Mikszáth-jegyzetek III.

A honfoglalás és a kereszténység felvétele után a magyar nyelvbe sok latin szó került, de ezeket anyanyelvünk oly erősen átszőtte, sajátjává tette, hogy már igazi magyar szavaknak tűnnek. Iskola, oltár, rózsa, galamb - csak az avatott szemek látják, hogy ezek latin eredetűek. Az írásbeliségben a 16. századig a latin az uralkodó, majd jön a magyar nyelv diadalmenete, Károlival, Pázmánnyal, Balassival. De korabeli anyenyelvünk bizonyos tekintetben szegényes és népnyelvi volta hamar kitűnik, ha újkori magyar hivatalok, tisztviselők, vagy csupán állami hivatalt viselt emberek "magyar" (valójában latin-magyar) nyelvű levelezését olvassuk. Lássunk egy példát, éspedig a műfaj egyik klasszikusának, a szatmári békét megkötő Károlyi Sándornak a naplóját:

"Szegvárra jöttem által, holott is hasonló negligentiát [hanyagságot] tapasztalván, töttem dispositiókat [rendelkezéseket]".

Vagy máshol:

„mulattam Szegvárott, építésben, vetésben és halászatban disztrahálván [elfoglalván] magamat. Mely üdő alatt compendiálni [csökkenteni] kivánván az költséget és cselédet, az szegvári ménessimet, gulyámat contraháltam [összevontam] az csongrádi ménesemhez, gulyámhoz. Az csongrádi juhomat pedig transzferáltam [átvittem] Szegvárra, mivel rossz szolgáim gondviseletlensége miá az benn hálással éppen elvesztettek vala. Badda Gábor Csongrádról visszajővén relatio [jelentés] tétele után expediáltam [elküldtem] Újvárosra, az számtartót pedig vissza Csongrádra, mivel egy szemet sem vetettek volt az élhetetlen kutyák."

S itt a maestro még igen visszafogta magát. A kor magyar irataiban nemcsak latin eredetű szavak, hanem éppen latin félmondatok, tagmondatok is éktelenkednek, valóságos makaróni-nyelvvé alakítva a szöveget. Szirmay András írja feljegyzéseiben:

"Bizony fel tett czéllyom volt, hogy lévén hatalmas eő kegyelme, inkáb hányon ki, mint sem sponte cedállyam [önként távozzam]: de jóakaróim ezzel evincáltak [győztek meg], hogy divisio 1680. etsi minus aequa, tamen usu roborata, debet stare [az 1680. évi osztály (felosztás, birtoké) ugyan kevéssé méltányos, a gyakorlat azonban már megerősítette, s ezért fenn kell állnia]."

Lehetne sorolni még a hajmeresztőbb példákat, de talán ennyi is untig elég volt. (Vajon volt-e, van-e olyan nyelv, amely ilyen mértékben,  vagy pontosabban ilyen zárványszerűen elegyítette magába Cicero nyelvét?!) Jól ismerte ezt a hajdani nyelvállapotot Mikszáth, akinek történelmi érdeklődése és történelmi regényei (Beszélő köntös, Fekete város), illetve ilyen témájú novellái, karcolatai közismertek. Írónk szívesen vett kézbe történeti forrásokat; láthatóan nagyra becsülte Takáts Sándort, és persze a kor vitatott emlékű történész-fejedelmét, Thaly Kálmánt. Egy Rákóczi-korban játszódó novellájában tehát e latin-magyar makaróni-nyelv nagyszerű ismeretéről tesz tanúbizonyságot, s egyben remekül figurázza ki azt.

A történet ("Rákóczi Ferenc donációt oszt") az 1708. évi sárospataki országgyűlésen játszódik, s egy szegény asszony tehénkéje körül forog, amelyet elvittek a kurucok. Rákóczi bizalmasa, a "kétfejű" Nagy Mátyás ezt mondja a fejedelemnek:

"Mekóramizáltam az öregasszonyt - jelenté egy kicsit éneklő hangon -, de csak nagyságod kegyelmes színe elé kérezkedik (!), nem akarja elmondani se panaszát, se kérését, hanem beküldte ezt a retyerutyát, hogy azt mondja, ha ezt meglátja nagyságod, menten beereszti."      

Mi az a "mekóramizáltam"? Jellemző - ezt csak most néztem meg -, hogy a kiadásom végén lévő szószedet tapintatosan elsiklik e szó felett, pedig a többi latin kifejezést lelkiismeretesen fordítja a 20. századi olvasónak. Vagyis fogalma sem volt, mi az. No, nekem már a szó olvasásakor volt egy tippem, de az idézetben lévő második sor végleg megadta a választ. A szóban ugyanis a latin "me coram" "előttem", "színem előtt" szókapcsolat rejlik, vagyis a "mekóramizáltam" annyit tesz, mint "színem elé eresztettem", avagy "bebocsáttattam".  

Nem ismeri ezt a szót senki. Sem a gugli, se Bartal, se más. (Illetve a Google Book Search ismeri, de erre az idézetre mutat.) Mármost ebből én arra gondolok, hogy vagy egy ritka és általános használatba át nem vett latin-magyar(-görög, ha az igeképzőt vesszük) quasimodóról van szó, amelyet hivatalnokok, vármegyei, városi tisztviselők használtak, s így jutott el Mikszáth fülébe, vagy még inkább maga Mikszáth agyalta ki, egészen sajátos módon, hiszen ki látott már ilyet, hogy egy praepositiós szerkezetből igét faragnak? (Ha tud valaki erre példát, szóljon!) Már akár Mikszáth, akár valaki más fejéből pattant ki, mutatja a fentebb már fejtegetett jelenséget, hogy a lassan talpra álló magyar nyelvre olyan erős hatással volt -a mindennapi hivatali, sőt magánhasználat miatt - a latin, hogy egészen különös (talán nem tévedek, ha azt mondom: nyelvészeti ritkaságnak számító) kreatúrákat producált, izé, teremtményeket hozott létre.

Ilyenkor azért hálát adhatunk Kazinczyéknak.