Ha a latinról, mint holt, vagy mint valamiképpen továbbélő nyelvről beszélünk, természetesen arra gondolunk...de mire is? Mert messze nem egyértelmű, hogy mit értünk azon, hogy holt, illetve, hogy bizonyos értelemben élő nyelv a latin. A holt és élő, a nyelvvel kapcsolatban, nyilván metaforák, azaz semmilyen pontosan körülhatárolt dolgot nem közölhetnek egy nyelvre alkalmazva, már csak azért sem, mert konkrét értelmükben is eléggé titokzatos és megfoghatatlan dolgokat jelölnek.

A latin, mint Itália (és később a Római Birodalom) több millió lakosának anyanyelve, megváltozva, természetesen tovább él az újlatin nyelvekben, melyek az ókori latin köznyelv dialektusainak tekinthetők, még akkor is, ha ezt (mármint anyanyelve dialektus-voltát) egy mai újlatin nyelvet beszélő sértődötten kikérné magának. Dehát, mint tudjuk nyelv és nyelvjárás között a különbség annyi, hogy a nyelvnek saját hadserege van. Igaz, egy spanyol, olasz, francia etc. nemhogy Cicerót, de a pompeji falfirkákat sem érti meg (esetleg, műveltségétől függően, ráismer egy-két szóra), de mi sem értjük már (maradéktalanul) az Ómagyar Mária siralmat, ennek ellenére mégsem állíthatjuk, hogy a magyar – bármilyen vonatkozásban is – holt nyelv lenne. Az ómagyar és a mai magyar nyelv viszonyát egy görög egyházatyától, Ikoniumi Amphilokhiosztól¹ vett fordulattal lehetne a leginkább megfogalmazni, aki a feltámadott testtel kapcsolatban azt mondja: ugyanaz, de nem ugyanolyan. Ugyanez igaz az ókori latin köznyelv és egy mai újlatin nyelv viszonyára: idem, sed non similis, ugyanaz, de nem ugyanolyan. A IX. században (de később is), az újlatin dialektusokat rustica romana-nak ( népies római), azaz még mindig rómainak (latinnak) nevezték, igaz, megkülönböztetve a „magas latintól”, a műveltek vagy az egyház nyelvétől.

Amit meg klasszikus vagy aranykori latinnak nevezünk, az valójában egy nyelvállapot, vagy méginkább az ún. aranykor latinjának irodalmi változata. Nyilván az utca embere akkor sem úgy beszélt, ahogy Cicero vagy később Vergilius írt, talán egy kupa falernumi mellett még maguk a műveltek sem, ahogy mi sem úgy beszélünk, ahogy mondjuk Kertész Imre ír, de még úgy sem, ahogy egy krimiben, vagy valamilyen lecture-ben beszélnek a szereplők. Ez a klasszikus vagy irodalmi latin, ahogy ezt Wilfried Stroh, a német sztárbölcsész, kissé sarkítva, megfogalmazta már Ciceróval „meghalt”. Az idézőjel azért indokolt, mert valójában inkább a nyelv megmerevedéséről van szó, vagyis arról, hogy Cicero és Vergilius lett a non plus ultra, a standard, az a nyelv, amit, persze örökké utolérhetetlenül, minden művelt embernek utánoznia kell. Kicsit olyan ez, mintha mi, mondjuk a Nyugat íróinak stílusművészetét, nyelvét tennénk meg vagy tettük volna meg irodalmi és művelt köznyelvi sztendernek.

Különös, de ez a megmerevedett latin irodalmi nyelv is továbbélt. Túlélte az ezüstkort (ezt a nyelvet használja Martialis csípős és pajzán epigrammáiban, bármennyire is földhözragadtnak nevezi múzsáját), túlélte a Birodalom felbomlását (ezen a nyelven írtak a teológiát és filozófiát a késő ókorban, kora középkorban), és tanult nyelvként, "apanyelvként" tovább élt a középkoron, újkoron át, egészen...meddig is?

Nos, erről szól ez poszt.

Egy bő fél évvel ezelőtt a Liber facierum-on, azaz a fészbúkon elindítottam egy oldalt, a Verbum Dei quotidianum-ot melyre minden nap fölteszem az aznapi igét. Az oldal azoknak szól, akik akár napi áhítatként, akár egyperces nyelvi gyakorlatként azon a nyelven (is) szeretnék olvasni a Szentírást, melyet bár számtalanszor elparentáltak, nem hajlandó meghalni, azaz latinul. Fél év alatt 240 ember lájkolta, naponta kb. másfélszázan olvassák el a posztolt tartalma(ka)t. Az olvasók többsége persze a magyar nyelvterületekről verbuválódott, de vannak olvasói Olaszországból, Lengyelországból, Hollandiából, Boszniából, az USA-ból, és Angliából is.

És mert similis simili gaudet (megtalálja zsák a foltját), a VDQ-on ránkakadt egy macskákkal és macskafélékkel foglalkozó oldal, a Feles Latina (Latin macska), melynek eléggé nemzetközi like-tábora van. Így mutatkoznak be:

Hic, et feles et linguam Latinam amamus. Ecce pagina in qua et imagines et historias et commentarios latine de felibus ostendere possumus.

Itt kedveljük a macskákat és a latin nyelvet. Íme, egy oldal ahol mind a képeket, mind a posztokat, mind a kommenteket latinul oszthatjuk meg.

Alább egyik bejegyzésük olvasható egy elhíresült macskáról:

Ave Hamish McHamish, feles praestantissimus!

(helyesen: praestantissima, merthogy a feles nőnemű. Meg amúgy is: feles praestantissime lenne, ha már hímneműként kezeljük. A bejegyzés szerzője végig, mint hímneműről beszél a macskáról. De ettől még bájos ez az egész historia.)

Ille in oppido Caledonio, St Andrews, habitat cuius in foro, viisque semper adest et ab populo bene amatus. Tanta eius est dignitas apud populum, ut populus statuam aeream felis (etiam vivens) in foro constitiuerit.

In vincula [in vinculo, hacsak nem többes accusativusra gondolt a bejegyzés írója, de mért tette volna?], imaginem statuae videndum est...

Üdvözlégy Hamish McHamish, te igen jeles macska!

Ő St Andrews-ben, egy skót városban lakik. Mindig a főtéren vagy az utcákon őgyeleg. Az emberek imádják. Olyannyira népszerű a lakosok körében, hogy a város lakói – noha még él – egy ércszobrot emeltek neki. A linken a szobor megtekinthető...

Hát nem csodálatos: itt van ez a vinculum (kapocs) szó az idézett szöveg utolsó mondatában, melyet az internet felfedezése előtt – mondhatnánk ante rete – a fenti értelemben nyilván nem használhattak, és mégis melyik latinos ne értené rögtön, hogy miről van szó?

Ugyancsak a VDQ-on keresztül kerültem kapcsolatba egy lengyel Facebook-oldallal, mely a Latine loquor (latinul beszélek) névre hallgat. Csaknem négyezer ember követi a humoros, egyperces nyelvleckéket. Íme, egy egyperces lecke a melléknevekről:

És te hogyan érzed magad ma (milyen vagy ma)? Persze, nem kell különösebb latintudás ahhoz, hogy az ember kiválassza a hangulatához passzoló melléknevet.

Főként humoros cuccokat posztol a Veni, vidi, risi (jöttem, láttam, nevettem) oldal, a maga több mint nyolcezer követőjével.

Hát még ha elmondtam volna, hogy senki nem nézi a facebookra kitett videóidat.

Nos, ez a prosopobiblia (facebook) óriási ötlet. Valójában ez egy latinosított görög szó (proszópon=arc, biblion=könyv), és az a sziporkázó benne, hogy feltehetően a rómaiak maguk is – ha lett volna akkortájt pofakönyv – így, görögösen nevezték volna el, minthogy ugye a görög volt az antik világ angolja.

Bármennyire meglepődünk (esetleg), tucatjával lehetne sorolni a hasonló vállalkozásokat. Hadd említsem még meg a tavaly indult Lingua Latina in Hungaria oldalt, illetve a Bestiaria Latina (kb. latin állatkert) nevű igényes blogot.

A fenti válogatást – hogy úgy mondjam – populáris szempontok alapján állítottam össze, minthogy azt kívántam bízonyítani, hogy a latin ma is, a hétköznapokban is jelen van többezer ember életében, akár poénkodni akar, akár egy macskát szándékszik örökbe fogadtatni. A klasszikus latin nyilván nem anyanyelvként, mégcsak nem is afféle apanyelvként él tovább (bár lehet ezen a nyelven társalogni is), sokkal inkább egyfajta intellektuális belső szobát jelent a világ lateinerei számára. De lehet akár morális mankó is az általános elhülyülésben, vagy – miért ne – üveggyöngyjáték, melyben a játékos kedvére mozoghat – legalábbis az európai – térben és időben, és bármelyik térben és időben remekül feltalálja magát latin nyelvismeretével.

És mert ez az utolsó mondat némiképp patetikusra sikeredett, hadd üssem el egy sztorival a pátoszt.

Valamikor tavasszal nyílvesszőket fabrikáltam csemetéimnek nádból, a falu határában levő nádas előtt. Éppen a bodzafából készülő nyílhegyekkel bíbelődtem, amikor arra vetődött egy atyafi, amúgy agrármérnök, akit rendszerint illuminált állapotban szoktam látni. Ezúttal is volt benne néhány légkör.

- Merre, merre mérnök úr, és hogy-hogy gyalog? – Hát most csak így... per pedes, ahogy a...izé...- Ahogy a latin mondja – segítettem ki. – Igen, igen, ahogy a latin mondja – helyeselt, azzal továbbimbolygott, talán elmorfondírozva azon, hogy azok a lábak, melyeknek a nevét, lám a régi rómaiak nyelvén is tudja, sehogyse, vagy csak immel-ámmal engedelmeskednek.

¹Pásztori Kupán István: Ugyanaz, de nem ugyanolyan. A test feltámadása Ikoniumi Amphilokhiosz értelmezésében

Ha tetszett a bejegyzés lájkold/lájkolja oldalunkat is (ITT), és kövesd/kövesse bejegyzéseinket.