Elnézést kérek azoktól, akik a cím alapján, némi  joggal, valami zaftos kis egyházi sztorira számítottak.Egy filmről írok ezúttal, amiben persze van püspök is, meg hókuszpókusz is, ez utóbbi nyilván – mert másként aligha foglalkoznék vele – latinul. Közelebbről Stendhal klasszikusának, a Vörös és feketének egy háromrészes filmváltozatáról van szó, melyet a BBC készített, pontosan húsz évvel ezelőtt. Azoknak, akik szeretik Ewan McGregort vagy Rachel Weiszt, esetleg mindkettőt, és van háromszor három óra semmi mással ki nem tölthető idejük, ajánlhatom is a filmet, merthogy McGregor alakítja Julien Sorelt, Weisz pedig Mathilde de La Mole-t, szerintem, amúgy egyáltalán nem meggyőzően, de hát ugye de gustibus non est disputandum, a gusztusról nem disputálunk. Nekem inkább néhány mellékszereplő jött be, mint pl. a de La Mole márkit alakító színész. Végül is olyan nagyon nagy csalódás nem volt, maradt utána, mint regények filmváltozata esetében rendesen, az a kis kesernyés íz a számban. Ami viszont kifejezetten zavart, az Napóleon meg-megjelenő szelleme, amivel nagyon mellélőtt a rendező vagy a forgatókönyvíró, vagy mindkettő. Ám van a filmben egy jelenet, ami kárpótolja a latinos nézőt minden sutaságért, talán még Napóleon meg-megjelenő szelleméért is. Lessünk bele! ( a lényeg a 0:54-nél kezdődik)

Arra gondolhatnánk: hogy lehet valamit ennyire elbarmolni, és mért pont a klasszika-filológuson kell spórolni, ha már latint akarnak beletenni egy filmbe? A benedictio Dei omnipotenti-t (helyesen: benedictio Dei omnipotentis, azaz: a mindenható Isten áldása) még elnézné az ember, végül is egy s-t könnyen elharap a színész ( vagy a szinkronszínész), különösen, ha csupán néhányperces jelenetre szerződtették, de a másik gikszer, a benedictius Dei omnipotentus annyira szánalmas, főként az előbbi nem túl durva hiba után, hogy az már gyanús. Muszáj föltennünk, hogy itt szándékos gikszerről van szó. Ne felejtsük el: a film nem Hollywoodban készült, mégiscsak egy BBC alkotás, a forgatókönyv írója pedig Stephen Lowe, aki hazájában jónevű drámaíró és színházi rendező. Aligha valószínű, hogy Lowe két ilyen szarvashibát elkövetett volna. A jelenet erősen karikírozottnak tűnik, a latin halandzsázástól függetlenül is. Szembeötlő az is, hogy Sorel, aki a regényben ugye kiváló latinista, betéve tudja az Újszövetséget és nemcsak, alig bírja ki, hogy szembe ne röhögje a püspököt. Már Stendhalnál is nagyon ironikus ez a jelenet, Lowe a hibás latinnal – már ha csakugyan erről van szó – még rá is tenne egy lapáttal. Csakhogy van itt egy kis gond. A latin szöveg ott is hibás, ahol ennek nincs művészi jelentősége. Úgy tűnik, hogy a jóravaló Chélan abbé is hibásan beszéli az egyház nyelvét. Íme, a jelenet:

Az abbé így áldja meg a gyónni készülő lányt:

Benedictio Dei omnipotentis, Patris ( a filmben mintha quartis hangzana) et Filii et Spiritus Sancti Dei (vagy valami ilyesmi) super te et manet semper.

Ez ugye az úgynevezett hármas áldásnak a szokásos befejező része, helyesen így volna:

Benedictio Dei omnipotentis, Patris et Filii et Spiritus Sancti descendat super te (vos) et maneat semper.

A mindenható Isten, az Atya, Fiú és Szentlélek áldása szálljon rád (rátok) és maradjon veled (veletek) mindenkor.

Mire gondoljon hát az ember? Szándékos a latin hibás használata vagy inkább egy rendkívüli brutalitással elkövetett latin nyelv elleni merényletről beszélhetünk? Zavaromban megnéztem a film angol változatát is.

Chélan abbé helyesen mondja az áldás szövegét, itt tehát a magyar fordító tévedett. Egyszerű félrehallás este forog fenn, ami nem valószínű, hogy a benedictius Dei omnipotentus-ra is áll, ennyire tényleg lehetetlen elrontani vagy félrehallani egy szöveget, különösen a benedictio Dei omnipotenti után. De a kérdést megint csak az angol változat döntheti el.

Nos, az angolok, legalább is az 1993-ban, VHS-kazettán megjelenő filmből kivágták a jelenetet, ami még a viktoriánus morál mércéjével mérve is, eléggé érthetetlen. Az azonban – ha eddig voltak is kételyeink – nyilvánvaló, hogy a latin hibás használata szándékos a filmben. Az angol cenzúra, úgy gondolom, egyértelműen eldönti ezt a kérdést. De bármennyire is forogjon Stendhal a sírjában, bármennyire is vigyorogjunk mi, itt a jó öreg kontinensen, egyvalami becsületére válik az angol cenzúrának: feltételezte az angol nézőkről, hogy megértik a jelenetet és veszik a lapot. Bár jórészt anglikánokról lévén szó, talán nem is olyan nagy kunszt ez, nekik ugyanis familiárisabb lehet(ett) a hármas áldás, esetleg latin változatában is.

Nem vitás tehát: Lowe a püspökös jelenettel összekacsintott a latinul tudó nézőkkel. Az angol cenzúra erre fintort vágott és kinyeste a jelenetet a filmből. A Laudator viszont és olvasói, némi késéssel ugyan, de ezennel visszakacsintanak.