Nyelvkönyv 1591-ből, Debrecenből, benne iskolai besúgókkal, továbbá nem tanuló, és hátsójukat féltő diákokkal. Talán ma is lehetne hasonlóan pezsgő, humoros párbeszédeket tanítani a diákoknak.
Még régebben vettem egy szép fakszimile könyvecskét, amely Csáktornyai János debreceni nyomdász 1591-ben kiadott négy iskolai tankönyvét tartalmazza, Bitskey István értő kísérőtanulmányával. Eme kis gyűjtemény első darabja Heyden Sebald (1499–1561) német humanista tanár és nyelvész diákok számára írt dialógusainak honi kiadása. Sebald alighanem latin és német nyelven adta ki eredetileg a munkát, 1524–1526 között, majd ezt bővítették négynyelvűre (latin, német, lengyel, magyar) 1527-ben, Krakkóban, szintén Sebald neve alatt (Sebald, H: Puerilium colloquiorum formulae pro primis tyronibus... iam denuo Germanico, Polonico, ac Ungarico idiomate, Cracoviae, 1527.). Érdekesség, hogy a magyar fordításokat az éppen akkor ott tartózkodó Sylvester János, az Újszövetség magyarítója készítette el. Persze mint annyi más, ez a műfaj is Erasmusra megy vissza: ő készített ilyen dialógusokat, amelyek mindenkinek szóltak, s a humanista műveltséget, az általános illemtani szabályokat voltak hivatottak terjeszteni (Erasmus, D.: Familiarum colloquiorum formulae... Basileae, 1518.). Sebald az Erasmus-féle ötletet alkalmazta a gyermekek művelésére, illetve az iskolai tanítás számára, igen szerencsésen.
A humanista oktatás fő célja persze a latin nyelv tanítása. Ez Sebald dialógusainak is az elsődleges célja, de egyben az erasmusi modellhez hasonlóan a helyes viselkedést is megmutatják a nebulóknak. Emellett a Sebald-féle eredetiben és a krakkói, debreceni kiadásban már a vulgáris nyelvek (azaz a nemzeti nyelvek) is megjelennek, mint a tanulást elősegítő csatornák. A témák részben egy szokásos nyelvkönyvet idéznek: köszönés reggel, délben, este, reggeli stb., másrészt az iskolai játék, veszekedés, együtt tanulás, illetve együtt nem tanulás is tárgyát képezi egy-egy dialógusnak, tehát az iskolában előforduló szituációkat is körüljárják, persze didaktikus kifutásokkal.
Csáktornyai kiadványa csak a latin és magyar szöveget tartalmazza (Sebald, H.: Formulae puerilium colloquiorum Latinoungaricorum... excudebat Ioannes Czaktornyai, Debrecini 1591.). Egy debreceni diáknak nem is kellett több - az ugyanis elég nyilvánvaló, hogy elsősorban a református kollégium kisdiákjai számára készültek a könyvek. A nyomdász (vagy esetleg valaki más, talán Pesti Gábor) felhasználta a Sylvester-féle fordítást, de azon több helyen módosított, részben modernebb, részben tiszántúli nyelvjárási szavakkal cserélve fel egy-egy Sylvester-féle kifejezést. Bitskey erre példának hozza a Sylvester-féle „az széken vadnak” („in scamno jacent”) helyett szereplő „az padon vadnak” fordítást, bár a „scamnum” eleve inkább padot jelent a latinban.
Az alábbiakban az egyik legérdekesebb dialógust közlöm, amikor is az iskolai besúgókról beszélget a két diák (evangélista), Lukács és Márk. No de nem is fecsegek el többet, lássuk magát a művet. (Az ízes – és elég pontos – magyar fordítást mai helyesírással, de a kiejtésbeli sajátosságokat megtartva közlöm.).
De cavendis in schola corycaeis (az iskolai besúgoktól való óvakodás)
Dialogus X. (10. beszélgetés)
Lucas, Marcus
L: Cur sic musitas?
Miért szuszoksz így?
M: Non audeo loqui.
Nem merek szólni.
L: Quis te prohibuit?
Kicsoda tiltott meg téged?
M: Praeceptor noster.
Az mi mesterünk.
L: Tamen is non adest.
Lám ű nincs jelen.
M: At Corycaei adsunt.
De az alattomban hallgatók jelen vadnak.
L: Nullum ex his nosti?
Ezekben egyet sem esmersz-e?
M: Qui ego noscerem?
Hogyhogy ismerhetném meg?
L: Tam cave rem agunt?
Oly okosson szörzik (szerzik) dolgokat?
M: Ea est illis astutia.
[Ekkora] őnekik az álnokságok.
L: Tu loquere Latine.
Te szólj deákul.
M: Quam vellem, si scirem.
Ó mint akarnám, ha tudnék.
L: At sic addisces citius.
Ekképpen tanulsz hamarabban.
M: Hac spe dulcescit ferula.
Ez míveli azt, hogy vereséggel nem gondolok.
E besúgóknak tehát az volt a feladatuk, hogy jelentsék, ha valaki nem latinul, hanem anyanyelvén beszél. Az anyanyelv használatának tilalma volt az egyik drasztikus módja a latin mihamarabbi elsajátításának; ez a honi gimnáziumokban sem volt másképp. Az viszont érdekes, hogy effajta „ügynökök” voltak a diákok között. Nem lehettek túl népszerűek, bár a dialógusból az is kitűnik, hogy mindenképpen rejtve kellett maradniuk, ami persze logikus.
S jöjjön még egy pompás beszélgetés, amikor két diák igyekszik úgy tenni, mintha tanulna:
In schola ludentium. Dialogus XVIII. (XVIII. beszélgetés. Az iskolában játszók (beszélgetése).)
Timotheus, Vitus.
T: Vae nobis Vite.
Jaj minekünk atyámfia Vith.
V: Quid est? Quid tremis?
Mi dolog? Mit rezketsz?
T: Ego et tu perimus.
Én és te gonoszul járunk.
V: Quid ita? Qua de causa?
Hogy lehet az? Mi okáért?
T: Praeceptor venit.
Az mester megjöve.
V: Quid ex te audio.
Láss mit hallok tőlled.
T: Vae nostris natibus.
Jaj mi segünknek. (sic.)
V: Ubi is est obsecro?
Hol az mester, kérlek?
T: Per gradus ascendit.
Az grádicson ment fel.
V: Quis id agit? Quis vidit?
Ki mongya azt, ki látta.
T: Egomet inquam vidi.
Mondom, én magam láttam.
V: Viditne nos ludere?
Látott-e minket jádszoni?
T: Id est quod timeo.
Ez az oka hogy félek.
V: Quid ergo agemus?
Mit tegyünk hát?
T: Amove orbiculos.
Vesd el az golyóbisokat.
V: Recte admones.
Jól intesz.
T: Explicemus libros.
Nyissuk fel az könyveket.
V: Certe astutus es.
Bizony okos vagy.
T: Sic reb<it>u<r>* nos discere.
Eképpen aleít (állít alít, i.e. "gondol") minket tanulni.
* A fakszimilében nem látszik minden betű. Egy 1565 körüli Sebald-kiadásban „reputabitur” van: a Csáktornyai-féle edícióban viszont biztos nem ez szerepelt, mert a „reb” világosan látható, s a hely is csak ezt engedi meg. Másrészt a magyar fordítás is erre enged következtetni.
Amikor e velős de szép latinsággal írott beszélgetést olvasom, eszembe jut, hogy milyen jó lenne hasonló kis dialógusokat tanítani a mai diákoknak! A nyelv rögtön élni kezdene, tartalommal, valósággal telne meg. Nem ám „Roma in principio parva est (!)”, meg hasonló marhaságok, hanem hús-vér, a humort sem nélkülöző szituációk. Persze lehet mondani, hogy ma már nem cél a diákok megtanítása a latin nyelv beszélésére, de azt azért meg lehetne néhány hasonló (és persze aktualizált) beszélgetéssel mutatni, hogyan is működik ez a nyelv, pl. az órán lebukott diákokra:
V: Quid ergo agemus?
Mit tegyünk hát?
T: Absconde Ipodum/mobilem.
Dugd el az iPodot/mobilt.
Persze nem kell túlzásba vinni, s mihamarabb rá kell térni a latin valódi lényegére, az antik, majd közép- illetve neolatin szövegek olvasására. De nagy hiba, ha a latin gyakorlati használhatóságát, hajdani élőnyelvi funkcióját nem ismertetjük meg – és nem sajátíttatjuk el, legalább minimális szinten – a diákokkal.