Töttössy Csaba Tanár Úr emlékére
Csütörtökön tudtam meg, hogy előző napon elhunyt Töttössy Csaba tanár úr (1931-2011; nekrológ itt, wiki meg itt), a latin grammatika- és szintaxistanítás honi kiválósága, akivel az elsőéves "eltés" latinszakos heti kétszer 120 perces, ámde anekdotákkal fűszerezett és igen tanulságos szemináriumokon ismerkedhetett meg, s aki gyökeresen megváltoztatta a latin nyelvtanról alkotott képünket. Igazi pedagógus volt, minden bogara ellenére; nagyon akarta, hogy megértsük és elsajátítsuk azt a módszert, amit ő dolgozott ki, és ez, nyugodtan mondhatom, sikerült is neki. Néha az a gyanúm, hogy a sok szexuális célzás, anekdota, meg a seregnyi "kis színes" sem öncélú volt, hanem csak a tanítás hatékonyságát szolgálta, discipulorum recreandorum causa iktatta be őket. Mondta is gyakran: "no látom, hogy fáradtak, akkor elmesélem, hogy...". Nehéz volt őt nem szeretni: legalábbis visszatekintve úgy látom. De azt hiszem, minden egykori tanítványa nevében mondhatom: Köszönjük, Tanár úr, hogy tanított minket!
Az alábbi kis írást az ő emlékének ajánlom - hanc dissertatiunculam diis manibus memoriaeque Csabae Töttössy, magistri quondam nostri clarissimi amatissimique dedico voveoque.
Mindenkinek van története arról, hogy valamit - legyen az akár egy verssor, fizikai törvény, szólásmondás - éveken, vagy éppen évtizedeken át félreértett. Én sokáig azt nem értettem, hogy a "szó szoros értelmében"; azt hittem, a szó megszorzott értelmében, tehát pl. a "sokszoros" mintájára, mintha a "szószoros" egy szó lenne. (De kifogásom is van: a legtöbb ember ezt úgy ejti, hogy a "szoros" szót hangsúlytalanul mondja ki, ezzel félrevezették az én hamvas gyermeki lelkemet.) És most itt van egy másik nagy tévedésem is, de tegye a szívére a kezét minden latinos és latintanár, és úgy mondja, hogy nem hitte ugyanezt! Tehát én szentül hittem, hogy az -andó, -endő képző átvétel a latinból, s a nyelvújítás korában alkották meg. Hiszen így is tanultuk, hogy a beálló melléknévi igenév - szegény Töttössy Csaba tanár úr, most hogy ingatná a fejét! -, vagyis a participium instans passivi, pl. az amandus, videndus, faciendus, audiendus fordítása: "szeretendő" (akit szeretni kell), "látandó", "elvégzendő", "meghallgatandó". (Nem latinosok gondoljanak az "Amanda" női névre, aminek a magyar fordítása "szeretendő" "szeretnivaló" hölgy.) Aztán ma jött a hidegzuhany, amikor kiderült:
"...a késői ómagyar korban megjelenik az -andó/-endő képzős igenév: "a születendő leányokról" (TelK) Ennek toldaléka az and/end jövőidő-jel és az -ó/-ő igenévképző kapcsolatából jött létre." (Kiefer Ferenc (szerk.): Magyar nyelv. Bp., Osiris, 2006. 356. A vonatkozó rész Korompay Klára munkája.)
Hát persze. Azért gondolhattam ilyen marhaságot, mert az -and/-end jövőidő jel mára kikopott a nyelvünkből, helyette a ronda fog+főnévi igenév maradt. Pedig a régi református liturgiában az úrvacsora előtt még így szólott Pál a korinthusbeliekhez: "Az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend." Vagy még szebb, az apostoli hitvallásból: "onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat." S persze a 19. században, reformkori beszédekben még feltűnik ez a jövőidő-jel, onnan ismerős; de aztán eltűnik.
S most, hogy látjuk a magyarban betöltött valódi funkcióját, az is világos, hogy EREDETILEG mennyire különbözött a szóbanforgó latin melléknévi igenévtől. A magyarban ugyanis világos, hogy az "eljövendő", "megszületendő" valóban "beálló" (jövőre vonatkozó) és aktív jelentésű igenév, ellentétben a latin -andus, -endus igenévvel, ami bizony nem a jövőre vonatkozó - hogy most ismét Töttössy tanár úr emlékét idézzem, aki ezt a fejünkbe verte -, továbbá egyértelműen passzív jelentésű (Mater amanda est. = Az anya szeretendő/az anyát szeretni kell). Illetve van még egy nagy különbség: a magyar igenévben - eredetileg - nyoma sincs annak, ami a latin participium instans passivi-ben benne van, s amit Töttössy tanár úr úgy mondott: "a kellés", "a szükségesség" jelentése.
Két dolgot érdemes mármost megfontolni. Egyrészt, hogy valami kapcsolat, egymásra hatás mégiscsak kialakult a latin és a magyar igenév között. Az erős latin grammatikai oktatás Magyarországon, amin szinte minden, magasabb iskolába járó diáknak át kellett esni, eredményezhette azt, hogy egyfajta kényszerházasság jött létre az -andus/endus és az -andó/-endő között, s ennek hatására a magyarban is kezdett olyan jelentéssel (is) bírni az igenév, mint a latinban. Pl. a "mondandó" passzív is, és benne van a "kellés" értelme is. Vagy lásd még: "teendő". Szerintem ez mégiscsak a latin igenév hatására alakult ki.
De van egy másik irány is. Megfigyelhető a neolatinban az -andus/-endus melléknévi igenév bizonyos jelentésbeli bővülése is, és - legalábbis saját tapasztalatom szerint, magyarországi szerzőknél - mintha éppenséggel a magyar és a latin igenév "hibridje" lenne. Hogy egy - nem pontos, fejből idézett, de a jelenséget visszaadó - példát mondjak: "...uti id apparet ex tabula a nobis iam iam producenda", vagyis "amint az nyilvánvaló az általunk rövidesen bemutatásra kerülő táblázatból". Ez a "producenda" használatában a klasszikus latintól teljesen idegen, mert kimondottan jövőidejűséget fejez ki, annyiban viszont latinos, hogy szenvedő értelmű, és enyhe "szükségesség"-értelme is van. Talán itt a magyar használat hatásáról van szó a latinra.
Nos, ezek az én benyomásaim, komolyabb szakirodalmi utánaolvasás nélkül. Ha valaki kijavít, módosít engem, annak csak örülni fogok. Abban biztos vagyok, hogy Töttössy tanár úrnak lenne mit hozzászólnia; majd megbeszéli ott fenn Harmatta, Borzsák, Hahn professzor urakkal.