Minucius Felix Octavius c. apológiája ködösítés nélkül, egy quasi-dialógus keretében mutatja be, hogy miként látták a harmadik század elején a pogányok a keresztényeket, illetve a keresztények a pogányokat. A dialógus részletesen taglalja a pogányság részéről a kereszténység irányában megfogalmazódó vádakat, ugyanakkor megfogalmazza a kereszténység kritikáját is a pogányság felé. Finomkodás nélkül beszél arról, hogy milyen volt a keresztények attitűdje Rómával, és a rómaiak attitűdje a kereszténységgel szemben. Előző cikkünkben arra kérdeztünk rá, hogy volt-e, lehetett-e valamennyi igazság a keresztények ellen megfogalmazott pogány vádakban, s ha igen, milyen mértékben? Az alábbiakban két további váddal ismerkedhetnek meg olvasóink

A szexuális szabadosság (vérfertőzés) vádja

A rituális gyilkosság vádjával együtt pogány részről gyakran megfogalmazódott a szexuális szabadosság, illetve a vérfertőzés vádja is. Tertullianus a vád komolytalanságát, képtelenségét és tarthatatlanságát egy fiktív ironikus párbeszéddel érzékelteti egy pap és egy beavatásra jelentkező személy között. Képzeljük el – mondja Tertullianus – hogy ennek az érdeklődőnek a pap ezt mondja:

„Gondoskodnod kell egy zsenge korú gyermekről, aki még nem fél a haláltól, sőt mosolyog, ha nyakára teszed a kést. Hozz magaddal kenyeret is, hogy felmártsd vele a kiömlő vért. Szükséged lesz még gyertyatartóra és mécsesre, kutyákra és maréknyi eledelre, mellyel csalogatni lehet azokat. A legfontosabb, hogy magaddal hozd anyádat és nővéredet. De mi van akkor, ha nem akarja magával hozni őket, vagy nincsen anyja és nincsenek nővérei? Mi van az egyedülálló keresztényekkel? Gondolom, nem lehet alkalmas kereszténynek, csak ha van anyja és vannak testvérei.” (Apologia, VIII, 7-8)

Tertullianus szinte csak félszavakkal utal a vád tartalmára, ami jelzi, hogy mennyire elterjedt és általános volt a pogány környezet abbéli meggyőződése, hogy a keresztények összejöveteleiken fajtalanságot művelnek. Caecilius, Fronto nyomán, így fogalmazza meg a vádat:

„Szintén ismeretes, hogy miként lakomáznak: az egész világ beszél róla, és a mi cirtai barátunk (azaz Fronto) beszéde is bizonyságul szolgál. Ünnepnapon férfiak és nők minden korosztályból lakomára gyűlnek össze gyermekeik, nővéreik és anyjuk társaságában. Amikor a nagy lakmározás után az asztaltársaság felhevült, és a részegség felszította a fajtalan kéjelgés vágyát, a gyertyatartóhoz kötött kutyát arra ingerlik, hogy lánca hosszánál messzebb dobott falat után kapjon. Miután így felborult és kialudt a lelkiismeretet éberen tartó gyertyaláng, a szégyentelen sötétség leple alatt a természetellenes vágytól indíttatva válogatás nélkül ölelkeznek, s még ha a gyakorlatban nem mindenki követi is el, de a lelkiismeret szempontjából mindannyian egyformán vérfertőzők.” ( IX, 6-7. Az Octavius idézeteket Heidl György fordításában közlöm)

Nos, tény, hogy az Újszövetség esetenként beszámol arról, hogy a keresztény közösségekben súlyos szexuális devianciák fordultak elő. A legismertebb esetet Pál említi az 1Kor 5, 1-ben miszerint egy gyülekezeti tag apjának feleségével él.  Az apostol megjegyzi, hogy az eset közfelháborodást váltott ki (mindenfelé az a hír járja), valamint azt is, hogy hasonló eset még a pogányok között sem fordult elő. Ugyancsak botrányos szexuális visszaélésekre utal, az esetek konkrét megnevezése nélkül a Jud 4 és 18, valamint a 2Pt 2, 2.14. Mindkét textus bujaságról (ἀσέλγεια), illetve parázna vágyról (μεστός μοιχαλίς) beszél.A fenti esetekben kivétel nélkül szórványos jelenségekről van szó, a pogányság részéről megfogalmazott vád lényege viszont az, hogy a vérfertőzés a keresztény liturgia tartozéka, mely nélkül nem képzelhető el keresztény összejövetel. Ez pedig egészen más kategória, mint az időnként előforduló szexuális kilengések esete.

Honnan eredhet a Frontóhoz hasonló pogány értelmiségiek makacs gyanúja a kereszténység szexuális szabadosságát illetően? Stephen Benko szerint ezek a pogány értelmiségiek könnyen összeköthették a misztériumvallásokat (és a keletről származó vallásokat) a kereszténységgel. Az előbbiekkel szemben pedig fennállt a gyanú, hogy a rituális emberevés mellett a szexuális libertinizmust is gyakorolják.  Amikor Livius a Dionüszosz kultuszról beszél prava et externa religio-nak (gonosz, idegen vallás) nevezi.   Szinte ugyanazt a kifejezést használja, mint amellyel Tacitus (exitiabilis superstitio – dögletes babona), ifjabb Plinius (superstitio prava, immodica – gonosz, zavaros babona) , illetve Suetonius (superstitio nova ac malefica –  új és kártékony babona) jellemzi a kereszténységet. Livius a Kr.e. 186-ban leleplezett és kegyetlenül megtorolt Bacchanália-összeesküvésről szóló beszámolójában leírja, hogy titkos éjszakai szertartások alkalmával, bortól felhevülve férfiak és asszonyok, fiatalabbak és öregebb korúak minden szemérmes tartózkodást levetkőztek, és mindenféle ocsmány orgiákban vettek részt: „a két nemnek szabadon született fiúkkal és asszonyokkal vegyesen űzött fajtalankodása folyt.”  (Ab urbe condita, 39, 8-19)

Mindaz, amit Caecilius a keresztény összejövetelek orgiasztikus lakomáiról állít, kísértetiesen emlékeztet Livius beszámolójára. A keresztények éjszakai összejövetelei, továbbá idegen, keleti volta kétségkívül megerősíthették a pogány környezetet abbéli gyanújában, hogy a kereszténység – a Dionüszosz-misztériumhoz hasonlóan – orgiszatikus jellegű vallás. Ez nagyon is valószínű hipotézis, de nem ad kellő magyarázatot a vád szívósságára. Fronto és értelmiségi társai talán mégiscsak tájékozottabbak lehettek annál, minthogy összemossák a kereszténységet a maguk korában már egyébként is megszelídült Dionüszosz-kultusszal. Arra kell gondolnunk, hogy, akárcsak az antropofágia vádjának esetében, a gnosztikus keresztény közösségek bizarr praktikái (is) formál(hat)ták ezeknek az értelmiségieknek a véleményét.

Irenaeus a gnosztikus Markoszról azt írja, hogy főként nemes, elegáns és gazdag nőket szemelt ki, akiket csábító szavakkal szédített el. Állítása szerint információit néhány olyan nőtől vette, akik korábban gnosztikus közösségek tagjai voltak. E korábban gnosztikus asszonyok szerint Markosz ilyesféle szavakat szokott mondani:

„Fogadd el magad menyasszonyként, mint aki vőlegényét várja, hogy az lehess, aki én vagyok, én pedig az legyek, aki te vagy. Fogadd el hálószobádban a világosság magvát. Fogadd el részemről a vőlegényt, legyen ő részeddé, és te is az ő részévé. Íme a Kegyelem rád száll, nyisd meg szádat, és prófétálj.” (Adv. Haer. 1.6.3-4, 1.13.3, 1.23.2-3)

Ezek a szavak az eucharistia alatt hangzottak el, és kétségkívül erősen erotikus töltetűek. Fantáziánkra van bízva, hogy elképzeljük, mi történhetett ilyenkor Markosz közösségeiben: keleti vallások mintájára vajon valamiféle kultikus prostitúciót gyakoroltak, vagy a túlfűtött erotikus nyelvezetet csupán a léleknek a Kegyelemmel való misztikus egyesülésére vonatkozik? Irenaeus az előbbiről van meggyőződve, és a gnosztikus vezetőt a szexuális libertinizmus mellett, mágia gyakorlásával is meggyanúsítja. Irenaeus Simon mágusról és női követőjéről, Helénáról is említést tesz, aki korábban prostituált volt, ebből pedig azt a következtetést vonja le, hogy ezek a vezetők züllött életet éltek. Ám ez esetben is érdemes fontolóra venni, hogy a Simon által megmentett prostituált vajon nem a test börtönébe zárt lélek szimbóluma-e? Alexandriai Kelemen említést tesz egy másik gnosztikus csoportról is, Karpokrátész követőiről, akik szerinte úgy gondolták, hogy a feleségek közös tulajdont képeznek. Kelemen megjegyzi, hogy ezt a szexuális promiszkuitást szent misztériumnak nevezi ez a közösség. Közösségi alkalmaik mindenesetre emlékeztetnek arra, amiről Caecilius (Fronto) beszél:

„Nők és férfiak együtt, ünnepre (nem nevezném ezt agapénak) gyűlnek össze. Miután kielégítették étvágyukat, eltávolítják a lámpákat, mely megszégyenítette parázna „igazságukat”, a sötétben úgy és azzal párosodnak, ahogyan és akivel akarnak. Miután egy ilyen „szeretet”-lakomán résztvettek, immár nappal is attól a nőtől követelhetik meg a karpokráteszi törvény ( mert isteni törvénynek nem nevezhetjük), amelyitől csak akarják.” (Stromata, 3.2.9)

Végül emlékezzünk az előbbi cikkben bővebben ismertetett ocsmány phibionita  (gnosztikus) szertartásra, mely szintén hozzájárulhatott ahhoz, hogy a pogány környezet – extrém, magukat kereszténynek tartó szektákat a kereszténység egészével azonosítva – vérfertőzőknek, fajtalanoknak lássa a keresztényeket. Ám akárcsak a rituális gyilkosság vádjának esetében, itt is kérdés, hogy a keresztény apologéták beszámolóinak milyen mértékben van valóságalapjuk, illetve mennyiben kell ezeket a valóban hajmeresztő praktikákat a túlzott hitvédelemnek a számlájára írnunk. Ha a római értelmiségiek kereszténység elleni vádjaiban feltételezzük az előítéletet, a rosszindulatot, vagy éppen a szenvedélyes gyűlöletet (esetleg, jobb esetben a tájékozatlanságot), nem tanácsos-e ugyanezt feltételeznünk, valahányszor az orthodox apologéták különféle heréziseket bemutató leírásait olvassuk? Persze, a vérfertőzés és fajtalanság vádját illetően elgondolkodtató, hogy moderáltabb gnosztikus szekták is tudnak szélsőségesebb csoportok szexuális libertinizmusáról, és el is ítélik azt. A Pistis Sophia, III.-IV. századi gnosztikus iratban ezt olvassuk:

„Tamás ezt mondta: azt hallottuk, hogy vannak a földön némelyek, akik fogják a férfi magját és a nő havi bajának vérét, lencsefőzelékbe keverik, majd megeszik, ezt mondván: hiszünk Ézsauban és Jákóbban. Helyes-e ez? Jézus abban az órájában megharagudott a világra, és így szólt Tamáshoz:bizony mondom ez a legförtelmesebb minden bűn és gonoszság közül.” (PistisSoph. 147)

 

Nos, ha az extrém gnosztikus szekták kannibalizmusa esetleg a rosszindulat terméke is, a szexuális deviancia valóságos lehetett. Más kérdés, hogy a szexuális együttlétnek még a phibionitáknál sem volt sok köze a bujasághoz. A szexuális együttlét, annak minden ocsmány velejárójával liturgikus elem volt, így próbálták a szekta tagjai elővételezett módon átélni a majdani eszkatológikus egységet. Amit tettek, az igazából az Ef 1,3-10 túlhajtása volt, ahol Pál arról beszél, hogy Krisztusban Isten egybefoglal mindeneket. Amikor azt mondták, hogy az ondót felajánlják, hitük szerint, az ember leglényegét ajánlották fel.  Ilyesféle teológiai szubtilitásokra azonban Caecilius (Fronto), és a római értelmiségiek aligha lehettek tekintettel. Sőt, éppen az volt a problémájuk, hogy a szexuális libertinizmus nem emberi gyarlóságból fakad, hanem liturgikus elem, sui generis keresztény sajátosság.

Octavius, válaszában meg se kísérli áthárítani a vádat különféle eretnek mozgalmakra, hanem úgy, ahogy a rituális gyilkosság vádjával is tette, a vádlóra, azaz a pogányságra fordítja vissza. Egyrészt a démonok mesterkedésének tulajdonítja a vérfertőző mendemondák terjesztését, akik így próbálják kompromittálni a kereszténységét, másrészt pedig rámutat arra, hogy éppen a pogány vallásosság az, mely semmit kivetnivalót nem talál a vérfertőző, fajtalan és bujálkodó istenek tiszteletében. Felhívja vitapartnere figyelmét arra is, hogy a csecsemők kitételének a szokása, valamint a vaktában űzött bujálkodás azt a valós veszélyt hordozza magában, hogy a pogányok akkor is „vérfertőzés tragédiájának hőseié válhatnak, amikor erről tudomásuk sincs.” (XXXI, 1-4)

 Az arrogancia (intolerancia) vádja

Caecilius alapmeggyőződése, melyet csaknem minden művelt pogány római értelmiségi osztott, az volt, hogy a filozófia és teológia végső kérdéseit az ember nem képes teljes bizonyossággal megválaszolni. Mégpedig azért nem, mivel nem képes teljesen felfogni a világot, és még kevésbé képes megérteni az istenséget. Úgy vélték, hogy óriási pökhendiség, hogy a keresztények kategorikus kijelentéseket tesznek a világról és az istenségről, holott sem ezt, sem amazt nem értik. Különösen is irritáló, hogy ezeket a kategorikus kijelentéseket, Caecilius szerint,  jobbára műveletlen emberek merészelik megfogalmazni:

„Joggal bosszankodik és háborodik fel minden ember, hogy egyesek, miközben nélkülözik a tudományos képzettséget, az irodalomban való jártasságot, sőt nem ritkán még egy közönséges mesterséghez sem értenek, biztos ítéletet merészelnek mondani a dolgok összességéről és fenségéről, amelyre vonatkozólag annyi századon át a mai napig a legtöbb bölcseleti iskola nem jutott megállapodásra.” (V, 4)

A rómaiak fő problémája úgy tűnik az volt, hogy a keresztények  tantételszerű kijelentéseket tesznek az istenségről vagy az eljövendő dolgokról. A rómaiak szerint az isteni titkok homályosak, és megvitatás tárgyát képezik. Ez tehát számukra egy nyitott kérdés volt. Egyszerűen elképesztőnek találták, hogy valaki az igazság kizárólagos birtokosának gondolja magát.  Ezért  gyakorlatilag mindenféle pletykákat elhittek a kereszténységről. Úgy gondolták, hogy egy olyan ember, aki a bölcseletre tartozó dolgok kérdésében ennyire makacs, az bármire képes.  Ugyanakkor a keresztény missziót erőszakos támadásként érzékelték minden olyan „kipróbált” vallás ellen (tehát az alapvetően toleráns római vallásosság ellen is), mely ősisége révén bizonyította már azt, hogy mennyit ér.  Egyébként a judaizmus elleni ellenszenv egyik oka  – noha a religio licita státuszát élvezte – szintén az erőszakosnak érzékelt zsidó misszió volt (vö. Mt 23,15). Ez a jelenség olyannyira ismert volt a római értelmiség körében, hogy Horatius egyik szatírájában egyfajta hasonlatként használhatta fel. A 4. szatírában tréfásan azzal fenyegeti meg kritikusát, hogy amennyiben nem hajlandó elviselni az ő apróbb hibáit, a poéták egyre nagyobb hada arra kényszeríti majd, hogy ő maga is költővé legyen (erről bővebben itt).

Multa poetarum veniat manus, auxilio quae

sit mihi—nam multo plures sumus—, ac veluti te

Iudaei cogemus in hanc concedere turbam.

 

Nagy csapat költő siet majd segítségemre –

mert egyre többen vagyunk ám! – hogy mint a zsidók szokták,

a magunk hordájába kényszerítsünk. (Szatírák I,4, 141-143)

Ám míg Horatiusnál nem érzékelünk semmilyen fajta gyűlöletet, inkább csak csipetnyi malíciával fűszerezett, jóindulatú csipkelődést (ami nem jelenti azt, hogy korának értelmiségei ugyanilyen szelíd iróniával viszonyultak volna a judaizmushoz), addig Caeciliusnál komoly irritációt vált ki a keresztény misszió:

„...hogyne kellene fájlalni, ha egyes emberek, egy szánalmas, törvényileg üldözött és kétségbeesett felekezet tagjai, megtámadják az isteneket?”

„…most is azt tapasztaljuk, hogy a napról napra növekvő erkölcsi romlottság közepette ennek az istentelen társaságnak utálatos szentélyei már az egész földkerekségen elterjednek.” (VIII, 1.3; IX, 1)

A rómaiak türelmes és kényelmes agnoszticizmusuk elleni merényletnek érezték – tegyük hozzá: joggal! – a kereszténységnek azt az igényét, hogy a keresztény igazság felette áll minden úgynevezett igazságnak, így azok csak hamisak lehetnek. A rómaiak fő erénye vallási ügyekben – fogalmazza meg Caecilianus – viszont abban áll(t), hogy „az idegen isteneket mindenünnen összekeresték és a magukénak tekintették, és oltárokat emeletek még az ismeretlen istenségeknek és az elhunytak szellemeinek is.” (VI, 2)

A római vallási tolerancia egyébként – mai szemmel nézve – valóban imponáló volt. Már a Konstantin utáni időkben egy római szenátor, Symmachus, Victoria istennő eltávolított oltárának visszaállítása ügyében, így fogalmaz:

Optimi principes, patres patriae reveremini annos meos, in quos me pius ritus adduxit. Utar cerimoniis avitis; neque enim poenitet. Vivam meo more, quia libera sum. Hic cultus in leges meas orbem redegit: haec sacra Annibalem a moenibus, a Capitolio Senonas repulerunt. Ad hoc ergo servata sum, ut longaeva reprehendar? Videro quod instituendum putatur; sera tamen et contumeliosa emendatio senectutis. Ergo diis patriis, diis indigetibus pacem rogamus. Aequum est quidquid omnes colunt, unum putari. Eadem spectamus astra, commune coelum est, idem nos mundus involvit. Quid interest qua quisque prudentia verum requirat? Uno itinere non potest perveniri ad tam grande secretum: sed haec otiosorum disputatio est: nunc preces, non certamina offerimus.

Kiváló uralkodók, hazátok atyjai, tiszteljétek koromat, melyre az istenfélő szertartások vezettek el engem. Hadd hódoljak ősi vallásos szertartásaimnak, mert nem tartom azokat bűnnek. Hadd éljek a magam szokásai szerint, mivel szabad vagyok. Ez a vallás az én törvényeim alá hajtotta a világot, ezek a szent rítusok szorították vissza Hannibált a falak alól, a gallokat a Capitoliumról. Azért őríztettem meg mostanig, hogy idős fejjel gáncsoljanak? Megértem azt, amiről úgy vélik, hogy szükséges bevezetni, ám késő és becstelen az aggkor megjavítása. Békét kérünk tehát hazánk amúgyis elhanyagolt isteneinek. Méltányos, hogy minden vallást egynek tekintsünk. Ugyanazokra a csillagokra tekintünk, az ég mindannyiunké, ugyanaz a világ vesz körül bennünket. Mit számít, hogy milyen belátás szerint keressük az igazságot? Ilyen nagy titok egyetlen úton nem érhető el. Ezt az értekezést nyugodt embereknek szánjuk: kérünk, nem viszályt keresünk. (Relatio Symmachi Urbis praefecti, 9-10)

A fenti szövegrészt Symmachus úgy fogalmazta meg, mintha maga Róma beszélne: a megszemélyesített Róma szólítja meg a császárt, illetve a szenátorokat. Egy évszázaddal korábban persze még hatalmi helyzetből beszélt a pogány Róma, messze nem olyan „politikailag korrekt” hangnemben, mint Symmachus idejében, ám ugyanúgy a türelmes agnoszticizmus jellemezte (az isteni titok egyetlen úton nem érhető el), és némileg következetlenül az ősi római valláshoz való ragaszkodás.

A keresztényeket épp fordítva, a langymeleg agnoszticizmus irritálta. Gőgnek azt érzékelték, hogy a pogány értelmiségiek az igazság kutatását a filozófiailag műveltek hatáskörébe utalták. Octavius pogány vitapartnerének mindenekelőtt előadása zavarosságát veti a szemére, vagyis azt, hogy álláspontját folyamatosan váltogatva, hol elfogadta az istenek létezését, hol nyitva hagyta a kérdést. Kifejti továbbá, hogy a keresztények abbéli meggyőződése, hogy ismerik az egyetlen igazságot nem arroganciából fakad, hiszen minden ember kor-, nem-és rangkülönbség nélkül, születésénél fogva képes és alkalmas az igazság megismerésére. Majd ezekkel a szavakkal zárja az arrogancia vádjára adott válaszát:

„Nem kell hát méltatlankodni vagy bosszankodni, ha egy közönséges ember az isteni dolgokat kutatja, véleményt alkot róluk és ezt elő is adja, mivel nem a vizsgálódó tekintélye, hanem a vizsgálat igazsága számít.” (XVI, 1.5.6)

 

A keresztények nem lehetnek toleránsak a pogány vallásosság iránt, mivel a pogányok istenei otrombák, nevetségesek és szánalmasak.  A mítoszok nem csupán valótlanságokat tartalmaznak, hanem egyenesen károsak, lévén, hogy erkölcstelenségre tanítanak.  A szertartások ugyancsak nevetségesek, sőt adott esetben kegyetlenek is.A pogány vallásosság beteges, hazug és háborodott elme szüleménye, melyet csakis a tévelygők nagy száma szentesít. Az általános téboly egyetlen mentsége a tébolyultak tömege.  A kereszténységnek pedig kötelessége és hivatása, hogy ne hagyja tudatlanságban a pogányságot (XXIV, 13; III, 1).

Úgy tűnik, hogy az ellentét a pogányság és a kereszténység között lényegi és kibékíthetetlen volt. A pogányság szerint a kereszténység esztelen és káros babona, melyet el kell átkozni és gyökerestől ki kell irtani (IX, 1-3), a kereszténység szerint pedig a pogány vallásosság nevetséges, erkölcstelen, maga a téboly, melyből az igazság útjára kell vezetni a pogányságot.

Lehetséges-e így a békés egymás melletti élés, ha mindkét fél tévelygők és morális torzszülöttek tömegét látja a másikban? Ez, úgy sejtem, Minucius legégetőbb kérdése.

A következő, befejező részből kiderül, hogy az Octavius szerzőjének sikerült-e valamilyen elfogadható megoldást találnia a kereszténység és a többezer kultusz közötti toleráns együttélésre.  

Folytatjuk!

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Minucius Felix: Octavius ( ford. Heidl György)

Stephen Benko: Pagan Rome and early Christians

Robert E.Van Voorst: Jesus outside the New Testament