Ez a bejegyzés a második fejezete Caius Cornelius Gallusról szóló kétrészes sorozatunknak. Az első részt Karikásostor kolléga írta: az előzmények megismerése végett - meg azért is, mert igen jó poszt - feltétlenül ajánlott az elolvasása! E második részt én követtem el. - A szerk. (G. d. Magister)
Egy költő, akit Ovidius és Vergilius egyaránt nagyra tartott, sőt, talán imitált is. Egy költő, akiről sokáig úgy tűnt, hogy csupán egyetlen sora maradt fenn (amelyre még visszatérek). Még akkor is csodálatos ez, ha hősünk, Gaius Cornelius Gallus (Kr. e. 69–26.) kegyvesztett lett Octavianus előtt, s öngyilkossága után damnatio memoriae lett az osztályrésze. Ami azt is jelentette, hogy művei nemkívánatosak lettek a birodalomban, forgalmazni, felolvasni nem nagyon lehetett a kegyetlen és okos Octavianus Caesar uralma idején. Márpedig ő hosszú ideig uralkodott, Kr. u. 14-ig. Vajon elég ennyi idő, hogy elpusztítsa az emlékét egy nagy poétának? Ez az a kérdés, amely a klasszika filológiát régóta izgatja. “What would we not barter of all the epics of empire for ten lines of Gallus?” (“A [római] birodalom egész epikájából melyiket nem adnánk oda Gallus tíz soráért?”) – sóhajtotta egy 19. századi brit klasszikus filológus. Nos, a filológus kívánsága teljesült, méghozzá hajszálpontosan: Núbia homokjából egy papiruszdarabka került elő, rajta Gallus 9 sorával, így most már valóban ismerünk tőle tíz (részben töredékes) sort.
Qasr Ibrim kincse
Qasr Ibrim (Primis) egy erőd volt egyiptomi Núbiában. 1963 óta folytak itt ásatások. 1978-ban fedeztek fel az egyik bástya mellett egy szemétgödröt, amelynek több rétege is volt, köztük egy "római". Ebből kerültek elő Gallus műveinek papiruszdarabkái, illetve Kleopátra korából származó drachmák (pénzérmék), amelyek megbízhatóan datálták a mondott réteget (a drachmák Octavianus uralma idején forgalomban voltak, később már biztosan nem). Az erődöt Kr. e. 25-24-ben Petronius, Octavianus hadvezére megszállta, ekkor keletkezhetett a szemétgödörben a római réteg. Még azt is feltételezni lehet, hogy Gallus műve éppen a szerző kegyvesztettsége miatt lett a szemétgödörbe hajítva: a római tiszt, aki vélhetőleg birtokában tarthatott ilyesmit, talán tartott attól, hogy valaki esetleg felfedezi nála a "szamizdattá" vált művet, ezért megszabadult tőle.
Gallus hagyatéka
A lelet iránti nagy érdeklődést jelzi, hogy a felfedezést követő évben, 1979-ben már egy igen komoly, három szerzős tanulmány jelent meg a The Journal of Roman Studies c. folyóiratban, amelyben a kutatók kísérletet tettek a papiruszon levő verstöredékek értelmezésére, a római irodalomban való elhelyezésére is (a tanulmány címét l. a poszt végén). Az alábbiakban az általuk rekonstruált verssorokat közlöm.
1 tristia nequit[ia fat?]a Lycori tua.
2 Fata mihi, Caesar, tum erunt mea dulcia, quom tu
3 maxima Romanae pars eri<s> historiae
4 postque tuum reditum multorum templa deorum
5 fixa legam spolieis deivitiora tueis.
6 . . tandem fecerunt c[ar]mina Musae
7 quae possem domina deicere digna mea.
8. …[prob?]atur idem tibi, non ego, Visce
9 ….... ........... Kato, iudice te vereor.
10………………………………………
11. ……………………………..Tyria
12……………………………………….
Gallusnak tulajdonképpen óriási mázlija volt, mert egy olyan sor is fennmaradt, amely tartalmazza Lycorist, a „múzsáját” (l. 1.). Az ugyanis ismert a kortárs költők műveiből, hogy Gallusnak Lycoris volt a nagy szerelme, őt énekelte meg verseiben. A legszebb ilyen utalás talán Ovidiustól származik: „Gallus et Hesperiis et Gallus notus Eois, et sua cum Gallo nota Lycoris erit.” (Amor. I. 15.) Vagyis: „Gallus nyugaton és keleten is ismert lesz; és ismert lesz Gallusszal együtt az ő Lycorisa is.” Nem lehet szó egy másik Lycorisról: ez ugyanis egy költött név, Gallus találmánya lehet (mint Catullusnak Lesbia), és egy nagyon is valós személyt, Cytherist rejti, a korszak ismert hetéráját, előzőleg nem kisebb személy, mint Antonius triumvir szeretőjét. Vagyis a Lycoris név előfordulásának köszönhető, hogy a töredékek szerzőjét azonosítani lehetett! E múzsa valóban megsegítette poétáját! De lássuk a fordítást (saját, copyright by G.d.Magister:):
1. Nyomorult [sorsom?], Lycoris, hitványságod miatt
2. Akkor lesz édes a halálom (v. sorsom), Caesar, amikor
4. S visszatérésed után sok istenség templomát
5. látom majd gazdagabban, teleaaggatva hadizsákmányaiddal.
6. …végre elkészítették a múzsák a verseket,
7. Melyeket elmondhatok, mert az úrnőmhöz méltók
8. [Hogyha ezzel egyet]értesz, nem félek én, Viscus,
9. ……………………. s a te itélkezésed mellett sem (t. i. félek), Cato.
10………………………………………
11. ……………………………..türoszi
12……………………………………….
Az első vers Lycoris-Cytheris esendőségéről szól, ami miatt a költő kesereg. Később Propertiusnál is feltűnik a nequitia, a hitványság, semmirekellőség az imádott nőre vonatkoztatva, valószínűleg Gallus hatására.
A második vers kapcsán a mondott cikk szerzői meggyőzően bizonyították, hogy a benne szereplő Caesar nem Octavianus, hanem maga Caius Iulius Caesar, s a verset a parthusok ellen tervezett nagy hadjárat előkészületei alatt írta hozzá Gallus, vagyis Kr. e. 45/44-ben. Caesar hatalmas sereget gyűjtött össze, s már minden készen állt a nagy keleti hódításra, amely egyben Carrhae szégyenét is lemosta volna. Nyilvánvaló, hogy Brutusék szándékosan időzítették a kihajózás előtt három napra a gyilkosságot: meg akarták akadályozni, hogy Caesar a győzelmei révén még nagyobb hatalmat szerezzen. spolieis, deivitiora, tueis: a régi latin ortográfia szerint a hosszú i-t jelölték így. Nekem archaizmusnak tűnt, a cikk szerzői szerint viszont nem az.
A latinosok figyelmét felhívnám a figo ige különös használatára (figo aliquid aliquo : valamit „teleaggat” valamivel). Elvileg másként is értelmezhető, pl. a figo, mint a templom kijelölésének terminusa, de a templomokban kifüggesztett hadizsákmány képe annyira egyértelmű, hogy nehezen enged meg más magyarázatot.
A harmadik egy rendkívül esetlen versike arról, hogy Gallus múzsái megírták a verseket, amelyek méltóak Lycorishoz, s hogy ha a szerelmének (?) is tetszenek a versek, nem fél szigorú ítészek előtt sem: talán a riválisaitól (?), az ugyanis, hogy kitől fél, sajnos hiányzik a papiruszon. Catót nem kell bemutatni, a Viscusokat, mint kritikusokat Horatius is említi egy szatírában.
A negyedik versből csak egy szavacska, a „türoszi” maradt meg (e szavacskát nem is számoltuk a fennmaradt sorok közé), ami a föníciai város bíborfestése miatt leginkább a „bíbor” szinonímája. Pl. Tyria vestis: „bíborszínű ruha”. A mondott cikk szerzőinek tetszetős ötlete szerint a triumphusról, vagyis a diadalmenetről szólhat a vers, ugyanis ilyenkor a győztes imperator (hadvezér) bíborszín köpenyt viselt, Iuppiter istenszobrának ruháját. (A képen természetesen a nagyszerű "Rome" c. sorozat egyik jelenete, Caesar triumphusa.)
Mérleg: befolyásos dilettáns vagy önkritika nélküli tehetség?
Végigtekintve e verseken, a filológusok bizony csalódottan csóválták a fejüket. És azt teszem én is. A Caesarról szóló (második) epigramma második két sorában még csillog némi tehetség, van valami súlya a versnek, de a harmadik vers szomorúan nyikorog, mégha hiányzik is több szó belőle. Ha ehhez hozzá vesszük a felfedezés előtt ismert egyetlen sorát, amelyet valamelyik antik szerző idéz ("uno tellures dividit amne duas" - "egy folyóval két földet oszt ketté"), akkor még inkább kételkedhetünk abban, hogy egy nagy költő opus magnuma merült feledésbe.
Persze nem lehetünk biztosak abban sem, hogy Gallust végképp leírhatjuk. Hiszen lehettek hatalmas, korszakalkotó versei is tucatjával, csak a sors fintoraként éppen három olyan vers maradt ránk, amelyek kevéssé sikerültek (sőt, az első vers is rejtve van előttünk, talán az is bombasztikus). Legyen szabad idéznem Michael von Albrechtet, a ma élő egyik legnagyobb klasszikus filológust ennek kapcsán:
"Az újonnan felbukkant papirusz-töredékek természetesen nem nyújtanak meggyőző képet - véletlenül? - a sokat emlegetett Gallus költői képességeiről; mindazonáltal a szövegben a római szerelmi elégia fontos szempontjai formálódnak meg - azt is gondolhatja valaki, hogy túlságosan sok szempontja. Minthogy a valódiságot szemmel láthatólag nemigen lehet vitatni, a lelet új kérdéseket vet fel: úgy képzeljük el Gallus költeményeit, mint poénmentes epigrammákat, vagy mint összefüggés nélküli elégiákat? Vajon joggal felejtették el Gallust? Vajon csak befolyásos dilettáns volt? Avagy önkritika nélküli tehetség, aki válogatás nélkül adott ki jót és rosszat is? Vergilius rokonszenvének vajon inkább személyes, mint irodalmi, és Ovidius el nem múló, posztumus csodálatának inkább politikai, mint költői oka volt?"
Kitűnő kérdések. De vajon Gallusnak lesz-e akkora szerencséje, hogy újabb töredékek kerülnek elő életművéből, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy megismerjük költészetét? Aligha. Marad a jogos, ám nem teljesen bizonyítható kétely tehetsége felől, amelyet bizonyára a jövőben is nagyszerű tanulmányok és fantasztikus következtetések tucatjai fognak vitatni, illetve beigazolni. A klasszika filológia már csak ilyen: kevés információból kell rekonstruálni a múltat, amihez viszont hatalmas, a korszak műveit és szakirodalmát felölelő tudásanyag, bátor következtetések és erős képzelet kell.
Felhasznált irodalom:
R. D. Anderson - P. J. Parsons - G. M. Nisbet: Elegiacs by Gallus from Qasr Ibrim. In: The Journal of Roman Studies 69 (1979) 125-155.
Micahael von Albrecht: A római irodalom története. Ford. Tar Ibolya. I-II. Bp. 2003-2004. (idézett hely: I. 555-556.)
