Újraolvasom az Örkény egyperceseket. Képtelen gondolat jutott az eszembe: Örkény engem Mikszáthra emlékeztet. Szelíd irónia, humor: Mikszáth is ezekkel a finom eszközökkel mutatta be a kiegyezés utáni Magyarország visszásságait.
De nem emiatt írok, hanem egy meglepő jelzőn: Örkény a "Családunk szeme fénye" című, egy piperkőc és az öregedést elviselni nem tudó agglegény-rokonról szóló novellában írja: eme rokon volt "a budapesti arbiter elegantiarumok doyenje". Arbiter elegantiarum: még egy kicsit nekem is kutatnom kell az agyamban. Hát persze: Tacitus szerint így nevezték Petroniust, a nagyszerű Satyricon szerzőjét. A kifejezés mai fogalmaink szerint "divatdiktátor", pontos fordításban "a választékos dolgok bírája", vagyis ő döntötte el, mi divatos és sikkes, és mi nem. Ám Petroniusra is az várt, mint Senecára: Nero előtt kegyvesztett lett, így az öngyilkosságot választotta.
Én csak azon ámulok, hogy Örkény milyen könnyedén firkantja oda ezt az epikus jelzőt hőse neve mögé. Nyilvánvalóan egy kiváló humán képzést kapott ember esetében ez természetes, hogy ilyesmi az eszébe jut. Az már még csodálatosabb, hogy Örkény úgy gondolhatta: az olvasóközönsége is tisztában van a kifejezés jelentésével. Persze ekkor a hatvanas években járunk, s Örkény olvasóinak bizonyára nagy százaléka részerült latinoktatásban anno...