„Ide szoktam jönni, amikor tele vagyok a világ zajával. Itt egy másik világ fogad.” – írja a Laudator egyik olvasója. Elgondolkodtam ezen a hozzászóláson. Nyilvánvaló, hogy a 21. század embere információk tömegével szembesül nap, mint nap. A latin nyelvművelő blog nekem is egyfajta menedéket jelent az információk áradatával szemben. Ugyanakkor ókori római világ emberének éppen a latin (és görög) feliratok jelentették a világ zaját. A köztársaságkor végétől – az írás-olvasás széleskörű elterjedésével – a felirat volt az a médium, amely mindenki számára hozzáférhetőnek bizonyult. A feliratállítás szokása jóval elterjedtebb volt, mint napjainkban. Ha úgy tetszik, a rómaiak grafomániában szenvedtek. Ennek köszönhetően a feliratokból rengeteg értékes adatot nyerhetünk a római mindennapokra vonatkozóan is.

A feliratok olyan területekre is betekintést nyújtanak, amelyekről az antik auctorok hallgatnak. Így szinte kizárólag a feliratos emlékekről értesülhetünk a római társadalom egy sajátos jelenségéről, a városias környezetben létrejövő magánegyesületekről. Ezek a – feliratokon legtöbbször collegiumnak nevezett – társulatok önkéntes alapon szerveződtek. Elnevezésükben visszaköszön a társulás elsődleges alapja, amely lehetett a szakmaiság (pl. collegium fabrum), a közös kultusz (pl. collegium Cereris), az azonos származás (pl. collegium Galatarum), az azonos társadalmi-jogi státusz (pl. collegium libertinorum). A feliratok segítségével a magánegyesületek sokirányú tevékenysége rekonstruálható (kultikus, közéleti, közhasznú, közösségi …). A collegiumok önálló jogi személyként saját, tagdíjakból és adományokból származó vagyonnal rendelkeztek, amelyből a tagságnak tisztességes temetést is biztosíthattak. Ez utóbbi egyesületi funkció bizonyítékát láthatjuk az alábbi Aquileiai (Udine) feliraton:

           Dis Manib(us) sacr(um).

Mindez képeken:

A lábazat:

A teljes felirat:

A felirat hordozója egy síroltár. A síroltárok küllemükben megegyeznek a jóval gyakoribb fogadalmi oltárokkal, csak feliratuk szövege alapján különböztethetjük meg őket. Síroltárunk oldalain az áldozat kellékeit ábrázolták: a korsót (urceus) és a csészét (patera). A felirat első sora az oltár fejezetén (corona) kapott helyet:

Dis Manib(us) sacr(um). – „Az alvilági isteneknek áldozat.”

A sírfeliratokon megszokott dedicatiót követően megtudjuk, hogy a síroltárt egy magánegyesület tagjai állították, a társulat Mars kultusza köré szerveződött:

Collegium sac(rum) Mart(is). – „A Marsnak ajánlott társulat.”

A 3-17. sorban 15 nevet találunk, nyilvánvalóan az egyesület tagjairól van szó. A nevek elemzése egy külön blogbejegyzés tárgyát is képezhetné, hiszen rengeteg információt megtudhatunk belőlük a társulat összetételére vonatkozóan (a tagok neme, származása, jogállása, etnikai hovatartozása…). De koncentráljunk inkább az oltár lábazatán (crepido) olvasható utolsó öt sorra, hiszen itt találjuk a poszt címében ígért fejtörőt:

Quisquis collega debitor fuerit | loculo, si decesserit, sive vivos |     recesserit, in honc locum non | inferetur.

Giovanni Lettich, a felirat olasz publikálója, a következőképpen fordítja a szöveghelyet:

„Qualunque collega sarà in debito con la cassa (del collegio), se morirà o si darà volontariamente la morte, non sarà deposto in questo luogo.”

 „Bármely tag tartozna a (collegium) pénztárának, ha meghal, vagy magát önként adja a halálnak, nem ezen a helyen kerül eltemetésre.”

Az összetett mondat eleje és vége világos, azonban a si decesserit, sive vivos recesserit formulát érdemes alaposabban megvizsgálnunk. Lettich a vivos recesserit kifejezés értelmezéséhez Cicero alábbi szöveghelyét adja meg támpontul:

…ob eam causam a vita recesserit… - „emiatt megvált az élettől” (CIC. Tusc. 4, 40)

A recedo 3 -cessi, -cessus a Cicero-féle szerkezetben tagadhatatlanul az öngyilkosság kifejezésére szolgál, én azonban úgy érzem, hogy oltárfeliratunk esetében nem erről lehet szó. Itt a Laudator blogon az abasári templom tornyába beépített szarkofágtöredék kapcsán már találkoztunk a római feliratok egy ismert fordulatával, a vivus 3 melléknév használatával, amely a cselekvő alannyal kerül egyeztetésre, jelentése: „életben levő”, „még életében”. Archaizáló megoldásnak tekinthető, ha a második V helyett O-t írnak (vivus=vivos). Ez az írásmód igen ősi és széleskörűen elterjedt, fonetikai jelentősége nincs, csak írástechnikai lépés. A sg. nom. vivos írásmód több mint 350-szer fordul elő a birodalom feliratos anyagában.

Vajon mi lehet az a decesserit és recesserit között meglévő jelentés-különbség, amelyet a felirat szövegezője a vivos=vivus formulával szándékozott nyomatékosítani?

Nem kételkedhetünk abban, hogy a decedo 3 -cessi, -cessus ige a „eltávozik az életből”=meghal értelemben került alkalmazásra, ezzel ellenkezőleg=sive mi az, amit a tagtárs „még életében” tehet? Kilép az egyesületből? Visszalép a tagságtól? Netán eltávozik, elhagyja az egyesület székhelyét (Aquileiát)?

Én a magam részéről „önkéz általi halál” értelmezést nem tudom elfogadni, nyelvtanilag sem áll össze és léteztek erre egyértelműbb kifejezések.