imperfectum), ám a másik tanítvány egy adott ponton hirtelen előreszalad (προέδραμεν, proedrámen, aoristos, vagyis a múltban hirtelen beálló cselekvést kifejező sajátos görög igealak), ez pedig feltehetően azt jelenti, hogy a másik tanítvány a hitben kielőzte Pétert.
János nem tagadja, hogy a másik két tanítvány, Péter (zsidókeresztények) és Mária (talán Jézus közeli rokonainak a csoportja, hiszen a kereszt alatt együtt találjuk Jézus közeli nőrokonaival) is látnak, azaz Krisztusban hívő emberek (vagy ezek csoportját képviselik), ám szerinte ez a látás (ez a hit) – és ebben a kritikában ismerhetjük fel a húsvéti leírás másodlagos üzenetét – hiányos. Péter látásával kapcsolatban praesens imperfectumot használ a szerző (θεωρεῖ, theórei, lat. videt), mintha azt akarná mondani, hogy Péter még mindig a leplet meg a keszkenőt nézi, ha úgy tetszik: ezer szállal kötődik még zsidó múltjához.
Ugyanez a kritika fogalmazódik meg Mária Magdalénával kapcsolatban is, aki miután felismeri Jézust, „csak” annyit mond: mesterem, míg a hitetlenkedő Tamás ezt mondja: én Uram és én Istenem. De kritika fogalmazódik meg a noli me tangere ismert mondatban is. Néhány kézirat a 16.vers után betoldja: καὶ προσέδραμεν ἅψασθαι αὐτοῦ (kái proszedrámen hápszásztái autu, és odaszaladt, hogy megérintse őt). Ez a betoldás arról tanúskodik, hogy az óegyházban még vizuálisan maguk előtt látták a jelenetet, amint Mária Jézushoz szalad, feltehetően átöleli a lábait, mely mozdulatnak – János szerint – az az értelme, hogy magának (közösségének) akarja kisajátítani Jézust. Erre a kisajátító gesztusra válaszol tehát Jézus az ismert mondattal: μή μου ἅπτου ( mé mu háptu), melyet többféleképpen lehet fordítani. Az ismert fordítás mellett így is: ne tarts vissza (i.e. engedj továbblépnem).
Nos, az a tény, hogy kezdetben együtt fut Péter és János, aztán János megelőzi Pétert - miként megjegyeztem már - a szerző intenciója szerint azt jelenti: a hitben előzte meg. Kezdetben Mária és János úgyanúgy látnak ( βλέπει, blepei, rápillant, lát), később azonban János elkezd másként látni, és persze nem kétséges, hogy ezt a látást (hitet) magasabb rendűnek tartja a Péter, illetve a magdalai Mária látásánál.
Hát, kritika ez a javából, de annyira finom, hogy ha nem tudnánk, hogy theologia grammatica est (a teológia nyelvtan), ma már észre se vennénk. Ám nemcsak kifinomult kritikáról van itt szó, mely a görög igeidők virtuóz alkalmazásában nyilvánul meg. Ebben a kritikában, melyet János a Péter, illetve a magdalai Mária mögött álló (zsidó)közösségek irányában fogalmaz meg, nagyfokú tiszteletet is fölfedezhetünk. János ugyan megelőzi Pétert, de a sír bejáratánál megáll és előreengedi az idősebbet, a Mária-epizód pedig olyan érzékenységgel, annyi rokonszenvvel íródott, hogy lehetetlen észre nem vennünk abban a szerző messzemenő tiszteletét Mária Magdaléna iránt.
Nagyon úgy fest, hogy a János evangélium szerzője számára nincs noli me tangere, nincs érinthetetlen személy, nincs nebáncsvirág, nincs olyan, amiről/akiről ne lehetne írni, adott esetben kritikusan akár. De – miként kiderült már a bemutatott evangéliumi részből – lehet ezt a „műfajt” érzékenyen, finoman, nagyfokú tisztelettel is művelni.
Nos, úgy tűnik, hogy Jánostól, akit Péterrel együtt ἰδιῶτης–nek (idiótész, írástudatlan, paraszt) neveznek a jeruzsálemi értelmiségiek, e tekintetben, korunk értelmiségei is tanulhatnának egyet s mást.
Ötletadó irodalom: Bolyki János: János evangéliuma
Ha tetszett a cikk lájkolja/lájkold oldalunkat is (ITT) és kövesse/kövesd bejegyzéseinket.
