Drágáim,

Stephanusunk megint Erasmust olvasott, és ez nekünk csak jó. Egy problémás szöveghelyet elemez az alábbiakban, ahol nem igazán lehet érteni, mit is akart Deziré mondani. Számos ötlet van a megoldásra, adjátok ti is hozzá a sajátotokat! (G.d.M.)

Bármennyire is hihetetlenül hangzik, nem éppen egy könnyű kérdés. Nyilván nem arra gondolok, hogy az etnológiának lenne kemény dió. A kérdés, miként az alábbiakban kiderül, adott esetben a klasszika-filológiát ejtheti alaposan zavarba.

Nagy kedvencemnek, Erasmusnak van egy mondata, mellyel, úgy tűnik, nehezen boldogulnak a fordítók. Így hangzik: quid ortum in Galliis, quomodo Dacae victitent et Scythae, quid consultent principes. (Enchiridion militis christiani, Kézikönyv Krisztus katonájának, ford. Heidl György). Persze, mintegy elvágva a gordiuszi csomót, meg lehetne oldani valahogy ilyenformán is a mondatot: Mi történt éppen a gallok közt, hogyan élnek a dákok és a szkíták, miről tanácskoznak a fejedelmek.  Csakhogy ezt a mondatot nem pl. Suetonius írta le, ez esetben ugye, helyes lenne a fordítás, hanem Erasmus, következésképpen agyalni kell egy kicsikét a megoldáson. Nos, kik hát a dákok? Nézzük, ki hogyan fordítja. Az 1905-ös angol fordításban (The manual of the Christian knight) ez áll: what is chanced in France, how the Danes and the Sytes live.  Azaz: miféle váratlan dolgok történtek Franciaországban, hogyan élnek a dánok és a (feltehetően) szkíták. A francia André-Jean Festugière (Enchiridion militis christiani) így adja vissza: comment vivent les Roumains et les Polonais. Vagyis: hogyan élnek a románok és a lengyelek. Werner Welzig  (Ausgewählte Schriften) fordítása így hangzik:  wie man in Ungarn und am Schwarzen Meer lebt. Magyarul: hogyan élnek Magyarországon és a Fekete tenger mellett. Heidl György, egyébként kitűnő, fordításában pedig ezt olvassuk: hogyan élnek a magyarok és a szittyák.

Íme, a kontextus, mely amúgy nem nagyon segít ki a bajból:

Alium errorem accipe: Sollertem et rerum peritum vocant, qui rumusculos omnes captans novit, toto quid fiat in orbe, (…) quid Britannorum tyrannus moliatur, quid novatum Romae, quid ortum in Galliis, quomodo Dacae victitent et Scythae, quid consultent principes.

Figyeld meg a másik tévedést. Elmésnek és tapasztaltnak mondják azt, aki minden kis pletykát felkap, és ezért tudja, mi történik az egész világon. Tudja, (…) mibe vágta a fejszéjét az angol király, mi újság Rómában, mi történt Franciaországban, hogyan élnek a magyarok és a szittyák, mit fontolgatnak az uralkodók. (ford. Heidl György)

A humanista szerzők, ez köztudott, szívesen azonosítottak korukban élő népeket azokkal a népekkel, akik az antik korban az illető népek területén éltek. A gallokkal, mint franciákkal nincs is gond, de van-e adat arra, hogy Magyarországot valaha is Daciával, illetve a magyarokat a dákokkal azonosították volna? Én nem tudok ilyenről. De ez nyilván nem mentség, ezért hát mea culpa-val elfogadom majd mindazok esetleges orcám-pirongatását, akik ebben a kérdésben illetékesebbek nálam.

Persze, tudom, hogyne tudnám, hogy Dacia lehet Erdély. Az 1603-ból származó, Basta Györgyöt megörökítő emlékérmén, s ez csak egy példa a sok közül, ezt olvashatjuk:

IN TRANS[SYILVANIA] CAPIT[ANEUS] GENERAL[IS], VALL[ACHIS] PROF[LIGATIS], SIC[ULIS] DEV[ICTIS], DAC[IA] REC[EPTA] 1603  

Vagyis:  Főkapitány Erdélyben, miután a vachokat leverte, a székelyeket legyőzte, Erdélyt visszaszerezte. 1603

Lehetnének tehát a dákok erdélyiek. De nemigen hiszem, hogy Erasmus erdélyiekre gondolt, mert az Enchiridion megírásakor még nem létezett külön Erdély. Ennél már valószínűbb a Festugière megoldása, azazhogy a dák románt jelent. Természetesen van rá szövegtanúm. Aurelio Brandolini olasz humanista egyik művében (Dialogus de humanae vitae conditione, Dialógus az emberi sorsról), melyben Mátyás király cseveg Petrus Ransanusszal , a király egy adott ponton ezt mondja: vidi ego apud Dacos circa salinas nostras, quem locum Morimarusam appelamus, nonullos centenarios senes aut etiam grandiores. Magyar fordításban: sóaknáink környékén, mely vidéket Máramarosnak nevezzük, a vlachok között sok százéves vagy még idősebb embert láttam. Másutt meg Ransanus így hízeleg a királynak:  tu praeterea res eas adversus Turcas, Germanos, Dacos caeterosque finitimos populos gessisti, quae (…) universum terrarum orbem tui nominis magnitudine gloriaque compleverint. Ami annyit tesz: továbbá oly haditetteket hajtottál végre a törökök, németek, vlachok, és más szomszédos népek ellen, hogy azok az egész földkerekséget betölthetnék neved nagyságával és dicsőségével. Hát ez azért eléggé a Festugière fordítása mellett szól. Akár el is fogadhatnánk tehát, hogy Erasmus a románokra gondolt, ha nem lenne legalább ennyire valószínű, bármennyire is meghökkentő első olvasásra, hogy a dák valójában dánt jelent. Dániát vagy éppen egész Skandináviát, középkori latin szövegekben ugyanis gyakran nevezték Dacianak. Boethius, dán filozófus latinos neve Boethius de Dacia vagy Boethius Dacus. Hát nem vagyunk könnyű helyzetben! És akkor még mindig itt van Festugière megoldása a Scythae-re, merthogy az szerinte a lengyeleket jelöli. De milyen alapon? Egyetlen halvány nyomon tudok elindulni, mégpedig azon, hogy a görögök minden sztyeppei népet szkítának neveztek. Lengyelországban meg ugye, füves legelő, az van bőven. Ezen az alapon, esetleg lehet(ett) arra gondolni, hogy a lengyel „sztyeppei” nép, vagyis szkíta. De hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy milyen megfontolásból fordította Festugière lengyelnek a szkítát.

No de biztos-e, hogy nincs szó magyarokról a szövegben? Hátha igen, csak éppen nem a dák jelenti a magyart, hanem a szkíta. Brandolini említett művében, Petrus Ransanus ezt kérdezi Mátyástól: vis incipiam a Tanao antiquissimo Scytharum rege, a quibus haec tua Hunnorum natio ducit originem? Azaz: kezdjem talán Tanausszal, aki a szkíták ősi királya volt, akiktől a te magyar (hun) néped is származik? Ez azt jelenti, hogy a reneszánsz idején, ha esetleg nem is széltében-hosszában elterjedt, de ismerős volt az a gondolat, hogy a magyarok a szkítáktól származnak. A Scythae-t egyébként szkítákkal fordítani, szerintem, nem szerencsés, mivel így eléggé felemás lesz a fordítás, vagyis a Dacae-t megpróbálja az ember beazonosítani, a Scythae-t nem. Ennél már szerencsésebb és ravaszabb Welzig megoldása, a Fekete tengerrel.

Nos, miért ne érthetett volna Erasmus - főleg, ha volt ilyen elképzelés a reneszánszban - magyarokat a szkíták alatt? Ez már csak azért is valószínűsíthető, mert így a katolikus Európa két "végváráról" lenne szó a mondatban, Dániáról (Skandináviáról) és Magyarországról. Én tehát így fordítanék: mi történt éppen a franciáknál, hogyan élnek a dánok és a magyarok, miről tanácskoznak a fejedelmek. Igaz, éppily tetszetősen lehetne érvelni amellett is, hogy románokról meg magyarokról van szó. A victito ige azt is jelenti, hogy táplálkozni, vagyis a mondat akár így is értelmezhető: hogyan étkeznek a románok (Dacae) és a magyarok (Scythae). Végül is Erasmus iróniája azok ellen irányul, akik „minden kis pletykát felkapnak”, miért ne feltételezhetnénk, hogy két, Európa végein élő, nyugat-európai szemmel kicsit egzotikusnak számító népre, illetve kulináris szokásaikra gondolt?

Szóval, még mindig ott tartunk, hogy magyar-e a dák, lengyel-e a szkíta? S ha nem, akkor micsoda? Hát, mondtam én, hogy nem lesz ez egy könnyű kérdés.