Egy konferencián hallottam róla, hogy Antonio Bonfininek, Mátyás, majd II. Ulászló történetírójának a szobrát újból felállították a várban. Az újraállítás története megkapó. Eredetileg a magyar állam állította fel az 1930-as években, s küldtek belőle egy másolatot Bonfini szülővárosába, Ascoli Picenóba. Az eredeti szobor és készítője, Farkas Zoltán szinte egyidőben pusztult el 1945-ben, az ostromkor. Most pedig, a reneszánsz év keretében, az olasz másolat segítségével újra meg tudták alkotni itt, Magyarországon is a szobrot. Ascoli Piceno újra adott nekünk egy Bonfinit.
Néztem a szobrot. Először az itt is látható fotót. Arca durva, mint egy megfáradt parasztemberé. Az áll, a száj drabális. Talán a rezignált tekintet, a magas homlok utal az íróra kissé. Majd szombaton megnéztem eredetiben is, és már azon kezdtem gondolkodni, hogy ez a fotó talán az olaszról származik? Élőben a szobor vonásai lágyabbak, egy merengő, írásból feltekintő, finom férfiarc. És a szobor nagyon kicsike (ez látható a mellette bohóckodó tűzdobálókhoz viszonyítva is). Ennyi a jussa a historikusnak? Egy ilyen zsebszobor?
Ki volt Bonfini? Mátyás utolsó éveiben érkezett, a Beatrix királynővel felerősödő olasz hullámmal. Elővettem a remek Bonfini-szövegkiadásomat, s elolvastam Bonfini királynak szóló ajánlását (ajánlást, előszót mindig tessenek elolvasni! onnan tudható meg, mi a fenét akar az író!). 
A félreértések elkerülése végett: a könyvet már nem Mátyásnak, hanem II. Ulászlónak, „Dobzse Lászlónak” ajánlotta fel, akit viszont ugyanúgy dicsőít, mint a művében Mátyást. Természetesen Bonfini még a mátyási-beatrixi reneszánsz-olaszos kultúra hozadéka, de II. Ulászló is fontos szerepet játszott abban, hogy Bonfini hatalmas műve, a jóformán a világ kezdetétől egészen a szerző saját koráig tartó „Magyar történelem tizedei” („Rerum Ungaricarum Decades”) megszületett. Bonfini az előszavában ugyanis azt írja, hogy Mátyás csak arra kérte őt: írja meg a magyarok őseinek, a hunoknak a történetét, s Ulászló (képünkön) volt az, aki teljes magyar- és világtörténetet „rendelt meg” tőle:
A félreértések elkerülése végett: a könyvet már nem Mátyásnak, hanem II. Ulászlónak, „Dobzse Lászlónak” ajánlotta fel, akit viszont ugyanúgy dicsőít, mint a művében Mátyást. Természetesen Bonfini még a mátyási-beatrixi reneszánsz-olaszos kultúra hozadéka, de II. Ulászló is fontos szerepet játszott abban, hogy Bonfini hatalmas műve, a jóformán a világ kezdetétől egészen a szerző saját koráig tartó „Magyar történelem tizedei” („Rerum Ungaricarum Decades”) megszületett. Bonfini az előszavában ugyanis azt írja, hogy Mátyás csak arra kérte őt: írja meg a magyarok őseinek, a hunoknak a történetét, s Ulászló (képünkön) volt az, aki teljes magyar- és világtörténetet „rendelt meg” tőle:
„Nam Unnorom historiam a Matthia rege mihi delegatam, qui Ungarorum fuere progenitores, et paulo ante eius obitum initam, ut conscriberem ab origineque mundi ad haec usque tempora, quaecunque memoratu digna intercessere, memoriae traderem, iussu tuo factum est.” (Praefatio)Mert te parancsoltad meg nekem, hogy a hunoknak, a magyarok őseinek történetét – amellyel Mátyás király bízott meg, s nem sokkal halála előtt kezdtem el – megírjam, s a világ kezdetétől egészen a mi időnkig minden említésre méltó eseményt papírra vessek.” (Előszó)
Hogyan ír Bonfini (egy másik kép róla balra, kódexből)? Szépen, igazi meglepetések nélkül, amint a fenti mondatból is látszik. Valóban ő a „magyar Livius”, áradó, klasszikus latinnal ír, iskolában példaszövegnek is kiváló. Nem szabad azonban lebecsülni a szerepét. Mint arra többen – elsősorban szakavatott kutatója, Kulcsár Péter – is rámutattak, egészen a 19. századig Bonfinin keresztül ismert minket a világ. Mert hiszen voltak nekünk korábbi krónikáink, sőt, 1473-ban egy nyomtatott is megjelent, Thuróczy János „Chronica Hungarorum”-ja, de igaz volt rá az olasz Bonfini lekicsinylő megjegyzése, hogy alig van magyar történeti mű és történetíró, s ha van is, „ineptissime barbareque scripsere” („ízetlenül és barbár módon írtak”). Vagyis Bonfini humanista, tiszta latinja nyitott utat a magyar történelemnek a nyugati könyvtárakban, tudósszobákban, őt idézték külföldön, ha magyar történelemről volt szó. S persze itthon is óriási hatása volt, csak a 18. században váltották fel modernebb történeti munkák, főleg a jezsuita történészek tollából. Nemhiába mondta Zrínyi Miklós, a költő: nekünk, magyaroknak Bonfini az Ótestamentumunk, és Istvánffy az Újtestamentununk!
