A Péter tagadásáról szóló bibliai történetekben talán az a legmeghökkentőbb, hogy Máté, Lukács és János a Márk evangélistánál szereplő két kakast egyetlen kakasra redukálja. Márknál ugyanis, aki kronológiai értelemben az első evangélista, két kakaskukorékolásról olvasunk, az első és a harmadik tagadás után, a három másik evangélista viszont csupán a harmadik tagadás után említi, hogy nyomban megszólalt a kakas. (Mt.26,69-75; Mk.14,66-72; Lk.22,56-62; Jn.18,15-18, 25-27)

Ez egy olyannyira jelentéktelen(nek tűnő) mozzanat, hogy az embernek önkéntelenül is szöget üt a fejébe: miért sokallották a Márk utáni evangélisták a két kakaskukorékolást? Miről akarták esetleg elfordítani olvasóik figyelmét?

Lehetséges volna, hogy nemcsak Jézusnak volt szokása beceneveket adni a tanítványoknak (Kéfás, Boanerges), hanem a tanítványok maguk is különböző becenevekkel illették egymás közt magukat? Ismerve Péter temperamentumát, nem lehetetlen, hogy a tanítványtársak, talán még halászemberekként, Kakasnak nevezték Pétert, utalva ezzel a későbbi apostol berzenkedő, heveskedő természetére. Ehhez, persze feltételeznünk kell azt, hogy sok más vidékhez hasonlóan a korabeli Palesztinában ugyancsak ezzel a szárnyassal hozták kapcsolatba a heveskedő, hebrencs embert. Nem éppen elképzelhetetlen, hogy a társai által esetleg Kakasnak nevezett Pétert Jézus azért is nevezi el Kéfásnak, hogy ez a Péterre egyáltalán nem illő név, csendes humorral, heves, indulatos természetére emlékeztesse az apostolt. Ez esetben a „mielőtt a kakas megszólal” nemcsak arra utalna, hogy Péter még hajnal előtt megtagadja Mesterét, hanem Jézus erre az esetleges régi (vagy a tanítványtársak által még mindig használt) becenévre, következésképpen az apostol meggondolatlanságára, „kakaskodására” is gondol. Ez pedig a későbbiekben olyan frivol színben tűntette volna fel Pétert, hogy az evangélisták jobbnak látták olvasóik figyelmét némileg elterelni a kakaskukorékolásról. A fenti elméletet természetesen egyetlen bibliai szöveghely sem támogatja, így nem is illik (túlságosan) komolyan venni.

Ám annak mégiscsak van valamilyen nyomos oka, hogy a későbbi evangélisták csupán egyszer szerepeltetik a kakast.

Tény, hogy a megszólaló kakas borzongató, baljós, misztikus hangulatot visz a történetbe, mintha valamilyen homályos ok-okozati összefüggés lenne a kakaskukorékolás és Péter tagadása között. Talán a későbbi evangélisták ezt a borzongató hangulatot akarták valamiképp mérsékelni azzal, hogy csupán egyetlen kukorékolásról beszélnek. Az is elképzelhető, hogy nem szerették volna, ha az olvasókban felmerül az a gondolat, hogy Péter azért tagadta meg Mesterét, mert Jézus megjósolta ezt a tagadást. Mert nyilván nem erről van szó. Péter tagadását ugyanis maga Júdás is elég jó szimattal „megjósolta.”

Meggyőző érvek szólnak amellett, hogy a Jn. 18,15-ben szereplő titokzatos másik tanítvány (ἄλλος μαθητής, állosz máthétész, alius discipulus), aki Pétert a főpap udvarába viszi nem János, akire esetleg önkéntelenül gondolnánk, hanem Júdás.

Egy Piper nevű egzegéta a következő érveket hozza fel arra nézve, hogy ez a bizonyos másik tanítvány nem más, mint Júdás:

1. A „szeretett tanítványt" az evangélista mindig így nevezi (ὁ ἄλλος μαθητὴς ὃν ἐφίλει ὁ Ἰησοῦς, hó állosz máthétész hon ephilei Jészusz, alius discipulus quem amabat Jesus), miért adna itt neki másik nevet?

2. Júdás ott volt a kertben, amikor Jézust elfogták, a „szeretett tanítványról" külön nem beszél az evangélium. Miért volna lehetetlen, hogy Júdás a csapattal együtt a főpap udvarába ment? Ezt róla könnyebben feltesszük, mint Jánosról.

3. Júdásról feltételezhető, hogy valamilyen kapcsolata volt a főpapi holdudvarral (csak úgy nem kopog be az ember a főpapi palotába azzal, hogy némi pénzért elárulná a Mesterét), Jánossal kapcsolatban nincs erre való utalás.

Ha a fenti egzegézis helytálló, itt a nemrég még tanítvány Júdás kísértővé avanzsál, aki ismerve tanítványtársát, ördögi kárörömmel, forró helyzetbe viszi, mivel (egyébként remek pszichológiai érzékkel) feltételezi róla, hogy a főpap udvarában, sajátos körülmények között, szinte nem is lesz más választása, mint hogy megtagadja Mesterét.

De nézzük, miben állt tulajdonképpen ez a tagadás? A tagadás terminus technicusa az ἀρνέομαι (árneomái, lat. negare – megtagadni, letagadni), ám Péter bűne aligha abból állt, hogy verbálisan letagadta, hogy ismerné a názáreti Mestert. Különben is élhetett volna némi reservatio mentalisszal (értelmi fenntartás), vagyis miközben azt mondta: nem ismerem azt az embert (Mt. 26,72), gondolhatott volna arra, hogy azt az embert nem ismerem, minthogy szerintem ő több, mint ember. Egyébként meg nem látom túlságosan tragikusnak azt a szimpla tényt, hogy az ember egy csitri szolgálólány vagy néhány akadékoskodó előtt letagadja, hogy ismer valakit. A tagadás nem verbális természetű.

Mátét kivéve, mindenik evangélista megemlíti, hogy Péter a többiekkel a tűz körül állt és melegedett. A tűz körül mindig közösség képződik, és Péter minden idegszálával ehhez a közösséghez akar tartozni, vagyis azokhoz, akik Jézusban a szélhámost, az istenkáromlót látják. Nyilván az sem véletlen, hogy esküdözésbe kezd, minthogy az ember minden közösség mellett esküvel kötelezi el magát. Szóval Péter hasonulni akar, az imitatio Christi ( Krisztus utánzása) helyett most az imitatio mundit (a világ utánzása) választja. Ha ugyan választja egyáltalán. Péter tulajdonképpen már akkor elbukott, amikor átlépett a főpap palotájának kapuján, még mielőtt bármit válaszolt volna az ajtónálló kérdésére. Az emberben olyannyira munkál a megfelelési kényszer, az imitációra való hajlam, hogy a főpapi palota kapujában gyakorlatilag borítékolni lehetett a Péter magatartását. A tagadása valójában azt jelenti, hogy ugyanúgy érez, ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy beszél (az evangélium szemérmesen elhallgatja, hogy miket mondott), mint a körülötte lévők, és minél inkább ujjal mutogatnak rá (vagyis jelzik, hogy nem tartozik közéjük), annál kétségbeesettebben akar közéjük tartozni, miközben föl se tűnik neki ez a néhány órán át tartó teljes és tökéletes átállás.

Az egyház nyilván kezdettől fogva önmagát látta, a maga kísértését ismerte fel Péterben. A hatalmasok tüzénél melegedni mindig veszélyes: a tagadás mértéke, súlyossága változhat, de a tűz mellett melegedve nem lehet nem megtagadni a Mestert. Ám az igazán tragikus nem is maga a tagadás (ami jóvátehető), hanem az, hogy mindaddig, amíg a tűz körül áll az ember, nem tudatosodhat benne, hogy bármit is megtagad(ott).

Péter nem a kakaskukorékoláskor döbben rá tette valódi súlyára (végül talán ezért az eggyel kevesebb kakasszó a későbbi evangélistáknál), hanem akkor, amikor kilép a főpap udvarából. Máté és Lukács is megjegyzi, hogy aztán kiment onnan és keserves sírásra fakadt. (Mt.26,75; Lk.22,62) Ellépni a tűztől, kimenni az udvarból, kilépni az egyetlen valódinak látszó közösségből, miközben odakint már nincs vagy még nincs befogadó közösség – ez az igazán kínkeserves.

E nélkül az udvarból való távozás nélkül Péter sírása nem lett volna keserves. És persze hiteles sem.

Ötletadó irodalom: Bolyki János: Kommentár János evangéliumához, René Girard:  A bűnbak