A Laudator 10. évfordulója alkalmából El Mexicano (vagy ahogy latin köznyelven mondanánk: Mexicanus ille), az azonos nevű spanyol nyelvművelő blog szerzője, felkérésünkre, egy izgalmas vendégposztot írt arról a sokakat foglalkoztató kérdésről, hogy vajon milyen lehetett a latin a beszédben, melyik mai nyelvre hasonlíthatott leginkább a hangzása.

A kérdésre azért nem olyan egyszerű a válasz, mint gondolnánk. Kezdjük azzal, hogy melyik korszakban? A latin, amikor még az emberek anyanyelve „volt” (tudniillik most is az, csak a mai változatait már nem így hívják!), mint bármely más természetes nyelv, folyamatosan változott, és természetesen ugyanúgy voltak nyelvjárásai már a kezdetektől fogva, ahogy ma, újlatin nyelvek formájában. Egy olyan nyelvről beszélünk, amelynek első írásos emlékei az i. e. 7. századból származnak („Manios med fhefhaked Numasioi”, azaz ’Manius készített engem Numeriusnak’ volt a legrégebben leírt latin mondat egy aranycsatba vésve, amelyet ma praenestei fibulaként ismerünk): az akkor beszélt latint már ugyanúgy nem értette volna meg Caesar vagy Cicero, ahogy az 1. századi latint a mai olaszok vagy spanyolok. Annak, hogy ma újlatin nyelvekről – és nem csak egy „újlatinról”, mint az újgörög esetében – beszélünk, csupán az az oka, hogy ezek a latin nyelvjárások új államok nemzeti nyelveivé váltak, más-más kidolgozott sztenderdekkel és íráshagyományokkal, szemben a göröggel, amelyet máig ugyanígy neveznek, mivel ugyanabban az országban beszélik (de természetesen ez sem jelenti azt, hogy a mai görögök bármit is megértenének tanulás nélkül az ógörög nyelvből!). Egyezzünk ki abban, hogy latinon ma leginkább a klasszikus korszakban (kb. i. e. 100 – i. sz. 50. közötti időszak) beszélt nyelvet értjük, így a továbbiakban ezzel fogunk foglalkozni.

Nos, amit tudni lehet, hogy klasszikus latin egészen biztosan nem úgy hangzott, ahogy a mai iskolákban általában tanítják, eléggé durva egyszerűsítésekkel, például olyan hangok „bevezetésével”, mint a [v] és az [ö], amelyek a latin nyelv történetében sosem léteztek (és néhány konzervatívabb újlatin nyelvben ma sem léteznek). A legtöbben egyszerűen rávágják, hogy „olyan volt, mint az olasz”, persze mint sok hasonló jellegű – részben szubjektív megítélésű – kérdés esetén, semmilyen érvvel nem szokták ezt alátámasztani: miért éppen az olasz, miért nem a spanyol vagy akár a román? Eléggé népszerű tévhit ugyanis, hogy mindig az az utódnyelv, nyelvjárás az „igazi”, az „eredeti” vagy a „legrégiesebb”, amelyet ma is ugyanott beszélnek, ahol régen. Ez viszont egyáltalán nem így van: a mai nyelvváltozatok „régiessége” nincsen semmilyen közvetlen összefüggésben azzal, hogy milyen távolra kerültek attól a területtől, ahol az egykori közös nyelvet beszélték. (Sőt, a kutatások inkább azt bizonyítják, hogy a területileg távolabbra került vagy elszigetelten fejlődött nyelvváltozatok sokszor konzervatívabbak – hangtanban, szókincsben –, mint azok, amelyek „helyben” maradtak.)

S most nézzük a tényeket. Az már biztos, hogy pontosan soha nem fogjuk megtudni, milyen is lehetett a hangzása a klasszikus latinnak, hiszen Cicero korában nyilván még nem készülhetett hangfelvétel a beszédről. Téved, aki azt hiszi, hogy az írás ebben segít: a nyelvek hangzására csak nagyon durva közelítéssel lehet következtetni az írott formájukból, márpedig a klasszikus latint csak írásból ismerjük, így fogalmunk sincs, az utca embere hogyan beszélhette azt az anyanyelveként. Ennek pedig az az oka, hogy egy nyelv hangzását alapvetően nem a leírt szavak, hanem elsősorban a beszéd dallama, a hangsúly, a hanglejtés, a jellemző szótagszerkezet, illetve a magánhangzók és a mássalhangzók minősége határozza meg. Gondoljunk csak bele, hogy a komikusok a nyelvek hangzását anélkül is képesek utánozni – vagyis bármilyen nyelven „halandzsázni” –, hogy akár egyetlen szót is ismernének belőlük!

De akkor mégis milyen lehetett a klasszikus latin? Amit vizsgálni tudunk, az a hangsúly, a szótagszerkezet, valamint a magán- és mássalhangzók minősége (a beszéd dallamára és a hanglejtésre már csak következtetni lehet). A latintól mind hangrendszerében, mind hangsúlyozásában is leginkább eltávolodott franciát, és a szintén hangtanilag meglehetősen újító portugált kizárhatjuk. Ez alapján menjünk tovább. (Természetesen nem az írott formából, hanem az ejtettből indulunk ki.)

A klasszikus latin hangsúlyrendszert legjobban a szárd, az olasz és a spanyol őrizte meg – ezen nincs is mit vitatni, statisztikai adatokkal igazolható. Valamennyire árnyalja azonban a képet, hogy a szárdban a történetileg mássalhangzóra végződő szavakat megtoldják egy kiegészítő magánhangzóval (még a gyakori -s végződés esetén is!), ami eléggé érdekessé teszi e nyelv hangzását (pl. a tempus ’idő’ szó ejtése [tempuzu] – sőt, ha magánhangzóra végződő szó előzi meg, akkor kb. [dempuzu]).

Ami a szótagszerkezetet illeti, a latinban a legtöbb szó két szótagú volt, és a legjellemzőbb szótagszerkezet az egy mássalhangzót és egy magánhangzót tartalmazó szótag volt, és mindez nagyjából most is így van a legtöbb újlatin nyelvben. A latinban csak korlátozott számú mássalhangzó jelenhetett meg a szó végén, ezek az [l], [n], [r], [sz], [t], illetve néhány „nyelvtani szó” (funkciószó) végződhetett még a [d], [k] hangokra is, amelyek azonban elég hamar eltűntek a beszédből.

Ami a latinkönyvekből általában kimarad...

A szó végi -m nem volt kiejtett mássalhangzó és valószínűleg a mássalhangzó előtti n sem, hanem csak az előtte lévő magánhangzónak kölcsönzött orrhangú (nazális) hangzást, így például a pactum ’egyezség’ szó ejtése [paktũ] lehetett (és igen, a latinban, akárcsak a franciában és a portugálban, voltak orrhangú magánhangzók is). A szó és szótag végi -l leginkább „sötét” hangzású volt, mint pl. az angol well szó végén – valahogy így ejthették a latin vel ’vagy’ kötőszót is, melynek eredete is pontosan ugyanaz. (Ezzel szemben a hosszú -ll- lágyított lehetett, ahogy a spanyolban.) Ebből már az is kiderül, hogy a latin v, amely csak az u tipográfiai változata volt kezdetben, az angol [w]-nek felelt meg, és így ejtették a qu csoportban is. A h pedig egyáltalán nem jelölt semmilyen mássalhangzót már a klasszikus korban sem, „néma” volt, akárcsak az újlatin nyelvek latin eredetű szavaiban, ahol csak hagyománytiszteletből őrzik írásban.

Ezeken kívül az [sz] megjelenhetett még a -bs, -ns, -ps, -rs, -x stb., a -t pedig az -nt, -st végződésekben is. Az újlatin nyelvek közül az olaszban egyáltalán nem végződhet mássalhangzóra szó (néhány elöljáró, mint a con, in, per, valamint az il névelő kivételével); a katalánban és a románban bármilyen mássalhangzó állhat a szó végén, de a gyakoriságukat tekintve egy román szövegben szintén a magánhangzóra végződő szavak a legjellemzőbbek (erről könnyen meggyőződhetünk a román nyelvű Wikipédia bármely lapján); a mai spanyolban viszont nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a klasszikus latinban: szó végén csak [l], [n], [r], [sz], illetve egy alig hallatszó [d] mássalhangzó állhat (melyet a spontán beszédben gyakran el is hagynak). A szavak végződését figyelembe véve tehát azt lehetne mondani, hogy a klasszikus latin leginkább a spanyolra hasonlíthatott ebből a szempontból.

A magánhangzók és mássalhangzók minősége vonatkozásában a klasszikus latin és a mai újlatin nyelvek hangzókészletét kell összevetnünk. A magánhangzórendszert, a magánhangzók „tisztaságát” hangsúlytalan helyzetben is szintén a szárd, az (irodalmi) olasz és a spanyol őrizte meg leginkább – ezért is halljuk ezeket a nyelveket a leghasonlóbbaknak. A klasszikus latin magánhangzók hosszúságának fonológiai megkülönböztetése eltűnt az újlatin nyelvekben, a szárdban, az olaszban és a románban viszont a hangsúlyos magánhangzót hosszabban ejtik (a spanyolban ez nyelvjárásfüggő, de nem annyira jellemző, mint az előbbi nyelvekben).

A mássalhangzók már sokkal érdekesebbek: ami szembetűnő, hogy az újlatin nyelvekre – a spanyol kivételével – jellemző a sokféle réshang vagy zár-rés hang, mint a [c], [dz], [cs], [dzs], [s], [zs], [z] valamint a lágy [ny] hang is. Ezek a hangok a klasszikus latinban még nem léteztek, viszont arányában több volt a [k] és a [g] hang (ezek később [e] és [i] előtt lágyultak), illetve például a [kt], [pt], [ksz], [psz] stb. mássalhangzócsoport, amelyek az újlatin nyelvek alapszókincsében leegyszerűsödtek. Ha viszont a meglévő mássalhangzókat nézzük, a klasszikus latin mássalhangzórendszer – a [cs] és [ny] kivételével – szinte teljesen azonos volt a latin-amerikai spanyoléval. A latinban léteztek ugyanakkor hosszú mássalhangzók is (bár nem voltak annyira gyakoriak, mint az olaszban), amelyek korlátozott mértékben minden újlatin nyelvben vannak, de leginkább az olaszra jellemzőek, ahol sok esetben két eltérő mássalhangzóból álló csoport hasonulása eredményezte őket (pl. septem > sette ’hét’).

A hanglejtésre és a beszéd dallamára következtethetünk a konzervatívabb újlatin nyelvek hangzásából, ami alapján az olasz és a spanyol jöhetne szóba. De ez csak merő spekuláció, akár az is lehet extrém esetben, hogy egyikre sem hasonlított. A klasszikus latint – mivel az a nyelvállapot, amit értünk ez alatt, ma már senkinek sem az anyanyelve – mindenki a saját anyanyelvének akcentusával beszéli, így ebből szintén nem lehet pontosan következtetni az egykori hangzására.

Összefoglalásképpen azt lehet mondani, hogy a hangsúlyozást, a szótagszerkezetet és a szóvégződéseket, valamint a magán- és mássalhangzórendszert figyelembe véve a klasszikus latin hangzása talán olyasmi lehetett, mintha spanyolul beszélnének olasz akcentussal. Az alábbi videón egy amerikai középiskolai latintanárt hallhatunk eléggé hiteles restituált kiejtéssel, ami már jó közelítés lehet ahhoz, ahogy a latint valamikor valójában beszélték, de legalábbis ez alapján már lehet némi fogalmunk egykori hangzásáról.