Az a megtiszteltetés ért, hogy a Typotex kiadó felkért minket egy általuk kiadott könyv propagálására. E könyv egy rövid (kultúr)történeti áttekintés a latin nyelvről (Wilfried Stroh: Meghalt a latin, éljen a latin! Egy nagy nyelv rövid története. Budapest, Typotex, 2011.). A felkérésnek szívesen teszünk eleget, mert egy szerethető könyvről van szó. Legalábbis bennem hamar ez az érzés alakult ki olvasás közben: hogy milyen megnyerő, kedves ember lehet az írója. Aztán hamar ráéreztem arra is, hogy ez a Stroh milyen kiváló tanár lehet; és végül a róla készült képekből, illetve a Youtube-os videóiból az is kiderült számomra, hogy hatalmas showman, igen jó humorral megáldva.  Nem tudom megállni, hogy latin nyelvű szónoklatát ide ne iktassam, amely sziporkázó, kiválóan érthető, és nagyon szép latinsággal van mondva, az elején két nagy poénnal (Adamik Tamás fog eszébe jutni azoknak, akik ismerik):

De tanári kvalitásai átsütnek a könyvön is. Mindig nagyon jól vezeti fel a témát, és kiválóan "lépteti fel" a szereplőit, úgy, hogy a jelenet emlékezetes marad, bevésődik. Cicerót az igen kétséges kimenetelű és filmbe illően izgalmas Roscius-per kellős közepén mutatja be az olvasónak, Vergiliust pedig úgy, ahogy egy művét előadják a színházban, majd az öreg Cicero magához hívatja. Emellett lényeglátása is nagyszerű, és mindig hoz példát, latinul és fordításban is, amellyel egy-egy író stílusa, habitusa a legjobban megragadható. Ehhez járul - legalábbis a köztársaságkori római irodalom tekintetében - a német szakmunkákra jellemző rendkívüli alaposság.

Vannak azonban törések, aránytalanságok a könyvben. A római irodalomtörténet áttekintése az aranykoriakkal (Augustus korával) lényegében lezárul, mert a szerző szerint az aranykori irodalom "csúcsán" a latin (irodalmi) nyelv fejlődése megmerevedett, a későbbiek már csak ezt utánozták. Ez lenne a latin első (tetsz)halála. Mégha ez igaz is, nehéz egyetérteni azzal, hogy az ezüstkoriakat, Iuvenalist, Senecát, Tacitust, e később (a közép- de főleg az újkorban) rendkívüli hatású szerzőket szinte szóra sem méltatja. S ha már Tacitust említettük, tegyük hozzá, hogy Stroh-t leginkább a költészet érdekli, a prózai és különösen a történeti művek elég mostoha elbánásban részesülnek nála. Sallustius, Livius éppen hogy csak meg vannak említve, nem beszélve a kisebb szerzőkről. Ugyanez majd jellemző lesz a latin nyelv újkori történetének elbeszélésénél is: a bölcsészettudományi, történeti művek ritkán kerülnek szóba, inkább a költők, illetve - furcsa logikával - a természettudományos munkák. Végül meg kell említeni negatívumként, hogy a humanizmussal kezdődően, de legalábbis Luthertől a könyv egyetemes jellege is megszűnik, s szinte kizárólag Németországra, a latin irodalom és a latinoktatás ottani történetére koncentrál. Ilyen fokú "beszűkülést" eddig csak francia vagy angolszász szerzők esetében tapasztaltunk.

Mindazonáltal rengeteg jó észrevétel, szellemes megfigyelés sorjázik a könyvben. Hogy a római irodalom értéktelen lenne, hiszen csak a görög irodalom szolgai utánzója? Nem, mondja (a szükségből erényt kovácsolva), hiszen a mediterrán nyelvek, kultúrák között a római volt az egyetlen, amely meg tudta szólaltatni saját nyelvén a görög irodalmi formákat, ami egyedülálló teljesítmény; sőt, teszi hozzá, a római irodalom saját műfajokat hozott létre, s végül mesterét is felülmúlta. Szintén izgalmas - bár vitatható - álláspontja, miszerint a humanisták nem voltak a latin második "gyilkosai" az aranykori irodalom újbóli kizárólagossá tételével, hiszen a latin a középkor végén sem élt már valódi életet, sőt, a száraz skolasztikus tudományok lélektelen tolmácsolója lett, s a humanisták éppenhogy visszaállították régi dicsőségébe, s tették a művészet és irodalom nyelvévé.

Szólni kell még Stroh tiszteletre méltó igyekezetéről és lelkesedéséről, amellyel a latin hasznosságát, maradandóságát hirdeti (már a fenti youtube-videóból látszik, hogy mennyire komolyan gondolja: latin színielőadásokat rendez és szerepel bennük, mindenhol ott van, ahol az élő latint ápolják, szóval igazi élharcos). Egy helyen - kincstári optimizmussal - azt írja, hogy egyszer még visszanyeri a latin a régi pozícióját, azaz a "regina linguarum" (nyelvek királynője) szerepét. Rajta, mármint Stroh-n ez biztosan nem fog múlni: szívhez szóló szavakkal ecseteli a latin nyelv tanulásának előnyeit, amelyek egyrészt a szokásosak (pl. hogy a latin után könnyebben tanul meg a diák más nyelveket - hát még helyette, tehetjük hozzá malíciózusan), másrészt van köztük izgalmasabb is, így pl. a latin állandósága és egyetemessége (évezredek óta lényegében ugyanaz - a nyelvtani szabályok valóban nem változnak -, s mindenhol ismerik, legalábbis mindenhol foglalkoznak vele). Csak egyetérteni tudok azzal a véleményével, hogy a latint "beszéltetve", "íratva", tehát a diákot a nyelv aktív gyakorlására kötelezve kell tanítani: lásd erre korábbi bejegyzésemet egy zseniális 16. századi beszélgetőkönyvecskéről.

Mármost a latin biztosan nem lesz soha már világnyelv - ez csak szép utópia, hiszen hiányzik hozzá a latin mögül a nagy tömegű anyanyelvi népesség, illetve a gazdasági, politikai és kulturális erő -, de azt én is hangoztatom Stroh-val együtt, hogy a latin folyamatos tanítására, a konstans számú megbízható latinista kiképzésére itthon és a nyugati kereszténység területén bárhol szükség van, hogy saját kultúránkat, történelmünket megértsük. A derék germán szerző megtette a magáét: az avatott munkát végző fordító, Dévény István utószavából megtudható, hogy a könyv megjelenése óta Németországban többen jelentkeznek a gimnáziumokban latin nyelv tanulására.

A fent említett egy-két szépséghibája ellenére jó szívvel tudom ajánlani e könyvet latinnal ismerkedőknek és latinul tanulóknak, illetve tudóknak egyaránt. Az előbbieknek, mert az ismeretterjesztés legjobb hagyományait követi: érdekes, humoros, olvasmányos, és a szerzőnek a téma iránti szenvedélyes szeretete átsüt a sorokon. Az utóbbiaknak meg azért, mert az "ismert történetet" frissen, élvezetesen, sokszor eredeti megfigyelésekkel tarkítva adja elő; az újkori rész pedig - németközpontúsága ellenére - eleve új és izgalmas olvasmány veterán latinosoknak is. Tollite, legite!