Az utóbbi időben, valahányszor megnézem yahoo-s postafiókomat, egy bosszantó és rendkívül bugyuta reklám ötlik a szemembe: egy román szappanopera, telerománc vagy akármi reklámja latinul, azaz miként az alábbiakban kiderül, mégse egészen latinul, noha nyilván annak szánták.

A „te hogyan szeretsz” kérdésre három választ adtak a reklám készítői: sentimentus incertum, tridentis conjugalis, romanticus incurabilis. Erre az egészre talán kár is muníciót pazarolni, legjobb lenne bevágni a három képet a szövegekkel, és hagyni, hogy az olvasó halálra röhögje magát, de hadd lőjünk még ez egyszer utoljára ágyúval verébre.

Kezdem azzal, amibe igazából nem akarnék belekötni. A romanticus incurabilis egy román (átlag)olvasónak (is) egyből érhető, de gondolom a magyar olvasóknak sem okoz különösebb nehézséget: gyógyíthatatlan romantikus. A szó, mármint a romantikus, még szerepel is a Györkösy-féle magyar-latin szótárban, ami persze nem jelent semmit, mert pl. az oldalkocsis motorbicikli is szerepel, és olyan neve van, hogy legelrugaszkodottabb nyelvújítóink is megirigyelhették volna: automataria birota cum adiecto cisio. Romantikus szavunk gyökere amúgy természetesen (vagy nem természetesen) latin, a romanice (római nyelven) szóból ered. A roman (nyelvújítási szavunkkal: regény) olyan alkotást jelölt – kezdetben többnyire költeményt – mely nem klasszikus latin nyelven, hanem „rómaiul”, azaz a nép nyelvén íródott. A romanticus incurabilis tehát részemről rendben van. Más kérdés, hogy a romanticus szót a rómaiak egyáltalán nem értették volna, sőt még az is lehet, hogy gúnyolódásnak vették volna, de ez aligha lehet szempont új(abb) latin szavak alkotásánál. Azon viszont el lehet merengeni, hogy vajon melyik klasszikus latin szó fedné le leginkább a romantikus jelentéstartalmát? Én magam a fabulosus (mesés, csodás, mondaszerű, hihetetlen) melléknevet tartom a legalkalmasabbnak. Persze, föl lehet hozni ellene (és más, esetleg szerencsésebb, megoldások ellen is), hogy a fabulosus-ban nincs benne mindaz, amit romantikus szavunkba beleérzünk, s ez így is van, de egy szó, végül is használva telik meg jelentéssel, vagy különböző jelentéstartalmakkal.

Annál több a gond a sentimentus incertum (bizonytalan, állhatatlan érzelem) szókapcsolattal. Ez is elsőre érthető az átlagolvasóknak, hiszen a sentiment (érzelem, vö. latin sentio [érezni], olasz sentimento, spanyol sentimiento) szót látták el us végződéssel.

Rendben van, a szándék az lehetett, hogy első ránézésre is érhető legyen a szöveg, de miért sentimentus incertum? Ha már gyártunk egy latinnak tűnő szót, viselkedjen a latin deklináció szabályainak megfelelően! A  sentimentus, ha lenne ilyen főnév a latinban, nyilván hímnemű lenne, következésképpen a jelzője is hímnemű, tehát: sentimentus incertus. Klasszikus latin nyelven egyébként ezt így mondanánk: sensus incertus. Persze, ez így nem lenne érthető, vagy félreérthető lenne a megcélzott közönség számára (feltehetően így értelmeznék: bizonytalan irány), de ha már mindenképp latinnal akartak reklámozni egy sorozatfilmet, jobb megoldás lett volna az amor incertus vagy infirmus. Elegánsabb, első ránézésre is megérti bárki, aki valamilyen újlatin nyelven beszél, és főként helyes.

A legképtelenebb gyártmány a tridentis conjugalis ( kb. házassági háromágúnak a…). Gyanítom, hogy ez szerelmi háromszög akart lenni, de nagyon melléfogott a reklámszakember. A szöveg nemcsak grammatikai torzszülött, csaknem értelmezhetetlen is: igencsak töprengeni kell az embernek mígnem rájön, mi is akar lenni ez a tridentis conjugalis. Pedig, úgy tűnik, a reklám készítői számára elsődleges szempont volt a könnyű dekódolhatóság. A jó megoldás ezúttal is érthetőbb lett volna: triangulum amatorium.

Tegyük fel, hogy ezt az egészet sikerül jó latinsággal megcsinálni: akkor is kérdés, hogy kell-e a latin egy szappanopera vagy bármilyen film reklámozásához? Szerintem nem! És persze, az is kérdés, mit tegyen a lateiner ilyen esetben: örüljön-e, hogy rosszul, szellemtelenül ugyan, de mégis foglalkoznak a latinnal, hogy föltételezik, a latin még mindig valamiféle etalon, amivel akár stupid telerománcok nézettségét is fel lehet dobni, vagy bosszankodjon, hogy ennyire arcátlanul és ostobán nyúlnak a latinhoz? Hát nem könnyű a válasz!

De ez az egész számomra inkább apropó, hogy – befejezésül – búsongjak egy bekezdésnyit a romániai (és erdélyi) klasszika-filológia állapotán. Mindent elmond az a tény, hogy - legalábbis -  a kolozsvári Bolyai egyetemen csupán kétévente indul latin-görög képzés. A latin – bár nyolcadik általánosban mindenkinek kötelező, humán szakon a középiskolában is – jobbára a román irodalom szakos tanárok reszortja, akik jobb esetben, mellékszakként, fölveszik a latint is az egyetemen. Leginkább azonban szakképzetlenek tanítják. Lassan odajutunk, hogy ha az ember netán megáll a klasszika-filológiai tanszék előtt rágyújtani egy cigarettára, azon kapja magát, hogy fölvették. Jó a rosszban, hogy ez csak kétévente történhet meg!