A minap került a kezembe kevés számú 18. századi könyveim közül egy kedves kis darab: Ovidius Tristiá-jának kommentárokkal ellátott kiadása 1749-ből, a jezsuita iskolák tanulói számára. A kötet nagyszombati kiadás, tűrhető, bár nem nagyigényű tipográfiával. A kommentárok néhol elég szájbarágósak, máshol viszont kimondottan hasznosak.
Latinosoknak: Pl. az első elegiában, a 3. sorban: "Vade sed incultus, qualem decet exulis esse" - "Menj (t.i. Rómába, könyvem), de dísztelenül, amilyennek illik lennie egy száműzöttének (t.i. száműzött könyvének)", a "qualem decet exulis"-hoz ezt fűzte: "Habe talem habitum, qualis illis proprius est, qui in exilio, in squalore nimirum et sordibus incedunt exules" (Legyen olyan külsőd, mint amilyen azoknak van, akik száműzetésben, szennyben-piszokban járnak száműzöttként"). (l. p. 7.) Ez szerintem felesleges volt, a szöveg teljesen világos.
A kötéstábla belsején és a szennylapokon található bejegyzések nagyon érdekesek. Ismeretes, hogy ide gyakran bejegyezték a nevüket a tulajdonosok, tollpróbát (probatio calami) végeztek, s olykor verseket is faragtak. Ezek különös alfaja a tolvakojat előre is átkozó versike, amivel már korábban is találkoztam, de a mondott kötetben ennek igen szép példáját láthatjuk:.
Abrept li moria mor malo
A megfejtés természetesen az, hogy a középső sorban találhatók az 1. és 3. sor azonos szóvégződései. Így a vers értelme is világossá válik (a hexametert vállaltam a fordításban, de a képvershez közelítő azonos végződéseket nem):
Bár a könyv akkoriban nem került sokba, egy szegény diáknak mégis fájó lehetett az a pár krajcár is. De méginkább ritkák voltak a könyvek, nehéz volt újat beszerezni. Bizonyára ezért is az elrettentő átok. E szegény diák a nevét is megadja, de előtte még incselkedik az utókorral, s beiktat egy (felesleges) disztichont:
Itt van a gazdának két neve: nézd meg alant.
A vers alatti possessori (tulajdonosi) bejegyzés pedig: "Ex libris Caroli Kliegl die 14ta (decima quarta) 9bris (novem-bris) 1760." Azaz: Kliegl Károly könyvei közül, 1760. november 14-én. Sajnos helyet nem írt, pedig az segített volna az azonosításban.
A kötet végén újabb tulajdonosi bejegyzések következnek (hiába, egy tankönyv sok nemzedéket szolgált!). A hátsó szennylap rektóján van egy "Francis" nevű névkezdemény: ám derék Ferencünk rájött, hogy jobban néz ki, ha a verzón írja bele a nevét a könyvbe, vagy inkább arra jött rá, hogy nem így kellene kezdeni, úgyhogy a verzón ez áll:
Hunc librum possidet Franciscus Benkő Rhetor Papensis Anno 1771. mp.
Vagyis:
E könyv tulajdonosa Benkő Ferenc pápai rhétor, 1771. évben sk.
No, nem arra kell gondolni, hogy Pápának ekkoriban volt egy "szónoka" (rhétora), hanem arra, hogy a diák a második legmagasabb osztályba, a "rhetores" osztályba járt: ebben az osztályban tanulták a latin stilisztikát. De van itt még egy talány. Vajon a pápai református kollégium diákjáról van szó? A kollégiumot ugyanis 1752-ben kiparancsolták a városból, mivel Pápa már 1718-ban (a pozsareváci békével) elvesztette végvár mivoltát, így szabad vallásgyakorlatát is (1752-ig valahogy sikerült kihúzni az iskolának, amíg el nem fogyott az udvar - és a római katolikus klérus - türelme). A kollégium a közeli Adásztevelre ment száműzetésbe, s csak 1783-ban, a türelmi rendelet után térhetett vissza. Egyszóval a mondott diák nem éppen pápai, hanem adászteveli rhétor volt 1771-ben. Persze nyilván továbbra is pápaiaknak mondhatták magukat, s bíztak a visszatérésben, ami be is következett. Tehát a "Papensis" - már csak kizárásos alapon is - csak a (számkivetett) pápai református kollégium diákját jelentheti.
De ez csak egy morzsányi probléma ahhoz képest, hogy egy jezsuita tankönyvről van szó! Vajon kézbe vehetett ilyet egyáltalán egy református diák, vagy erről szó sem lehetett? Én speciel el tudom képzelni, hogy a reformátusok iskolák kényszerűségből használtak pápista tankönyveket (még jezsuitákat is!), ha egyszer ők nem tudtak hozzáférni, vagy a hazai református nyomdákban nem volt pénz ennek előállítására. Nagyszombat viszont ontotta a könyveket. Szóval, mondom, el tudom képzelni, hogy egy ilyen ártalmatlan témában, mint Ovidius (amelynek kommentárjaiba nehéz belecsempészni jezsuita propagandát), kézbe vették a reformátusok a "jezsoviták" könyveit is. Sajnos hiába néztem meg a szakirodalmat - Köblös József (et al.): A pápai református kollégium diákjai 1585–1861. Pápa, 2006. (A pápai református gyűjtemények kiadványai. Forrásközlések 9.) -, csak bonyolította az ügyet: az derült ki belőle ugyanis, hogy az adászteveli korszakban nem indultak felső osztályok, azaz a philosophi (első) és a rhetores (második - vigyázat, ez fordítottja annak, ahogy most rangsorolják az osztályokat!). Hát akkor mi a manó? Vagy a szakirodalom téved, vagy mi. Én viszont nem tudok arról, hogy a mondott időszakban más középiskola működött volna Pápán.
A hátsó kötéstábla belsején egy szerényebb képességű diák exlibris-kísérlete látható: "Librum mp SÁTOR mp Libro quarto quotus (?)" Az illető neve ezek szerint Sátor, s az egész valahogy így néz ki lefordítva: "Könyvet sk. Sátor sk. negyedik könyvvel hanyadik". Ha valaki ebből ki tud hámozni valami okosabbat, várom. Végül még egy halvány - írásképe alapján alighanem a legkésőbbi - beírást lehet észrevenni a szennylap rektóján: "Josephus Nándory" (?). Ennyien használták a könyvet, vagy talán még többen is. Aztán antikváriumba került, majd hozzám. Én is beleírom majd az exlibris-emet, szépen latinosan. De vajon fogja-e még valaki használni utánam? Vagy beszkennelik az én példányomat is a digitalizáló Google-kommandók, házról házra járva?