Az Ószövetség egyik legmegragadóbb jövendőlését Mikeás könyvében olvashatjuk.
És lészen: az utolsó időben az Úr házának hegye a hegyek fölé helyeztetik, és felülemelkedik az a halmokon, és népek özönlenek reá.Pogányok is sokan mennek, és mondják: Jertek, menjünk fel az Úr hegyére és a Jákób Istenének házához, hogy megtanítson minket az ő útaira, és járjunk az ő ösvényein! Mert Sionból jő ki a törvény, és az Úr beszéde Jeruzsálemből.És sok népek között ítéletet tészen, és megfedd erős nemzeteket nagy messze földig és fegyvereiket kapákká kovácsolják, dárdáikat pedig sarlókká; nép népre fegyvert nem emel, és hadakozást többé nem tanulnak.És kiki nyugszik az ő szőlője alatt és fügefája alatt, és senki meg nem rettenti őket, mert a Seregek Urának szája szólott. (Mik. 4, 1-4, Károli-fordítás)
A fenti szövegből hiányzik egy mondat, melyet szándékosan nem idéztem. Ez a mondat zárja, érzésem szerint, a jövendőlést, és messze nem egyértelmű, hogy miként is fordítsuk. A Károli fordításban ez áll:
Mert minden nép a maga istenének nevében jár, és mi is a mi Urunk Istenünk nevében járunk örökkön örökké. (5.vers)
Az újabb fordításokban viszont ez:
Ha minden nép a maga istenének nevében jár is, mi az Úrnak, a mi Istenünknek nevében járunk mindörökké.
Az első esetben arról van szó, hogy a béke meg a jólét azért lehetséges, mert 1)az Úr szája szólt, 2)mert a vallási tolerancia lehetővé tesz egy olyan légkört, mondjuk, egy olyan „vallási szabadpiacot”, ahol semmi meglepő nincs abban, ha nem-zsidó tömegek, felismerve a Jahve-kultuszban az etikai pluszt, zsidó hitre térnek. Akár még azt is megkockáztathatjuk, hogy ebben az értelmezésben a vers végén olvasható „örökkön-örökké” nemcsak a mondat második felére vonatkozik, azaz nemcsak az izraeliták járnak Istenük nevében örökkön-örökké, hanem a népek is, ki-ki a maga istene nevében jár, örökkön-örökké. Ez pedig azt jelentené, hogy Mikeás, Kr.e. a VIII. században – korát, és bizonyos értelemben korunkat is megelőzve – már világosan látta, hogy a vallási tolerancia elengedhetetlen feltétele a tartós békének.
A második esetben viszont arról van szó, hogy a béke meg a jólét azért lehetséges, mert 1)az Úr szája szólt, 2)mert a zsidók a többé-kevésbé ellenséges politeista vallási környezet ellenére is az Úr nevében járnak. Ez esetben nyilván nemhogy toleranciáról nincs szó, de némi polémiát is kiérzünk a szövegből. Az újfordítás a „mert” szócskát is elhagyja, mintha még a látszatát is kerülni akarná annak, hogy az 5. vers és a voltaképpeni jövendőlés között ok-okozati összefüggés van. Ugyanez érvényes a Septuaginta (az Ószövetség görög fordítása, Kr.e. 300 körül) szövegére is, mely nem is istenekről, hanem valami érthetetlen vallásos prüdériával „útról” (πορεύσονται ἕκαστος τὴν ὁδὸν αὐτοῦ, poreüszontáj hekásztosz tén hodon aütu, ki-ki az ő útján jár) beszél.
Nos, grammatikai értelemben mindkét fordítás helyesnek mondható. A héberben ugyanis nincs külön ellentétes kötőszó, a vö (és) ellentétek kifejezésére is használatos. Szövegértelmezés kérdése tehát, hogy ki miként fordítja a textust. Érvelni pedig mindkét értelmezés mellett lehet, ám több eséllyel mégiscsak az újabb értelmezés mellett (ha minden nép a maga istenének nevében jár is, mi az Úrnak, a mi Istenünknek nevében járunk mindörökké), hiszen aligha tételezhetjük fel Mikeásról, hogy egy olyan modern gondolat szószólója lett volna, mint a vallási tolerancia. Jeromos egyébként, noha ismerte a Septuaginta szövegét és nyilván tisztában volt a vö kötősző használatával is, fordításában egy köztes megoldás mellett döntött:
Quia omnes populi ambulabunt unusquisque in nomine dei sui; nos autem ambulabimus in nomine Domini Dei nostri, in aeternum et ultra.
Az autem (és, pedig, továbbá) noha ellentétes kötőszó (a sed, at kötőszavakkal ellentétben), nem valódi ellentétet fejez ki, következésképpen a mondatot kétféle módon lehet visszadni:
Mert minden nép a maga istenének nevében jár, és mi (is) a mi Urunk Istenünk nevében járunk örökkön örökké.
Mert minden nép a maga istenének nevében jár, mi pedig a mi Urunk Istenünk nevében járunk örökkön örökké.
Bevallom, nekem rokonszenvesebb a Károli fordítás (és a fordításból adódó értelmezés), csakhogy – és itt válik ez az egész probléma igazán érdekessé – a Károli fordítás valójában megegyezik az újabb fodításokkal. A Vizsolyi Bibliában ugyanis ez áll:
Mert mindenféle népek az ő Isteneknek nevében járnak, de mi a mi Urunknak Istenünknek nevében járunk mind örökkön örökké.
A szöveget, amit az ún. revidált Károliban olvasunk, az 1908-ban elkészült megújított kiadás fordítóinak köszönhetjük. De miért döntöttek úgy a revideálók, hogy szakítanak Károli értelmezésével? A revideálás húsz éven át tartó munkájában teológusok, tudósok, nyelvészek vettek részt, többek közt Szász Károly (költő, műfordító, lelkész), a „finn-török háborúban” elhíresült Hunfalvy Pál, valamint Ballagi Mór (eredeti nevén Bloch Móric), aki a Magyar Tudományos Akadémia első zsidó származású tagja volt. A XIX. század második fele Magyarországon a liberalizmus kora, (ekkor már túl vagyunk a zsidók hosszan elhúzódó egyenjogúsításán), így az értelmiség körében nyilván axióma volt a vallási tolerancia. Csaknem bizonyos vagyok abban, hogy a revideálók nem grammatikai megfontolásból döntöttek a szöveg újraértelmezése mellett, hanem – minthogy a héber eredeti alapján teljes joggal tehették – koruk liberális meggyőződését fordították bele a szövegbe.*
Persze, miként jeleztem már, Mikeás jövendőlésében nagy valószínűség szerint nincs benne az, amit a revideált Károli alapján fentebb beleolvastunk. Ám mielőtt kidobnánk, mint egy minden egzegetikai alapot nélkülőző értelmezést, hallgassuk meg mit válaszol Barakiás főpap Petroniusnak, Caligula helytartójának, aki azon a véleményen van, hogy a jeruzsálemi templomba bármit be lehet vinni, mivel a zsidók Istene éppúgy nincs, ahogy Jupiter: maradna tehát a templom továbbra is üres.
Tisztelt uram, te arra kényszerítesz,
Hogy a legvégső titokról beszéljek.
Hát jó – nagyon is meglehet, hogy ő
Másutt sehol, csak tudatunkban él.
Isten? Mi az? Egy szó. Vallás? Mi az?
Afféle belső nyelvezet, afféle
Képes beszéd, kifejezési mód.
Mondom, lehet, hogy voltaképpen nincsen.
De amit jelent, az már igenis van.
Az nagyon is van. Tudod, mit jelent?
A népet, amely kimunkálta őt.
Tudod, mért olyan, amilyen? Mivel
Ilyen a nép is, amely létrehozta. ( Székely János: Caligula helytartója)
Nos, csavarva egyet Barakiás beszédén, azt mondhatjuk, hogy egy textus nemcsak arról szól ( vagy talán elsősorban nem arról szól), amiről egy adott történelmi kontextusban, szerzője szándéka szerint szólt, hanem arról is (vagy talán elsősorban arról), amit megérint az olvasóban, amit elindít, amit továbbgondolni késztet. Ha nem így lenne, szinte nem is lenne érdemes kétezer-háromezer éves szövegeket olvasni. Egy szöveg tehát nem annyira – hogy úgy mondjam – önmagáról, hanem sokkal inkább olvasójáról szól.
Mondd meg miről szól egy szöveg, és megmondom ki vagy!
* A King James féle angol fordítás egyezik a revideált Károli szövegével (for all people will walk every one in the name of his god, and we will walk in the name of the LORD our God for ever and ever.) Ennek feltehetően más okai vannak, talán a héber szöveghez való szó szerinti ragaszkodás. De ez már egy másik poszt, és másik blogger.
